"Aki azért, persze, s hát emiatt az általam bevallott kissé nehéz műfaji besorolás, időnként a kellemesen megszokottnál is jobban meglep bennünket, olvasókat, néhány igazi, hamisítatlan szépprózai megoldással. Ilyen az a jelenet, amelynek bővebb kiemelésével a szokottnál erőszakosabban ajánlom az Önök figyelmébe Karner András novellafüzérét. " - Tamási Orosz János írása
Tamási Orosz János
Mos't'ugrik a prózaíró
(Ezer bocs a címért.
Lécci, lécci, bocsika. Nem tudtam nem kihagyni.) Térvén a lényegre: csupán a
miértjét és a hogyanját nehéz megmagyarázni, megérteni, definiálni Karner
András élvezetes, elegáns első könyvecskéjének (Tugrik a bőröndben).
Ez valóban nem egyszerű, ugyanis – bár meglehet: közel sem állt céljában –
nagyon sok párhuzamos feladatra, eszközre hívja fel figyelmünket, újólag is.
Kezdjük a legegyszerűbbel, egy közismert közhellyel: minden ember élete kész
regény, de sokan nem írják meg. Pedig valóban így van, s valóban legalább
szalagra kellene rögzíteni minden ember életét, amolyan családi estéli
beszélgetések keretében; a magam részéről például életem hiányaként élem meg
ismétlődően annak hiányát, hogy nem jegyeztem fel akár nagyapám, akár apósom
történeteit, nem is akármilyen események személyesen megélt háttereiről. Már
ezért is nagy élmény Karner novellafüzére, ráadásul egy hozzánk időben közelebb
eső, ugyanakkor máig kevésbé ismert korszak hétköznapjait vetíti elénk.
Szépíróként.
Szerzőnk önmagában is
érdekes figura. Piarista diákként végzett, jogot tanul, majd a külkereskedelem
felé fordul. Rövid életrajzából kitűnik, hogy választott szakmáját francia
nyelvterületen folytatta, négy évtizeden keresztül, s ebbe ékelődött bele egy
mongóliai két év, a KGST jóvoltából. Az olvasó elé kerülő tapasztalatok tehát,
röviden: egy magyar-francia kereskedelmi együttműködés írott és íratlan
szabályainak ismeretével, s egy piarista szemlélettel „felszerelkezett” ember
csetlik-botlik huszonnégy hónapon át egy a legenyhébben fogalmazva is olyan
labirintusban, amelynél precízebbet Kafka sem álmodhatott volna, ám ahol
minduntalan Svejk jön velünk szemben, jól láthatóan ő is tanácstalanul. Még ő
is.
Lassan átcsúszom a
második kérdésemre, de még maradjunk az elsőnél. Miért is ez a kötet? Miért jó,
hogy van? Mert a maga csevegő-emlékező, kicsit kávéházi stílusában elmesél
valamit arról az időtől, amit kevésbé emleget a kollektív emlékezet. Hiszen a
diktatúráról beszélvén a rend nyomorító hatásait illik s kell megmérettetni az
emlékezet-nyelvben; annak párhuzamában pedig már-már frivol, relativizáló egy
ilyen mondat: „A Pekingbe induló titkos diplomáciai futárposta mellett
például tejföl lapult és kínai porcelán teáskészletek érkeztek vissza...”.
Márpedig, mint valami kegyetlen lélekszabász-olló, itt nyílik ki a maga
valóságában egy álszent, cinikus, romlottan szövevényes rendszer, amelyhez vagy
alkalmazkodsz, és a magad szerencséje, vagy szerencsétlensége, hogy két évet,
vagy negyven évet sóz rád a sors itt s így. Letöltendőként.
Karner könyvének
alapélménye ez. Mellékszálként erősebben elevenedik meg lapjain a mongol
környezet, a magyar-orosz-mongol hármas szociális és kulturális különbözősége, a
kommunizmus „diadalmenetének” valódi, a propagandánál „kissé” tényszerűbb
dokumentálása; de, ismétlem, mindez háttér. S még csak nem is törekszik
valamiféle monumentális pannóra; bőven elég annyi, amit egy-egy arcvázlat vagy
utcakép a maga precizitásában be tud fogadni. S bizony, bőven elég ennyi az
olvasónak is; aki, esetleg, még vagy már nem elég nyitott a széles, sodró, írói
vélemény-eszközökben duzzadó monumentális prózairodalom befogadására, de igenis,
mohón veti rá magát a történelem epizodistáinak epizódjaira; a nagy vereségek
népeket-nemzeteket, hazákat-tájakat kifosztó, megrabló, felperzselő
esszéregényekre most éppen nem szánna időt, ám Karnernél olyasmire lapoz rá,
amit ő maga is átélt, személyes mikrovilágában. Valahol Oroszországban.
