"Deim Pál szememben eddig a legnagyobb élő magyar festőművész. Esszékötete megjelenése óta a legnyíltszavúbb és legérzékenyebb művészetről írók-vallók között tartom számon. A legapróbb mozzanatokban érzékelni tudja az égi-földi metafizikai kapcsolatokat. Értékelésében pedig a művészi kifejezés mesterfokát tartja mércéjének. Őszinte, kemény, szókimondó. És olvasható. Szép magyar nyelviséggel fogalmazó szemlélője az egyetemes és a magyar művészetnek." - Kabdebó Lóránt írása
Kabdebó Lóránt
Deim
Pál vitairatai életről és művészetről
Deim Pál
szememben eddig a legnagyobb élő magyar festőművész. Esszékötete megjelenése óta
a legnyíltszavúbb és legérzékenyebb művészetről írók-vallók között tartom
számon. A legapróbb mozzanatokban érzékelni tudja az égi-földi metafizikai
kapcsolatokat. Értékelésében pedig a művészi kifejezés mesterfokát tartja
mércéjének. Őszinte, kemény, szókimondó. És olvasható. Szép magyar nyelviséggel
fogalmazó szemlélője az egyetemes és a magyar művészetnek.
Erről a
Napkút Kiadónál megjelent nagyszerű kötetről nem lehetett nem írnom. Magaménak
érzem. Mintha magam írtam volna. Szeretettel ajánlottam a Magyar Idők szombati
Mellékletében, a Lugasban, a 2016 március 5. szám 15. oldalán.
A cikkre kattintva olvasható méretet
kapunk
Megsérteni
Chagallt
(Deim Pál
vitairatai életről és művészetről)
A könyvborítóra kattintva olvasható
méretet kapunk
Deim Pál számomra az élő
legnagyobb festőművészünk. Régóta ismerem, nagybátyám, Barcsay Jenő, példaképe
és atyai barátja mutatott még be minket egymásnak. De valójában akkor zártam
szívembe, amikor az Ernst Múzemban felállított tárlatán mintha egy égi-földi
összefüggéseket közvetítő szakrális helyre léptem volna. Most, hogy összegyűjtve
olvasom nagy részben eddig kiadatlan írásait, magyarázatként zenészbarátja
megfigyelését elismétlő mondatra figyeltem fel: „Egy macskát látott szépen,
komótosan, de minden idegszálával figyelve átvonulni az udvaron: látod, ez a
macska tudja, hova megy.” Ez, a mindennapi életünkben megfigyelhető áhítat
táplálja műveinek lélekindulást kiváltó megszerkesztettségét. Írott portréi
jellemzéseit úgyszintén.
Nagy festőink ha nagy
ritkán megszólalnak, lényeglátó megjegyzéseikre oda kell figyelni. Barcsay
mester edzett engem az ilyen mondatok meghallására. Végigsétáltunk egy korábban
mellőzött, aztán hirtelen divatossá vált irányzat kiállításán: „enélkül is
meglenne a magyar festészet” – hallom összegezését. Máskor neves, általam
becsült és szeretett kollégájának montázsait figyelte az egyik tárlaton: „pár év
múlva darabjaikra fognak hullani” – mormolja. Deim Pál ebben a szókimondásban
követője. Talán azért is maradt mindez ideig kéziratban nem egy kemény
vitairata. Csodált országos bálványokra ront vitatkozó hévvel (a vele ellentétes
véleményeket is pontosan megidézve!), olykor pedig mellőzött értékekre hívja fel
figyelmünket. Idézek egy szenvedélyesen keserű példát:
„a budapesti
Chagall-kiállítás alkalmával megajándékozták Chagallt egy Kovács
Margit-kerámiával. Mivel Chagall nem volt itt, a titkára vette át az ajándékot,
de mikor meglátta, hogy mi az, összetörte. Ő tudta, hogy egy olyan nagy művészt,
mint Chagall, nem lehet megsérteni egy tündi-bündi kerámiával. Ez olyan, mintha
Bartókot, egy hangversenye után, a rendezők egy tánclemezzel ajándékozták volna
meg. Nagy sértés lett volna, Chagall esetében is az volt.” Majd hozzáteszi
kontrasztként: „Sokan úgy gondolják, ha egy királynő külön kéri, hogy
programjába mindenképpen vegyék be a Kovács Margit Múzeumot, akkor az rangot
jelent. Semmiképpen. Az viszont igen, például, hogy Pirk János szentendrei
kiállítását megtekintette a Van Gogh Múzeum igazgatója, és utána fél napig
kereste Pirket, hogy gratulálhasson neki.” Ami a szívén, az a tollán is!
Deim Pál számára a létezés
modellje Szentendre a maga tárgyi valóságában, és a benne otthonra talált
művészet. Ebből alakítja könyve értékrendjét.
„Fel kell építeni a nagy
szentendrei múzeumot (régi malom), meghagyva a Barcsay, Vajda, Czóbel és a
Ferenczy Múzeumokat.” Csúcsán Barcsay emlékezetével: „a legfontosabb »emlékhely«
a szentendrei Barcsay Gyűjtemény (Pest megye tulajdona, a városnak nem kellett)
– ez a templomi áhítatot sugárzó kis múzeum ékszerköve a városnak, és az
országnak is.” Ezt a várost, és a benne létrejött művészetet vizsgálja (vita)írásai
gyűjteményében. Belehelyezve természetesen a világ- és a hazai művészet
legtágabb horizontjába.
(Deim Pál: A nagy művészet
csendben növekszik. Válogatott művészeti írások, 2016., Budapest, Napkút Kiadó,
288 oldal. Ára: 2990 forint)