Ablonczy Balázs
Felső-Magyarországból Szlovenszkó 1918-1921
A dualizmuskori magyar politikai elit úgy
tekintett a szlovák nemzeti mozgalomra a történeti Magyarországon, mint a ruszin
mellett a leggyengébbre: a szerb és a román politikusok a szomszédállamok által
generált vonzerő, anyagi, demográfiai és értelmiségi potenciál révén sokkal
nagyobb veszélyt jelentettek az egységes magyar politikai nemzet eszméjére.
A szlovák értelmiség és politizáló réteg
önként vállalt passzivitása a háború második felére oldódott: az Egyesült
Államok bekapcsolódása a háborúba, az orosz forradalmak és az elhúzódó háború a
Vavro Srobár vezett hlaszistákat ugyanúgy kimozdította a tétlenségből, mint az
amerikai szlovák vezetők azon részét, amelynek tagjai már nem elégedtek meg az
autonómiával, hanem immár nyíltan felléptek csehek és szlovákok (esetleg
lengyelek) közös államáért. Az 1915 októberi közös clevelandi nyilatkozat már
körvonalazta ezen állam formáját, ekkor még szigorúan konföderatív alapokon. Az
1918. márciusában, Pittsburghben aláírt újabb nyilatkozat, amely végülis a
kialakította az eljövendő állam kereteit. Ez a szerződés azonban már csak
„aszimmetrikus autonómiával” kecsegtette a szlovákokat. Andrej Hlinka 1918.
májusában, egy Liptószentmiklóson tartott találkozón mondta ki először: „A
magyarokkal való ezeréves házasság nem sikerült, külön kell válnunk”.
A magyar politikai elit számára 1918
tavaszán-nyarán úgy tűnhetett, hogy a Monarchia győztesen fejezte be a háborút.
Legyőzte – igaz, német segítséggel – Romániát és Szerbiát, az 1918. március 2-án
aláírt breszt-litovszki béke pedig a keleti frontra is nyugalmat hozott. Az
olasz fronton ugyan zajlott a háború, de az előző évi caporettói áttörés nyomán
immár nem az Isonzó mentén, hanem jóval nyugatabbra, a Piavénál álltak a
Monarchia csapatai. Az Egyesült Államok csapatainak közelgő európai
szerepvállalása, a bolsevik fenyegetés, az ellátási helyzet mind kritikusabbá
válása, az állami működés zavarai és a háborúellenes mozgolódások (sztrájkok,
tüntetések) szaporodása azonban jelezték, hogy nehéz idők következnek. 1918
tavaszán-nyarán az antant hadviselő államai törvényes emigráns kormánynak
ismerték el a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot. Ősz elején pedig a bolgár front
összeomlása józanította ki azokat, akik még a háború, Központi Hatalmak számára
kedvező kimenetelében reménykedtek. Október 17-én a kormányzati hatalommal nem,
ám annál nagyobb informális befolyással rendelkező Tisza István volt
miniszterelnök egy képviselőházi beszédében beismerte „Ezt a háborút
elvesztettük”. Szavai jelentős hullámokat kavartak, a demokrata ellenzék egyes
tagjai is kifogásolták annak tartalmát és tónusát. Ez a bejelentés alkalmat
szolgáltatott arra, hogy Alexandru Vaida-Voevod a román, Ferdis Juriga pedig a
szlovák nemzetiség nevében jelentse be, hogy az elkövetkezőkben a magyar
parlament döntvényeit a honi szlovákság nem ismeri el magára nézve kötelezőnek,
népszuverenitása letéteményesének a Szlovák Nemzeti Tanácsot tartja. Beszéde
jelentős felháborodást váltott ki a képviselők között: a számtalan idézet és
Juriga fenyegetései, valamint politikai álláspontja felingerelték a honatyákat.
Bár néhány függetlenségi képviselő mellé állt, szövegét így is alig tudta
végigmondani, Tisza maga „krajczáros komédiának” minősítette a pap-képviselő
fellépését.
