Surján László az emlékbeszédet 2016. március 13-án 10 órakor mondja el Esterházy János születésnapjához kapcsolódó emléktábla avatón.
Emlékbeszéd Esterházy János születésnapjára
Surján
László
2016. március 13-án
Holnap
lesz Esterházy János 115. születésnapja. Rövid élete 69 évvel ezelőtt március
8-án ért véget. E két jeles nap között tisztelettel gondolunk rá, de valójában
az év minden napján hálát adhatunk a Teremtőnek, hogy a kemény
megpróbáltatásokat hozó XX. században ilyen vezetőt adott nekünk. Kiket fog
össze a nekünk szó? Esterházy János üzenete sokaknak szól. Azoknak is, akik nem
akarják meghallani.
Gondoljunk először az örökségre, amivel Ő sáfárkodott, amire életét alapozhatta.
Ennek egyik eleme édesapja 1905-ben bekövetkezett halálához kapcsolódik.
Esterházy Lujza, János nővére így emlékszik vissza 1905. szeptember elsejére:
Halálának előestéjén magához hívatta gyermekeit. Édesanyám az ágyához vitt
minket. Papa megáldott mindhármunkat és alig hallhatóan ezt mondta János
fivéremnek: „Légy mindig jó magyar, fiam, kisfiam...”
Ez a
mondat az örökség egyik pillére.
A másik
az Istenbe vetett hit és bizalom. Mondhatjuk az örökség anyai része.
A
harmadik tényező, ami mélyen hatott az Esterházy gyerekekre, a Nyitraújlakon élő
szlovákok helyzete. Megtanulták a nyelvüket. Átérezték a fájdalmat, amit
kortársaik éreztek, ha apjuk a jobb élet reményében Amerikába vándorolt.
Csírájában már gyermekkorában jelen volt, amit később pártelnökként
hangoztatott: A keresztény, nemzeti és szociális hármasság marad mindig
minden kiindulásunk alapja.
1935-ben
lett országgyűlési képviselő, Kassát képviselte a prágai parlamentben. Első
beszédének zárómondata: „kijelentem… akármit fognak csinálni, egyről:
Szlovenszkó autonómiájáról, Szlovenszkó önállóságáról nem fogunk sohasem
lemondani.”
Idézetek
sorát lehetne hozni, amelyek bizonyítják, Esterházy János egész életében
szlovák-magyar sorsközösségben gondolkodott.
Mondanivalóm számára a legfontosabb az a beszéd, amelyet Horthy kassai
bevonulásakor mondott. "Mi itt maradt magyarok - mondta -, ígérjük, hogy
kezet adunk az itt élő szlovák testvéreinknek és velük együtt dolgozunk egy
szebb jövőért. Az ideát lévő magyaroktól pedig kérem, hogy az ide csatolt
szlovákok nemzeti érzéseit tartsák a legmélyebb tiszteletben, engedjék meg, hogy
ugyanúgy élhessenek itt, mint ahogy azt mi magunknak odaát követeljük."
Ebben az
idézetben a legjelentősebb szó a tisztelet. Hogy ennek jelentőségét megértsük,
érdemes Andrej Sládkovičot idézni. Ő egyik versében így szólt a 48-as
magyarokhoz:
Szeresd a szlávokat, e
népeket;
vesszen a gőg, az úrhatnámság,
baráti kéz fogjon kezet,
céljaink egyek legyenek,
igaz legyen a szabadság.
Legyünk
őszinték, és ismerjük el, hogy még ma sem adja meg mindegyikünk a szlovákoknak
azt a tiszteletet, amit Esterházy sürgetett, sokkal inkább jelen van a gőg,
aminek eltűntét Sládkovič a baráti kézfogás feltételének látta.
Tragikus,
hogy Esterházy János a szlovákok és a magyarok számára is tanító, példaadó,
közösen tisztelhető ember lehetne, mégis a hivatalos szlovák álláspont
ellenségnek, a szlovák államiság számára veszélynek képzeli. Pedig, amit a
beszédem elején mondtam, hogy hálát adhatunk a Teremtőnek, hogy nehéz időkben
ilyen vezetőt adott nekünk. A nekünk szón egyrészről az egész magyarságot,
nemcsak a felföldit értem, másrészről értem a szlovákokat is.
