"Ezt a cikket valóban Elek Artúr írta, természetesen nem nekünk, hanem a Nyugatnak, ahol éppen száz éve jelent meg, azaz az 1916. évi januári első számban. Csak ez a bevezetés és a végén pár mondat az enyém. A szerző a Nagy Háború kellős közepén úgy ír erről az észak-olasz városról, mintha most érkezne onnan, ellenséges frontvonalak egymásnak feszülő ágyúdörgéseivel mit sem törődve. "
Elek Artúr
SANTA MARIA
DELLE GRAZIE (BRESCIA.)
Ezt a cikket valóban
Elek Artúr írta, természetesen nem nekünk, hanem a Nyugatnak, ahol éppen száz
éve jelent meg, azaz az 1916. évi januári első számban. Csak ez a bevezetés és a
végén pár mondat az enyém. A szerző a Nagy Háború kellős közepén úgy ír erről az
észak-olasz városról, mintha most érkezne onnan, ellenséges frontvonalak
egymásnak feszülő ágyúdörgéseivel mit sem törődve. Brescia 1797-től 1859-ig
tartozott közvetlenül majd 1915 után közvetve Ausztriához. 1849-ben a Bécs
elleni lázadást itt fojtotta vérbe Julius Haynau, megszerezve magának a kétes
dicsőséget, majd hadsereg főparancsnokságot hozó bresciai hiéna nevet. Elek
Artúr egy külvárosi, általa is jelentéktelennek tartott kis templomról ír. A
Nyugat nem közölt képeket, de manapság már fényképezőgép sem kell, odautazni sem
kell, hogy megnézzünk valamit, jelen esetben a Malasztosztó Szűz Mária
templomát. Boldogasszony hónapjában ezzel a centenáriumi cikkel kezdjük a 2016.
esztendőt.
A város szélén áll a
kis templom, annak az útiránynak a szomszédságában, melyen Brescia gyásza
hömpölyög ki az Istennek márványkeresztes szántóföldje felé.
Környékén a
szegénység lakik, szűk, homályos utcák, bennük pállott bőrű, szennyes-foltos
házak, zaj, zsivaj, lótás-futás. Kopáraknak hagyott falaival, szürkeségével,
megviselt ábrázatával jól belesimul környezetébe a kicsiny templom. Csaknem
elvész benne.
Valamikor régen
állott már a környéken egy temploma malasztosztó Boldogasszonynak. Arra ráfújt a
szél, az eső, végül nekiestek az emberek és széjjelhordták. Nem maradt meg
belőle egyéb a fakapujánál, meg a márvány-kapuzatánál. Azt hozzáépítették az új
templomhoz, nála jó száz évvel későbbi ízlés alkotásához. Ennyi is most az új
templomnak minden dísze.
A kapu és kapuzat
szobrászát Filippo da Soresinának hívták. Nem híres név, alig ismert a
művésznevek sokadalmában. Aki viselte, ügyes kezű, de félénk képzeletű munkása
lehetett valamelyik Lombardiában foglalatoskodó quattrocentóbeli mesternek,
szerény és mértéket tartó "tagliapietra", ki talán mesterének halála után maga
is bottegát nyitott és a kisebb városokban terjesztette a művészetet. Régi
számadásokból, szerződésekből mind több ilyen ismeretlen kisebb szobrásznak,
inkább jó ízlésű, jó emlékekkel megtelített faragónak, mint teremtő művésznek
nevét támasztgatják föl. Olyanforma lehetett Soresinából való Filippo is, ki
kapuzatának márványpilléreit lapos ékítményekkel borította be, a korai
renaissance növénymotívumaival: akanthuszlevél-párokkal, csigákba göndörödő
indákkal, egymásba csavarodó cserlevelekkel, melyek közé szempihentetőnek
egy-egy éremszerű reliefet helyezett el, benne hullámos fürtű fejet, római
császárét (mint ahogy akkorjában szokás volt), vagy a templom pártfogóéit?
Finoman tagozott
márványív foglalja keretbe a kapu fölött nyíló félkört, melynek recés
dróthálózatú hátterére sajátságos ügyefogyottan tapad rá néhány félig domború
márványalak: közepütt a malasztosztó Boldogasszony, vánkoson álló kisdedével, a
két szélen egy-egy derékban elmetszett alakú szent férfiú, köztük és a Madonna
között egy-egy térdeplő nemes úr, arányban félszegül mind a kettő. Látszik, hogy
Magister Filippus bajban volt velük, nem igen tudta, hogy a mesterétől örökölt
kompozíció-schémába hogyan illessze bele a két profán úr alakját, kik bizonyára
építtetői és pátrónusai voltak a templomnak. Inkább belenyomta tehát, semmint
belészerkesztette őket a félkörű térbe. A Madonna felé fordulva imádkoznak azóta
is, az egyik majd akkora mint a főalak, a másik szinte törpe öreg a mellette
álló szenthez mérten. Övben megszorított, rokolya módra elálló, merev és kemény
ráncos tunikájuk, hegyes lapos süvegük, melyet imádságra összetett kezükön
pörgetnek, beretvált arcuk, mind a kora tizenötödik század viselete.