A turócszentmártoni nyilatkozat (1918.
október 30.), amelyben a szlovák értelmiség egy jelentős csoportja deklarálta
Magyarországtól való elszakadásának szándékát és a „cseh-szlovák” nemzethez való
tartozását. A Szlovák Nemzeti Tanács elutasítóan reagált Károlyi Mihálynak, az
uralkodó egyik utolsó tetteként kinevezett magyar miniszterelnöknek üzenetére,
amelyben egymásrautaltságról és a közös hazában való együttélésről beszél. A
Tanács helyzete mindenképpen visszás volt, hiszen határozatai érvényesítésére
nem rendelkezett sem közigazgatási karral, sem karhatalommal.
Felső-Magyarországon akkor változik meg gyökeresen a helyzet, amikor az új
csehszlovák állam hadserege – részben olasz és francia tisztek irányítása alatt
– lépéseket tesz annak érdekében, hogy a régiót katonailag is birtokba vegye. Az
első, északnyugati irányból érkező próbálkozásokat a csekély magyar határrendőri
erők és nemzetőrök még visszaverték 1918 november elején-közepén, ám a
decemberben meginduló nagyobb méretű, többek között Olaszországból áthozott
alakulatokkal induló támadásnak a magyar erők nem tudtak ellenállni, de nem is
akartak. Károlyi Mihály koránya az antant nyomására Felső- Magyarország
kiürítése mellett döntött, s erre kiáltványban is felhívta az ország
lakosságának figyelmét. Az előrenyomulás során csak helyi jellegű incidensekre
került sor, és számos esetben arra is találunk példát (így például Nyitrán),
hogy a helyi magyar polgárok maguk igyekeztek meggyorsítani a cseh csapatok
bevonulását, megelőzve ezzel a fosztogatásokat és közrend felbolydulását.
December közepén a csehszlovák állam hadserege bevonult a Szepességbe, december
28-án Eperjesre, 29-én Kassára, 1919. január elsején pedig Pozsonyba. Január
3-án elfoglalják Losoncot, egy héttel később Párkányt, Érsekújvárt és Komáromot,
január 12-én pedig Rimaszombatot és Ungvárt. A csehszlovák csapatok tehát 1919.
január elején elérték azt a vonalat, amely később a határ is lett a két ország
között. Pozsonyba azonban csak később, februárban érkezett a Vavro Srobár
vezette Tejhatalmú Minisztérium, amelynek a terület reintegrálása volt a
feladata: a tulajdonképpeni regionális kormány megjárta Szakolcát és Zsolnát is.
A bevonulás elleni tiltakozásul 1919.
február elején nagyszabású vasutas- és postássztrájk kezdődött, elsősorban a
szociáldemokrata párt szervezésében. A pattanásig feszült helyzetben a régió
számos városában véres összetűzések robbannak ki: február 12-én Pozsonyban a
katonaság a fegyverét használta és hat tüntetőt, köztük fiatalkorúakat is
megölt, további huszonhármat megsebesített. Hasonló incidensek történnek – 1-2
halálos áldozattal – Kassán és Ungváron is. Az államfordulat nemcsak az állami
intézmények jellegének megváltozásával járt, de rövid időn belül érintette a
köz- és felsőoktatást, illetve a városok képét. A magyar „jelleg” eltüntetése
érdekében zajlott az 1848-49-re vagy a magyar történelem más korszakaira utaló
emlékművek eltüntetése a közterekről, amelyek néha elég otrombán zajlottak:
Pozsonyban, Rozsnyón, Kassán Iglón és másutt Kossuth- és honvédszobrok esnek
áldozatul ennek a dühnek. S míg a selmecbányai Bányászati és Erdészeti Főiskola
diákjai és tanárai 1918. decemberében maguk döntenek úgy, hogy elhagyják az
intézménynek otthont adó várost (később szintén Magyarországra települ át az
eperjesi evangélikus jogakadémia), a kassai katolikus jogakadémiát és a frissen
alapított pozsonyi Erzsébet Tudományegyetemet az új hatóságok működésük
beszüntetésére szólítják fel.