Azonban
hogy közösen tisztelhessük őt, nekünk is, a szlovákoknak is változtatni kell.
Szlovákiában meg kellene érteni, hogy nem számukra, hanem az idő rostáján már
kihullott csehszlovák gondolat számára volt Esterházy kivégzendő, vagy legalább
börtönbe eldugandó veszélyforrás. A hamis vádak alapján meghozott jogtalan
ítélet nem ad semmiféle biztonságot a mai szlovák államnak, sőt a régi
rágalmakhoz való ragaszkodás inkább szégyenére válik a szlovák jogállamiságnak.
Mi a mi
feladatunk? Csupán annyi, hogy megfogadjuk Esterházy szavát. Vessük el a
Sládkovič által kárhoztatott gőgöt, ne élcelődjünk például azon, hogy milyen
idős Szlovákia. Szlovéniával kapcsolatban senkit nem zavar, hogy önálló
államiságuk egyidős Szlovákiával. Szégyenteljes dolog azt mondani, hogy a
szlovákok még a címerüket is tőlünk lopták, hiszen ezzel éppen azt felejtjük el,
hogy évszázadokon át ez a címer épp úgy az övék is volt, mint a miénk. A hármas
halom és a kettős kereszt éppen egységünk jele.
Akik
szeretnek szőrszálakat hasogatni, felemlíthetnék, hogy Esterházy kassai
beszédében a magyar fennhatóság alá került szlovákok számára kérte a
tiszteletet. Az adott helyzetben akkor épp erre kellett a figyelmet felhívni. A
tisztelet azonban minden szlováknak kijár. Hiszen ezt az országot, Hungáriát,
kezdetektől egészen 1918-ig együtt alkottuk, együtt építettük. Ha Nyitraújlakon
megkérdezték az embereket, hogy ők kik, azt felelték, tótajkú magyarok vagyunk.
A mai szóhasználattal ez azt jelenti: szlovák nemzetiségű magyar állampolgár.
Azóta az állampolgárság megváltozott, de ez még nem ok, hogy a közös múltat
megtagadjuk. Még akkor sem, ha Szlovákiában a politika vezérelt
történelemhamisítás tagadja a történelmünk közös voltát. Ezért a sok
kisajátítási kísérlet és részben ezért hamisítják meg Esterházy János
tevékenységét is. Mi azonban inkább kövessük őt magát, aki azt hirdette: „Nekünk,
magyaroknak és szlovákoknak azt kell keresnünk, ami közelebb hoz bennünket és
nem azt, ami eltávolít.”
Nagyon is fontos és a mai helyzetre is igaz az a kijelentése, hogy „Ha
a magyarság meg akarja tartani szerepét Közép-Európában, akkor olyan légkört
kell itt teremtenie, amely kizárja a gyűlöletet, féltékenységet, és biztosítja a
különböző nemzetek között a békés együttélést.”
Végül
szólni kell arról a törekvésről, amely nem csupán egy ártatlan politikai
üldözöttet lát Esterházy személyében, hanem egy Istenbe kapaszkodó, szentéletű
embert, akinek az oltárra emelését is fontosnak tartaná. Tény, hogy Esterházy,
egyrészt ártatlansága tudatában, másrészt áldozatként önként vállalta a
szenvedést. Ki-ki elébe terjesztheti hát a maga gondját-baját, de a legméltóbb
fohász az ő esetében éppen az, ha a szlovák-magyar megbékéléshez kérjük az égi
segítséget. Ez ugyanis ma – sok biztató jel ellenére – egyfajta csodaszámba
menne.
Ez a világ azonban tele van csodákkal. A tavaszt váró reménységet olyan szépen fogalmazza meg Izajás próféta: Most már ne arra gondoljatok, ami régen történt, és ne a múlt dolgaira figyeljetek! Nézzétek: én valami újat viszek végbe, és már sarjadóban is van, nem látjátok?
Sarjadónak látom a magyar-szlovák megbékélést is, de csak akkor, ha képesek vagyunk Esterházyra figyelni és őt követni.