"A gyermekeink megszületésekor tapasztalható érzésáradat elmondhatatlan, és az erre a nehezen leírható érzelembuzgárra adott válaszunk kicsit minket is jellemez. Bárhogy leplezzük, „kemény” férfiasságunk apró szilánkokra törik ilyenkor. A pici, először kézben tartott életecske gondolatok ezreit indítja el bennünk a felhőtlen örömtől az aggodalomig: egészséges-e, hogy fogom felnevelni, mi lesz az eddigi gondtalan életemmel?"
Pálmai Tamás
Születés, megmaradás
„Végső
érvként hadd mondjam el egy illúziómat, amely azt hiszem, általános. Félünk a
haláltól. S a halállal szemben a halhatatlanság lehetőségével áltatjuk magunkat.
A társadalmi halhatatlanság azonban sajnos, csak kevés embernek adatik meg. Van
viszont a halhatatlanságnak egy hétköznapibb, de sokkal emberibb
megnyilvánulása: a gyermek, a gyermekek. Hiszen gyermekeinknek átadjuk
kromoszómáinkat és génjeinket, személyes nézeteinket, elveinket, tudásunkat. S
gyermekeinktől remélhetjük megvalósított terveink és tetteink folytatását,
elvetélt reményeink megvalósítását, s így, akinek gyermeke van, az
tulajdonképpen halhatatlan.” Dr. Czeizel Endrével szemben mindig is ambivalens,
kettős érzéseim voltak, melyeket most nem taglalnék. Nyugodjék békében. De fenti
idézete bizony igaznak hangzik, mégis lehet vitázni vele.
A gyermekeink megszületésekor tapasztalható
érzésáradat elmondhatatlan, és az erre a nehezen leírható érzelembuzgárra adott
válaszunk kicsit minket is jellemez. Bárhogy leplezzük, „kemény” férfiasságunk
apró szilánkokra törik ilyenkor. A pici, először kézben tartott életecske
gondolatok ezreit indítja el bennünk a felhőtlen örömtől az aggodalomig:
egészséges-e, hogy fogom felnevelni, mi lesz az eddigi gondtalan életemmel?
Bizony, ilyetén elméncségek is felütik fejüket kobakunkban. S valóban, ettől a
perctől minden másképp lesz, mint eddig volt.
Az ember folyamatosan érik. Testben, lélekben,
hitben egyaránt. Nekem már az óvodától való búcsúzás is mai napig tartó kis
élménygörcs a pocakomban. Valami szép, könnyű, jó véget ért, valami ismeretlen
kezdődött. A nagyborosnyói iskola felcserélése a Székely Mikó Kollégiummal is
hasonló történet volt. Aztán az érettségi is e kategóriájú változást jelentett
és az egyetem elvégzése is. Mindig valami megszokott gyönyörűségtől való
elszakadás történt, ami főleg a társak, a barátok idézőjeles vagy valós
elvesztésével járt. A kezdődő új izgalmas volt, de jövőbeni titkaival kicsit
félelmetes is. Elsőszülött Matyi fiam világra jöttekor nagyon éretlen apának
éreztem magam, de hála nejem ösztönös ős-anyaságának, aki olyan természetesen
lett hol dédelgető „édes”, hol családját védő anyatigris, hogy nekem csak
eltanulnom kellet eme alaptempókat, illetve egyéniségemhez igazítani őket. Így
ébredtünk arra, hogy nemcsak ő született meg, hanem mi is újraszülettünk,
átalakultunk: kicsírázott, majd szárba szökkent bennünk a szülő, s e mivoltunk
ma már csak arra vár, hogy ezt az állapotot mindenkoron megtartva megtanuljunk
nagyszülőnek is lenni. A második lurkónk, Gergő megérkezésekor már lazábbak
voltunk, Matyin beleszoktunk a dologba, és kíváncsian lestük, miként bimbózik ki
egy teljesen más egyéniségecske és hogyan birkózik egymással két jellem úgy,
hogy közben mindig valódi testvérként szereti a másikat. Aztán a nagyon várt és
ma is körberajongott „leánka”, Panna megszületésekor már azon derültünk, ahogyan
kisebbik bátyusa megszemlélte fürdetéskor és rémülten állapította meg, hogy
elhasadt a popsija, hisz elöl is van belőle egy darabka… Persze, a lány-fiú
csaták nálunk sem maradtak el, de az a féltő szeretet, amely az idő elteltével
csak erősödött köztük, szemünkbe ma is könnyet csal.
A felnövő gyerekek maguk is családot alapítanak,
az új családtagoknak is vannak szüleik, testvéreik és így, hál’ Istennek lassan
nem férünk el a nagy asztalnál. S ez nagyon jó. Mert valami új születik ismét:
egy új család, ahol még unokákra várunk, de ezerrel tervezzük közben az óriási
asztal beszerzését. Az érdekes az, hogy nem gondolunk közben önmegvalósításra,
halhatatlanságra, mint ahogy gyerekeink születését sem terveztük, hanem örültünk
érkezésüknek, Ceausescu jobbra vagy balra.
Végül, a magyarság mai Kárpát-medencei és
világbeli helyzetét tekintve egy a megoldás, melyet megismétlek: szülés,
születés. A világ mindig ilyen zavaros volt és az a nemzet maradt fent, amely
jajgatás helyett tette a dolgát. Született, szült, és nőtt! Számban, lélekben,
hitben egyaránt. Mondom ezt nem sokkal karácsony és vízkereszt után.