Károlyi Mihály kormánya a bilaterális
kapcsolatok felvételével is igyekezett elkerülni a legrosszabbat: az ismert
liberális publicistát, Supka Gézát Prágába küldte, hogy kapcsolatot találjon az
új kabinettel. Supka küldetésének kudarca után, 1918. november 28. 30. között
Budapesten tárgyalt Milan Hodza, a csehszlovák kormány megbízottja és Bartha
Albert magyar hadügyminiszter. Tárgyalásaik legfontosabb eredménye egy, az
etnikai határt többé-kevésbé követő fegyverszüneti vonal kijelölése volt – erre
azért is volt égetően szüksége Károlyi Mihály kormányának, mert az általuk
november 13-án, Belgrádban aláírt, de a Szövetséges és Társult Hatalmak által
végül nem respektált fegyverszüneti konvenció csak Dél- és KeletMagyarországról
rendelkezett, a történeti Magyarország északi részéről egy szót sem szólt. A
Hodzsa által aláírt fegyverszüneti vonalat azonban a prágai kormány dezavuálja,
és megindul a fentebb már ismertetett csehszlovák előrenyomulás dél felé. A
budapesti kabinet – a de facto bekövetkezett területfoglalás ellenére – 1919.
március 12-én, a hasonló típusú, ruszin és német autonómiáról szóló jogszabályok
után kihirdette a szlovák autonómiáról szóló 1919. évi XXX. néptörvényt, amelyet
a még Jászi Oszkár vezette nemzetiségi minisztériumban dolgoztak ki. Ennek
azonban már aligha lehetett foganatja.
1919. március 21-én Budapesten Károlyi
Mihály köztársasági elnök és a Berinkey–kormány átengedte a hatalmat az alig
néhány hónapja alakult KMP és a baloldali szociáldemokraták koalíciójának. A Kun
Béla (formálisan Garbai Sándor) vezette rezsim hatalmának valamivel kevesebb
mint négy és fél hónapja alatt a társadalom szocialista és kommunista típusú
átalakításán túl intenzív külpolitikai akciókba is bonyolódott. Igyekezett
felvenni a kapcsolatot egyetlen számba jöhető szövetségesével,
Szovjet-Oroszországgal, és megpróbálva kitörni az elszigeteltségből, igyekezett
elismertetni hatalmát a győztes nagyhatalmakkal (ezt a célt szolgálta az 1919.
április elején Budapestre érkező Smuts búr tábornok vezette misszió). Eközben
azonban, nyilvánvalóan az antant jóváhagyása alapján a román és a csehszlovák
hadsereg 2-3 hónapos szünet után folytatta előrenyomulását Magyarország
területén. Kudarcba fulladtak Kun Béla és Vavro Srobár május eleji, komáromi
tárgyalásai is egy esetleges csehszlovák-magyar fegyverszünetről.
Június első felében a Vörös Hadsereg
visszafoglalta Kassát, Eperjest, majd Bártfa fölött elérte az egykori
magyar-lengyel határt. A hadsereg csúcsvezetőinek és a budapesti kommunista
politikusoknak nyilván a szovjet Vörös Hadsereggel való szárazföldi kapcsolat
megteremtése volt az elsődleges célja a hadjárattal, míg a magyar csapatok
közép- és alacsonyabb parancsnoki szintjein harcoló tiszteknek (közülük többen a
legmagasabb katonai és politikai posztokra emelkedtek a Horthy-korszakban) és a
legénység egy részének ez nyilván a magyar területekért vívott felszabadító
háború volt.
A proletár internacionalizmus jegyében és
a magyar tanácskormány kezdeményezésére Eperjesen június 16-án kikiáltották a
Szlovák Tanácsköztársaságot, amelynek élére Antonin Janousek cseh újságíró és
szociáldemokrata, majd kommunista pártmunkás került. A furcsa államalakulat
mindössze néhány napot élt, mert a budapesti kormány Georges Clemenceau-nak, a
békekonferencia francia elnökének felszólítására június végén visszavonta
csapatait az úgynevezett Clemenceau-vonalra és feladta a hónap első felében
elfoglalt területeket. Kivonulásukat némely visszaemlékezések szerint a közrend
és a vagyonbiztonság helyreállásaként fogadták – akár még magyar lakosok is. A
tanácsköztársaság néhány hét múlva megbukott, azonban a határvonal csak csekély
mértékben változott a két ország között. Az 1919 augusztusában hatalomra kerülő
magyarországi ellenforradalmi kormányzatnak elsődleges feladata volt, hogy
elfogadtassa magát a győztesekkel és megpróbálja megváltoztatni a formálódó
békeszerződés számára rendkívül kedvezőtlen feltételeit.
