Szász István Tas könyve minden magyar és román (de talán minden európai) ember számára reményt váró kézikönyv. Hátha azzal, hogy tudatosítja a bajokat, tesz is ellene. Hogy talán, valaha sikerüljön feloldani a nem egyszer gyilkos feszültségeket. - Kabdebó Lóránt írása
Kabdebó Lóránt
Kétarcú magyar-román viszony
A népek
együttélését eszményének tekintő szerző eszménye buktatóit veszi könyvében
számba. Szememben arra a kezdő dramaturg leányra emlékeztet, aki ifjúságunk
idején ügyelősködött a Rómeó és Júlia előadásain. És mesélte: mindegyik
előadáson végig drukkolja Lőrinc barát küldöncének útját, hátha most az egyszer
elér Rómeóhoz, átadja a jó hírt, és megmenti a szerelmes párt. Szász István Tas
könyve ilyen, minden magyar és román (de talán minden európai) ember számára
reményt váró kézikönyv. Hátha azzal, hogy tudatosítja a bajokat, tesz is ellene.
Hogy talán, valaha sikerüljön feloldani a nem egyszer gyilkos feszültségeket.
Örömmel
számoltam be a Magyar Idők 2016. április 2-i, szombati Lugas mellékletének 15.
oldalán a könyv elindította gondolataimról.
Az újság fejlécére kattintva
olvasható az alábbi cikk.
Csonthalmaink
Kétarcú
magyar-román viszony
A könyvborítókra kattintva olvasható méretet kapunk.
Szász
István Tas Erdélyben nőtt fel, szülei a két világháború közötti kolozsvári
szellemi élet szervező elitjéhez tartoztak, a körülötte gyermekkorában
tanácskozó felnőttek ma már irodalmunk klasszikusaként, történelmünk példa
alakjaként számon tartott szereplők. Ő magánéletében félreállt ebből a
küzdelemből, az orvosi hivatást választotta. Gyógyító munkáját itthon, az
óhazában folytatta. Mentette szülei világának tárgyi emlékeit, védte szellemi
hagyatékukat. Közben egyre inkább csatlakozott szülei útjához. Mert meg akarja
érteni a valóságos háborúk és a szellemi háborúskodások közepette miért nem
lehet békében élni és nyugodni a népeknek egymás mellett? Magyar és román
történészek tanúságát vizsgálja, hogyan válik szembenállóvá két nép szemlélete.
Miként fordul szembe egymással hagyományuk. „Nem csoda, hogy velünk együtt
visszahonosított anyám, kilencvenedik éve után a halálról gyakorta beszélgetvén,
nem emlegette a Házsongárdot, mint remélt pihenőhelyet. Pedig apámat végtelenül
szerette, és Kolozsvár és Erdély számára az életével volt egyenlő. Így került
végül, szerencsére régi barátok és kollégák közé, a Farkasrétre.” – így hangzik
vizsgálódásait összefoglaló könyvének legtragikusabb bekezdése.
Szász
könyvének minden mondatában a helyét kereső magyar értelmiségi izgatott
számvetése munkál. Eszmélkedve gondolja át a magyar és román nép történelmét. A
törésvonalak alakulását vizsgálva. Modellt teremtve. Közben pedig a tájékozódó
magánember kitűnő esszéistává nemesedett. Egy feledésre ítélt erdélyi
értelmiségi hagyomány újraélesztőjévé, népszerűsítőjévé, végül pedig igazságát
visszaperelő hagyományőrző tudóssá nevelte önmagát. Annak a jobboldali erdélyi
értelmiségnek a feltámasztásán fáradozik, amely egy folyóirat, a Hitel köré
szerveződve a legnehezebb időkben mentette az ott élőket, magyarokat, románokat,
zsidókat. A második bécsi döntés előtt és után, a négy éves magyar időkben, és
az ostrom idején úgyszintén. Nem irodalmat szervező folyóiratot szerkesztettek a
szülei, hanem a transzszilván összetartozás érzését tudatosító világnézeti
vitafórumot.
A
mindmostanáig oly igen félre értelmezett 1937-es Vásárhelyi Találkozót valójában
ők szervezték – védekezésül, hogy ne forgószél söpörje szélső helyzetekbe
szűkebb hazájukat. A békességet óhajtották biztosítani az eljövendő időkre. Azt
a szellemiséget, amit utóbb ki akartak sajátítani szaktörténészek is a
kommunista elkötelezettség szálláscsinálójává. Szász István Tas azt a Hitelt
idézi fel, és azt a Vásárhelyi Találkozót mutatja be a maga békét vágyó
hitvallásával, amelynek előkészítését, szervezését, majd üléseinek elnöklését
látta el összhangra vágyó méltósággal Tamási Áron. A magyar próza klasszikus
alakja. Aki így lehetett egyben az erdélyi, majd pedig az 1956-os magyar
írószövetségi hitvallást fogalmazó, kiegyenlítő programadó. A székben, amelyben
valaha Tamási Áron foglalt helyet, az asztalon, amely körül a Hitel baráti köre
vitatta teendőit, ma e könyvet írva emlékezik a szerző, mennyi jó szándék és
mennyi egymás ellen feszülő akarat keresztezte és keresztezi a transzszilván
valóságban egymást.
Meddig
vezethető vissza a mai szóhasználat szerinti magyar-román transzszilván Erdély
képzete? A fejedelemség koráig, furcsa módon, a reformáció jegyében, Bethlen
Gábor és a Rákócziak idejéig? Vagy még inkább az ellenreformációs unitus (görögkatolikus)
egyházszervezést követően, a Habsburg uralom alatti kormányzóság évszázadába?
Szász István Tas a legmeghökkentőbb példákat sorolja, miként fordultak
visszájukra az összeférésre elgondolt törekvések. Itt találjuk a könyv szerinti
legfőbb törésvonalat, a görögkeleti ortodoxia nyomulását Erdélyben. Mely az
újabb századokban a vallási különbözést nemzeti szembenállássá szervezte. És
hadd fűzzem e könyv adatainak kiegészítéseként apám emlékezését szülőfaluja, a
mezőségi Vasasszentiván román papjáról, aki az első világháború előtt már
mutatta neki a későbbi trianoni térképet.
Magyar-román szembesülés? Európa függvénye. Szememben a józan rómaiak
tapasztalata jellemzi legjobban ezt az Európát: egy kétarcú isten képét
belevonták életükbe – Janus egyszerre volt háború és béke jelképe. Ebben az
Európában keresi évezrede a helyét a magyarság. Meghatározó része, Erdélyország
pedig szenvedi fél ezrede hovatartozását. Ahol még a jó szándékú kezdemények is
véres népirtásba torkollnak. A teutoburgi erdőben a germánok agyonverték a már
legyőzött római katonákat és családtagjaikat, e „csonthalmok” Tacitus leírta
rémképe költözött a mi Himnuszunkba, megidézve a nemzethalál látomását.
Ellene
mond egymásnak a Gond és hitvallás nemzeteket békességben tartó igyekezete
valamint a terjeszkedési és megtartási vágy. Egyik nép hőse, másik nép gyilkosa,
Avram Jancu beleőrült. De előtte és utána hánynak állnak és dőlnek időnként
szobrai. Tudatosítani? Tenni ellenében? Feloldani?
(Szász István Tas:
Transzszilván szemmel összmagyar szívvel, Tanulmányok, Budapest, Jancsó
Alapítvány, 2015. Ármegjelölés nélkül)