"Eljön az idő, amikor az illiberális sem lesz szitokszó az ellenzéki megmondóemberek ajkán. Az ő pálfordulásuknak nincs nagy jelentősége. Sokkal fontosabb, hogy lesz-e a mi kis háztáji, stiklikapitalizmusunkból valódi, munkára és etikára épülő egészséges és szolidáris piacgazdaság? Az ország jövője ezen múlik."
Surján László
Unortodoxia, illiberalizmus
Aki
végighallgatta Orvbán Viktornak azt a híres beszédét, amelyben a mai liberális
gondolkodás buktatóit és kárát elemezte, továbbá a végét jövendölte, azonnal
sejthette, hogy ez a beszéd hatalmas hullámokat ver majd. Aki nem eleve
ellenérzésekkel figyelt az elhangzottakra, azt is érzékelhette, hogy Orbán
egyetlen pillanatra sem tagadta meg az úgynevezett alapértékeket, továbbra is az
ember szabadsága, az emberi jogok érvényesülése, a szólásszabadság, a jogállam
talaján áll. Élesen szembe fordul viszont ezeknek az önmagukból való
kiforgatása, visszájára fordítása, abszolutizálása ellen.
A
vihar ki is tört, s háttérbe szorította azt a vitát, ami látszólag másról, a
gazdaságról szólt, de ami jellegét tekintve, sőt részben tartalmilag is szorosan
ide kapcsolódik. Ez pedig a nálunk Matolcsy nevéhez kapcsolt „unortodox”
gazdaságpolitika.
Az
Éghajlat Könyvkiadó egy roppant érdekes kötettel állt elő nemrégiben: Kovács
Lajos Péter beszélget hol együtt, hol külön-külön Patai Mihállyal, Parragh
Lászlóval és Lentner Csabával. Több mint háromszáz oldalon át folyik a szó, és
mégsem vágod a sutba a könyvet, sőt. Mivel a Bankszövetség elnöke már hivatalból
sem tekinthető a kormány szekértolójának, a bankvilágnak kiosztott pofonok után
meg különösen nem, az ő véleményére nagyon is érdemes figyelni, mégpedig
liberális és illiberális oldalról egyaránt.
Természetesen nem vállalkozom az egész könyv ismertetésére. Néhány gondolatot emelek
csak ki, amelyet hasznosnak találok, akár a negyedszázada történtek jobb
megismerése érdekében, akár azért, hogy a mában jobban kiismerjük magunkat.
Patai első megszólalásakor Václav Klaust emlegette. Klausnak az volt a
véleménye, hogy a magyar társadalom nem boldogul majd a kapitalista világban,
mert amit előnyének vélnek, a GMK-kat, a háztájit, azaz a keményvonalas
kommunizmus fellazulását, az valójában kisstílűségre, stikliségre tanította meg
a társadalmat. Stiklikapitalisták leszünk, ami olyan messze van a
kapitalizmustól, mint Makó Jeruzsálemtől. Nem közelre, hanem a lehető
legtávolabbra kerültünk a jórészt klasszikus protestáns etikára épülő
kapitalizmustól.
Ehhez társul még az, amit Parragh fogalmazott meg a beszélgetésben, aki szerint
az ország legnagyobb tragédiája, hogy azt a liberális filozófiát, amit sugalltak
neki, egy az egyben eminensként bevezette a gazdaság minden területén. Jó volt-e
az a gazdaságstratégia, amely teljes mértékben a liberalizációt és a
privatizációt tekintette alapnak? Tőke nem volt itthon, emlékezett Patai, tehát
csak külföldi tőke jöhetett szóba. Szinte drámai a vallomás, ahogy Patai
elmondja, hogy ő akkor hitt ebben. Azután már, finoman szólva nem annyira.
Patai közgazdasági divatokat is emlegetett, amelyek, mint az inga lendülnek hol
erre, hol arra. Ma az inga az ellenkező irányba leng, mint 1990-ben. Felettébb
érdekes, hogy Patai rámutat, hogy az új ingában nem Matolcsy vagy az orbáni
gazdaságpolitika van, ide tartozik Draghi pénzpumpálása, a központosítási
igyekezetek, ez nem unortodox valami, hanem inkább egy új ortodoxia.
A
beszélgetésnek ez a része nem kevesebbet állít, minthogy ma Magyarországon a
közgazdászok zöme még a régi irányú ingamozgást látja, a korszerűt pedig a
kormány képviseli.
Figyelemre méltó az is, ahogy Patai egészében értékeli a mögöttünk hagyott és
sokak által kárhoztatott 25 évet. Szavait azért is fontosnak tartom, mert a
tényleges helyzet félre értelmezése olyan bajokhoz vezethet, mint a Fidesz-KDNP
2006-ban elrontott kampánya: „Rosszabbul élünk”. Nem éltünk rosszabbul. Patai
Mihály: „...ma ugyanis mindenki ehet banánt, Magyarországon, bármikor. Ez fura
példa, de jellemző. Minden nap ehetek narancsot. Ez nekem ötven évvel ezelőtt
elképzelhetetlen volt, egyszer kaptam narancsot, karácsonykor, akkor is
protekcióval apám szerezte. Az elmúlt 25 évben háromszázezer autóból lett 4,2
millió autó, a hiánygazdaságból a globális gazdasági kereskedelem része lettünk,
amiben az üzletek tele vannak, 11 millió mobiltelefonunk van. Valamikor sorban
álltunk a telefonért...”
Visszatérve a liberális gazdaságpolitika hibáira, ezek meglehetősen
nyilvánvalóak mára, bár a begyöpösödött fejek még hajtogatják a régi
szlogeneket. Az unortodox szó viszont egyre ritkábban hallatszik. Eljön az idő,
amikor az illiberális sem lesz szitokszó az ellenzéki megmondóemberek ajkán. Az
ő pálfordulásuknak nincs nagy jelentősége. Sokkal fontosabb, hogy lesz-e a mi
kis háztáji, stiklikapitalizmusunkból valódi, munkára és etikára épülő
egészséges és szolidáris piacgazdaság?
Az
ország jövője ezen múlik.