Magyarországnak 1920 januárjáig a
békekonferencián tulajdonképpen nem volt képviselete, a magyar delegáció
távollétében eldöntött magyar-csehszlovák határ 1919 március elejére nagy
vonalakban készen állt, apróbb módosítások mutathatók ki 1919 júniusában és
később – így hát a tulajdonképpen az sem igaz, hogy az antant az 1919. március
21-én hatalomra jutott Tanácsköztársaság miatt büntette volna Magyarországot.
A magyar békedelegáció, Apponyi Albert
vezetésével 1920 január elején érkezett Párizsba, s bár előzetes hírek és az
1919 szeptemberében aláírt osztrák békeszerződés nyomán sejteni lehetett, milyen
feltételek várnak Magyarországra, az átnyújtott békefeltételek alapján a magyar
politikai elit itt szembesült a területvesztés valós mértékével. A magyar
békedelegációnak a nagyhatalmak előtt bemutatott érvelése döntően a
kultúrfölényre, gazdasági érvekre illetve Magyarország történeti jogaira épült,
és az integer Magyarországot szorgalmazta. Az érvelés csak később mozdult el az
etnikai határok illetve a népszavazás követelése irányába. Ezt az álláspontot
képviselte a magyar kormány és a békedelegáció 1920 tavaszán a magyarfrancia
titkos tárgyalások folyamán, amikor gazdasági előnyökért cserében. A magyar
békedelegáció képviselői, Benárd Ágoston népjóléti miniszter és Drasche-Lázár
Alfréd, a külügyminisztérium adminisztratív vezetője 1920. június 4-én, a
versailles-i kastély parkjában álló Nagy-Trianon kastély egyik termében írták
alá, az év novemberében ratifikálta a magyar nemzetgyűlés és 1921-ben
cikkelyezték be. A szerződés szentesítette a korább Magyarország területének 67
és a lakosság 57%-ának elcsatolását. Hasonló arányban kerültek utak, vasutak,
természetes erőforrások és ásványkincsek a szomszédos országok fennhatósága alá.
Így a vasutak 62, az erdőállomány 85, kiépített utak 65%-a került új fennhatóság
alá. Magyarország Csehszlovákia számára 61 633 négyzetkilométert engedett át,
rajta valamivel több mint 3,5 millió lakossal, akik közül az 1910-es
népszámlálás anyanyelvi adatai alapján 30,3%, azaz több mint egymillió fő volt
magyar.
A két világháború közötti Magyarországon
valószínűleg Csehszlovákia volt az az ország, amelyet az utódállamok közül a
legkevésbé szívlelt a közvélemény és a magyar politikai elit. Az időről-időre
felbukkanó közeledési kísérletek ellenére (brucki tárgyalások, Masaryk és Benes
időnkénti együttműködési tervei) az elszenvedett területi veszteségek, a
csehszlovák diplomáciának a királypuccsok idején és a népszövetségi
diplomáciában játszott ellenséges szerepe és a prágai demokráciával kapcsolatos
budapesti frusztrációk miatt a két háború közti Magyarországon néhány polgári
radikálison és szociáldemokratán kívül gyakorlatilag senki nem tekintett
rokonszenvvel az északi szomszédra. Ráadásul, az egymillióra becsült
csehszlovákiai magyar közösség egy része nyilvánvalóan többes identitással
rendelkezett, s a rendszer változtával másnak vallotta magát, s hatottak
bizonyos disszimilációs folyamatok is, elsősorban a magyar kultúrájú zsidóság
körében, a csehszlovákiai magyar kisebbség számát apasztotta a nagyszámú
menekült is. A hivatalos statisztikák szerint 102 ezer fő menekült át a maradék
Magyarországra 1918 és 1924 között, ám a nem regisztrált migránsokkal együtt
számuk 145 ezerre tehető.
Forrás:
nogradhistoria.eu