Nagy művész nem volt
a kapuzat alkotója, de lelke telve volt egy gazdag művészeti korszaknak
hagyományaival, melyek szinte önkéntelenül fejeződtek ki, ha vésőhöz nyúlt.
A szerény
ornamentumos díszítésű fakaput is, melyen át a templomba jutni, az ő keze
faragta. A küszöbön túl azután más világ, más ízlés fogadja az embert. A kapun
túl kezdődik az új templom, a vidám cinquecento alkotása. Hosszú három hajója
karcsú arányú, de a főhajót támogató ívek már tág nyílású merész félkörök, az
oszlopok, melyeknek fején az ívek megpihennek, már megtelő formájúak. A második
templomból ennyi mindaz, amit a szem puszta rátekintésre megláthat: az
építészeti szerkezete. A felület kiképzése már kétszáz évvel későbbi kornak
munkája. Akkorjában bordázták keresztül-kasul a főhajó szép hajlású
dongaboltozatát dagadó strucco-domborodásokkal és osztották föl a mennyezet
féldomború síkját háromszögű rekeszekre, melyek csigába csavarodó fürtökben,
heves lendületű cartouche-okban végződnek. A rekeszekben a féktelen olasz barok
mutogatja izmait. A fehér és aranyos stucco pompázik ott ornamentumok és ülő,
fekvő, álló puttók alakjában. A mennyezeten nyugtalan mozgású, sok alakos
festmények. Lobog, hullámzik a templom, kápráztatóan nyüzsög benne a sok szín,
az arany, a fehérség, a sok hamis ragyogás. A kedves settecento!
Ekkora formai
kavarodás, színek hánykódása között riadtan húzódik meg a kápolnákban az a
néhány régebbkori festmény, amely még az első templomból származott a díszbe
borult másodikra. Ott függnek a Morettók, ki nélkül Bresciában templom nincsen;
ki életének jó kétharmad részét szülővárosa palotáinak és templomainak
kidíszítésével töltötte. Sehol az ember annyira meg nem ismerkedhetik
művészetével, mely a velencei művészet ragyogó korszakának elgyöngült, megsápadt
és meghidegedett tükrözése, mint ebben a városban. A mesterség minden
raffinementjában megedződött, de igazi egyéni íz nélkül való művészeténél
mennyire megkapóbb a nála jóval kezdetlegesebb Ferramoláé. Ez a festő is Brescia
fia volt, a szűzies Vincenzo Foppa árnyékában nevelkedett művésszé, hogy miként
emez őt, majdan ugyanúgy tanítsa a mesterségre az ifjú Morettót. Munkáinak
legtöbbjét Brescia őrizte meg, malasztosztó Boldogasszony temploma talán a
legszebbjüket, egy magas alakú oltárfestményt, amelynek cselekménye részint a
földön, részint a mennyben játszik. Ott trónol gomolygó felhőkoszorúján, ölében
és félkarján pihenő csecsemőjével a Madonna, a quattrocento szelíd, szűzi,
félénken megadó Boldogasszonya, tőle jobb és balfelől felhőtalapzaton egy-egy
röpködő zöld ruhájú szárnyas angyalka teszi fejére a koronát. Foppának vannak
ilyen sebesen lépő, ritmusosan lobogó ruhás angyalai. Ezért, meg az alakok
rajzának és a színezésnek kezdetlegességei miatt is, olyan a képnek felső része,
mintha ifjú korában festette volna Ferramola. Az alsó fele, melynek színhelye a
föld, szereplői két férfi-, meg egy női szent, háttere az oly tiszta levegőjű s
a bennük oly határozott rajzú és hűvös színeződésű alpestövi tájak valamelyike -
bizonyára Brescia közvetlen környéke - mintha jóval későbbi művész munkája
volna. A rajz itt bátrabb, a színes felületek szélesebbek, az alakok méretei
nagyobbak, mozgásuk szabadabb. A meseszerű háttérre itt már a padovai
quattrocento zordon realizmusával rajzolódnak az alakok.