Vagy hát természetesen
a Szovjetunióban. Esetleg Bulgáriában. Netán keletnémetben. Ott, valahol, ahol a
KGST keretein belül próbált ki-ki alkalmazkodni egy lehetetlen és perspektívák
nélküli élethelyzethez; és csak remélni tudjuk, hogy erre semmiképp sem terjed –
nem terjedhet – ki Nyikolaj Dmitrijevics Kondratyev elmélete; s itt voltam
bátor ironikus lenni, utalván a szerző egyik impozáns írói eszközére.
Rátérvén ezzel a
hogyanra. Fölöttébb érdekes. Nem nagyon tudjuk eldönteni, olvasóként, hogy
Karner András írói vénája, vagy írói ars poeticája vezette a méltó s méltányos
szerénységhez. Hiszen, mint eddig is jeleztem, az egyes történetekben, és a
novella-füzér ívében is ott rejtőzik egy terjedelemben sokszorosára növelhető
elbeszélés, s hát fel-felbukkannak olyan szereplők, akik egy-két mondatos
áttűnésükben, ahogy mondják, „kiragyognak a kórusból”, felsejlik bennük a saját,
drámai sorsábrázolás lehetősége. Mint Csojcsindenbin (vagy Csojcsin Dembi? Mert
a szövegtestben mindkét írásmód előfordul...), a szonginói biokombinát
raktárosa. Vagy Dugarzsev nyugalmazott tábornok, jelenleg a külföldieknek bérbe
adott panellakások gondnoka. A magyar kollégákról nem is beszélve; egy-egy
mondatuk, jelzőjük, gesztusuk maga az a szépprózai irodalmi korhűség, amit
szerencsétlenebb esetekben reklamálni szoktunk, mi, kotnyeles recenzensek. De
most nem lehet panaszunk, sőt, köszönjük meg, hogy tovább élnek az olyan, lassan
eltűnő szavak, mint a moszkvai repülőtér köznyelvi előfordulása: „Semerremotyó”.
Akár regény is
születhetett volna, írtam ezt körbe-körbe eddig, de semmiképp sem beszélnék
elmaradt teljesítményről, meg nem született regényről. Ki tudja, annak
szükségszerűen átkomponált, dramatizált szövétneke lehetne-e annyira erős és
tanulságos, mint az itt olvasható megírt, megjelenített emlékezet? Semmiképp
sem, magam így érzem, és szorgalmaznám is, hogy mindenki írja meg, mutassa fel a
saját sorsát, ugyanígy kerülvén az indulatokat, mint szerzőnk, s ugyanígy
merítvén a keserédes bölcsesség, avagy az édes-savanyú keleti ízeiből, mint ő.
Méltányos eleganciával.
Aki azért, persze, s
hát emiatt az általam bevallott kissé nehéz műfaji besorolás, időnként a
kellemesen megszokottnál is jobban meglep bennünket, olvasókat, néhány igazi,
hamisítatlan szépprózai megoldással. Ilyen az a jelenet, amelynek bővebb
kiemelésével a szokottnál erőszakosabban ajánlom az Önök figyelmébe Karner
András novellafüzérét. Az epizód valahol a Tola folyó partjához közel, a dermedt
pusztaságban esik meg, közel s távol senki, csak néhány mongol katona trappol
valahová, Kemenes Volgája viszont épp akkor „rángatni kezdett, majd leállt”. De
most is segített az erre s számos más esetre a kesztyűtartóban tartogatott
Filtol cigaretta, a Frutti cukor, s a rágógumi. „Rövidesen az egész csapat a
Volgát tolta. Kemenes pedig kényelmesen elnyújtózott az ülésben, és az élet
furcsaságain merengett. Csak kormányoznia kellett és időnként belelépni a fékbe,
ha a lejtőn túlságosan nekiiramodott járműve. Még a hatalmas, bodros felhőkben
is volt ideje gyönyörködni. Mint az élve a mennyboltozat alá temetett Andrej
hercegnek Austerlitz csatamezején, Tolsztoj híres leírásában. Semmi sem számít,
csak a hatalmas kék ég, a csend, a nyugalom és béke, a szél kergette furcsa
felhőalakzatok. Az egyik tevére, a másik mongol jurtára hasonlított”.
Most épp tavaszodik.
Kicsit félve vizslatom a felhőket, mire hasonlítanak, és nagyon várom Karner új
könyvét, abban is leíró hasonlatait a nizzai égbolt látványairól. De ez, tudjuk
hát, már egy másik történet, lesz. (Karner András: Tugrik a bőröndben. Szófia
Kiadó, Budapest, 2015).