Erdély pásztornépének nemzetiségi összetétele a középkor vége óta jócskán átalakult. A városok, uradalmak, a falusi közösségek mind több román pásztort alkalmaztak. Székelyföld kivételével a magyarság csaknem mindenütt román juhászokat fogadott a XIX-XX. században. Emiatt a pásztori foglalkozások neveit is átvették a románból (pl. bács, csobán = juhász, birkapásztor).
Pálmai Tamás
A bács
Erdély
pásztornépének nemzetiségi összetétele a középkor vége óta jócskán átalakult. A
városok, uradalmak, a falusi közösségek mind több román pásztort alkalmaztak.
Székelyföld kivételével a magyarság csaknem mindenütt román juhászokat fogadott
a XIX-XX. században. Emiatt a pásztori foglalkozások neveit is átvették a
románból (pl. bács, csobán = juhász, birkapásztor).
Hogy miért jut eszembe mindez? Mert húsvét
közeledik. Ez a kereszténység legnagyobb ünnepe, amikor Jézus kereszthalálára és
feltámadására emlékezünk. Mozgó ünnep, a különböző vallások húsvétja közti
időbeni eltolódás a Gergely vagy a Julianus naptár használatából adódik. A
vallásiak mellett fontosak a hozzá kapcsolódó népszokások, így az étkezésiek is,
a hagyományos ételekkel.
A
húsvétvasárnapot megelőzi a virágvasárnap (jeruzsálemi bevonulás), amely után
következik a nagyhét, amelynek 3 jelentős napja van. Nagycsütörtök (utolsó
vacsora), nagypéntek (Jézus kereszthalála) és nagyszombat (ekkor ér véget a 40
napos böjt). Húsvétvasárnap a feltámadás napja (ételszentelés). Húsvéthétfő a
locsolkodásé (a víz tisztító, életet adó erejére emlékeztet). Húsvéti szimbólum
a tojás, az élet újjászületésének, a termékenységnek, a feltámadásnak a jelképe.
(A piros tojás Krisztus vérére emlékeztet, de a szerelem jele is). No, hogy
eljussak a bácshoz is, muszáj a bárányról beszélnünk, mely a legősibb húsvéti
jelkép. A Megváltó jelképe, aki úgy halt meg, mint áldozati bárány.
De térjünk vissza a húsvéti asztalhoz, melyen
kötelező szereplő a bárányhús, a hímes tojás és a sonka. Mióta az eszemet tudom
- legyen a legvadabb kommunista éra akár - valahogy mindig az asztalra került
mindez akkor is, amikor rettenetes erőfeszítéseket kellett tenni érte. A
tárkonyos bárányfej leves, a báránypalacsinta (drop), a töltött, a sült bárány,
a belőle készült „bécsi (rántott) szelet, a flekken, a paprikás mind-mind
kedvenc elkészítési módjai voltak.
Békésre kerülvén azzal szembesültem, hogy itt
teljesen mások a szokások. Itt a bárány nem divat, de régi szokás a birka
fogyasztása - főként pörköltként - akár esküvői fő ételként is. Székelyföldön a
berbécsből készült tokány, és a bárány előbb emlegetett kultusza mai napig is
él, de a birkát nem igen ették olyan gyakorisággal és tisztelettel, mint az
Alföldön. Nos, ebből adódóan nyomoznom kellett anno a bárány forrása után. Volt,
hogy Póstelekről, volt, hogy Székelyfarcádról került ki a finom alapanyag,
mindaddig, míg fel nem fedeztem - épp a határon picit túl - Nicut, a bácsot.
Nicu tősgyökeres román ember, valódi birkapásztor. A felesége magyar, kinek
szülei már az anyaországban élnek. Nicu önérzetes, de tisztelettudó ember.
Tisztán dolgozik, udvarias és a kezdeti tartózkodás után, miután anyanyelvén
tudtunk beszélgetni meg is nyílik. Mutatott amerikai magazint, mely három oldala
csak vele foglalkozik. Színes fotóin egy koránál többet mutató, idő és munkának
„hála” időnap előtt öregedő, de karakán ember köszön szembe. Közben a munka
folyik, a bárányok már hallgatnak. A fia segít neki, nagyon büszke rá. Aztán
elered a szava: köszöni, hogy bár orvos és alpolgármester vagyok, embernek
nézem, románul beszélek vele, és elmondja, hogy magyar apósa 12 évvel a házasság
után látogatta meg először, nézte meg az unokáját. Mert ő csak egy egyszerű
román bács. Talán ez a korai öregedés fő oka is - gondolom magamban. Ismerem,
tudom, mit érez ő, de azt is igen, hogy miért nem látogatta meg őket a magyar
após. Ismerem, tudom a vegyes házasságok sorsát is, az abból felnövő gyerekekét
is. De jól esett Nicuval elbeszélgetni, és szívesen meghallgatnám egyszer apósát
is. És finom volt a bárány is.
És szép a húsvéti béke is. Jó lenne így élni,
egész évben is akár. Itt is, és Erdélyben is. Talán egyszer, ha politikusainkat
elcsapnánk végre birkapásztornak itt, bácsnak ott, hadd szokják újra a dolgot, a
munkát! Igaz, a birkákat sajnálnám kicsit…