A baloldali hajó egy
ajtaja kicsiny udvarra nyílik. Benne folytatódik a quattrocento igézete. Korábbi
évszázadokból nem egy kolostorudvar maradt ránk teljesen ép állapotúan. Nem egy
ó-keresztény, nem egy románkori keresztfolyosó őrizte meg korának hangulatát.
Azokra emlékeztet malasztosztó Boldogasszony templomának kis udvara, éppen csak
hogy újabb keletű náluk, és kevésbé idylliumi helyecske; közepéről hiányzik a
kis kert, benne a színes virágok, melyeket a porrá vált szerzetesek szerzetes
utódai oly gyöngéden ápolnak máig, hiányzik a faragott márványkávájú kút, amely
beharmatozza a kertecske füveit és virágait. De nem is világ elől elvonult
barátok csöndes elmélkedő helye az udvar. Nem szerzetesek morzsolják benne
olvasójukat, hanem bejárója van belé mindenkinek, kinek megnehezedett a szíve,
ki fájdalmán és gondjain könnyíteni kíván. A profán hívők számára épült ez az
udvar.
Ki építette? Valami
egyszerűséghez és komolysághoz szokott szemű művész. Olyan tervező, kinek a
súlyos tömegekben telt kedve, a keskeny nyílású árkádokban, az alacsony zömök
oszlopokban; ki a képzelet játékos mozdulatai, az ornamentumok iránt érzéketlen
volt, a díszest nem szerette, a szépet az arányok egyensúlyában kereste. S még
sem szigorú a kis udvar hatása, bár felületeit színek sem tarkítják. Nem
szigorú, még csak nem is valami komoly építmény, hanem kecses és derűs,
kisméretűségében, törpe oszlopainak, kicsiny boltíveinek babaházszerűségében.
Árkádos folyosó vonul négy oldalán, két-két felét külön is födött oszlopos
folyosó köti össze. Valakinek nagyobb feladatokra talán hiába váró becsvágya
azon a tenyérnyi területen, oszlopocskákban, kicsiny bolthajtásokban kacérkodta
ki magát. Valakinek tömegekkel álmodó képzelete erejének fölöslegével rakta
össze kőből, márványból ezt az építészeti csecsebecsét.
Háromszáz éve, annál
is régebb ideje járnak ebbe az udvarba a hívek. Csoszogó anyókák és ifjú anyák.
Az udvar közepén megállnak és meghajtják térdüket. Bájos kis szökőkút van ott,
két lépcsőn álló, levélékítményes márványmedencéjéből keskeny talapzat
emelkedik, azon áll a Madonnának finom művű kis szobra. Előtte rogynak meg a
térdek, a malaszttal teljes előtt, hogy könyörületért esedezzenek hozzá. Csodát
kér tőle mindenki. Mert háromszáz év alatt sok szerencsétlent meggyógyított a
kis Madonna, sok nyomorékot éppé tett, sok sínlődőt lábra állított. Csodás
tetteinek emlékeivel telik az árkádok falai. Milyen különös, milyen páratlan
múzeum! Háromszáz éves hagyomány, hogy akivel a Madonna csodát tett, hálából
megfesteti csodás esetét és a kicsiny képet fölaggatja a kis udvar falára. Sok,
sok száz apró festmény gyűlt össze az árkádok alatt, mennyezetig beborítják a
falakat, s háromszáz esztendőnek minden furcsaságát, minden férfi-, minden női
divatját és minden babonáját megörökítik ott.
Nem művészek kezéből
kerültek ki, nem egyjüket bizonyára maga a csodát látott festette ügyefogyottan
mint a gyermek és csak azzal törődve, hogy a csodás jelenet jól leolvasható
legyen képéről. A kisváros polgárainak élete elevenül meg az árkádok alatt.
Paloták termei nyílnak meg és mutatják be lakóikat életüknek valamelyik végzetes
órájában. A mennyezetes nyoszolyában az anya vívódik a halállal, és rococo-ruhás
férje kétségbeesetten sürög a fehér parókás orvos körül. De a nagybeteg feje
fölött már bontakozik rózsaszín felhőiből a Madonna, ki csodát művel ott, hol a
tudomány tehetetlenül tördeli kezét. Szegény embereken esett csodákról szintén
számos festmény tesz tanúságot. Nem csak a kezek gyermekiek, melyekkel a kis
képek készültek, hanem a lelkek is, melyek a képeket sugallották. Kedves és
bájos naivságai hívő szívű kisembereknek. A festmények egyike hegyes-völgyes
tájat mutat, rajta országutat, melyen valami nagyúrnak négyfogatú díszes batárja
halad. De a lovak megbokrosodnak, a batár fölborul, a nagyúr kifordul belőle.
Bőbeszédűen meséli el mindezt a kép s végül a balul járt nagyurat is
megjelenteti, amint térden köszöni meg a Madonnának, hogy a nagy veszedelemből
ép bőrrel került ki. Egy másik kis festmény polgárember házának belsejét
mutatja, szobát, amelynek közepén a házigazda vergődik karosszékében. A
biedermeier-ruhás, fatermörderes fogorvos rémes kínzó szerszámaival javában
ráncigálja kifelé a szegény ember fájós fogát. És a szoba hátterében felhők
között a Madonna. Valamikor ez a több száz képecske bizonyára múzeumba kerül. De
mennyi ilyen és még különb múzeumi anyag hányódik olasz városkákban!
Csodálatos. Hiába
nyüzsögnek az árkádok aljában az emberi nyomorúság emlékei, a nyomorúság és a
szegénység szagát, mely az olasz templomokban a tömjénnél is erősebb, nem érezni
itt sehol. Minden takaros, előkelő, gondozott. Ki viseli gondját ennek a
templomnak és játékos kis udvarának?
Az udvar végében, a
sekrestye ajtaja mellett kis ablakon át belátni egy szobába. Villamoslámpa ég
benne, bár színes-ábrás papirossal beragasztott ablakán át belekékellik a
napfény. Kedves, meghitt szoba. A falak mentén polcok, a polcokon könyvek és
könyvek az asztalon is. A sok könyv közepén a templom plébánosa lakik. Bizonyára
valami tudós papi férfiú, ehhez a templomhoz, ehhez az udvarhoz illő,
művészetben gyönyörködő, előkelő lélek. Lelke szerint rokona, érzése szerint
folytatója annak a Chiariból való Lodovico Barcellának, jeruzsálemiták
perjelének, ki nagytudományú férfiú volt, a keleti nyelvek ismerője s egyben
kiváló matematikus és építész. Az ő terve szerint épült malasztosztó
Boldogasszony bresciai második temploma, két évvel azután, hogy Rómában örökre
lecsukódott az angyalokkal társalkodó Raffaello szeme. Lodovico Barcellának
szelleme él utódjaiban és gondoztatja, ápoltatja velük a Madonnának remekbe
épült kis szent ékszertartó ládikáját. Ezért van az, hogy az ember nem érzi itt,
amit a legtöbb olasz templomban: az embertől, istentől-elhagyottságot. Az olasz
templomok legtöbbje mintha csak a legszegényebbeknek és legnyomorultabbaknak
volna vigasztalóhelye. Ebbe a templomba azonban mintha inkább a gazdagok és
előkelők járnának vigasztalásért. A renaissance századaiban, mikor a legtöbb
olasz templom megépült vagy megújhodott, mikor a papság oly hatalmas és gazdag
volt, nyilván minden templom oly előkelőséget lehelt, mint ez. De azóta sok
templom leromlott és a szegényeké lett, mint ahogy a renaissancenak annyi
kastélya és palotája a hajléktalanok lakóhelyévé. Ez a templom megmaradt
választékosnak és előkelőnek. Pedig hajdani látogatói, a szomszédos paloták
lakói, rég másfelé költöztek és egész környezete megváltozott. Brescia
szegénysége öntött ki köréje és tisztátalan hullámai mint a boldogok szigetét
nyaldossák körül falait.
Elek Artúr pályája
kezdetén útleírásokat közölt, mintha ennek nyomát is viselné ez az írása. Mindez
nem indokolná, hogy felelevenítsük a cikket. Azon gondolkodtam el, hogy miként
tudta a szerző magát függetleníteni a körülötte zajló eseményektől? Ennek a
front túloldalán lévő városnak, illetve egyik külvárosi templomának ez a
helyszíni tudósítás jellegű leírása eszébe sem juttatja az embernek, hogy mi
minden választotta el az olvasót az ismertetett épülettől.
Nem merem eldönteni,
hogy erény ez vagy hiba. A teljes elzárkózás, az elefántcsont toronyba vonulás
bizonyára hiba. Ám kell tudni legalább olykor függetleníteni magunkat az
eseményektől. Azok helyes értelmezéséhez sem juthatunk el egy bizonyos rálátás
nélkül.
Emlékezzünk Elek
Artúrra, s ne engedjük, hogy a migráció vagy a belpolitikai marakodás minden
mást kiszorítson a gondolatainkból. Hiszen épp a valóban lényeges dolgok
maradnának ki.