"... mélyen áthat bennünket, szlovákokat az a meggyőződés, hogy az ilyen kis nemzeteknek, mint mi magunk és a többi, hazánkban s az egész monarchiában élő kisebb-nagyobb néptörzs, legjobban az olyan államalakulat felel meg, mint amilyen a mi hazánk és monarchiánk."
Surján László
Ki akarná szétválasztani, amit az Úr egybekötött?
Azt
hallottam, hogy egy olyan kiadvány, szöveggyűjtemény kiadását tervezik, amelyben
régiónk történelmének fontos dokumentumai lennének, egyfajta közös alap, szikár
tények sora. Erre építhetné fel azután mindenki a maga értelmezését a múltról,
megteremtve ezzel akár a jövőről alkotott közös kép reményét is. Ha a terv
megvalósul, aligha maradhat ki belőle az a nyilatkozat, amelynek egy részletét
most közreadom. A Szlovák Nemzeti Párt elnökségének üzenetéről van szó, ami
ismerteti a párt döntését a világháború kitörése után a szlovák nemzet hűségéről
és a párt tevékenységének a háború idejére való felfüggesztéséről. Nem tévedés:
a Szlovák Nemzeti Pártról van szó. Arról az SNS-ről, ami a mi magyar közvélemény
előtt Slota pártjaként ismeretes, hiába zárta ki a durván magyargyűlölő elnökét
azóta ez a Fico harmadik kormányában szerepet vállaló nemzeti radikális párt.
1914-ben a helyzet a szlovákok számára nem volt könnyű. Ferenc Ferdinánd
meggyilkolását saját maguk elleni támadásnak is vélhették, a trónörökös különös
figyelemmel és szeretettel fordult a monarchia szláv népei felé. Ugyanakkor a
háború egy szláv nép ellen indult, s Oroszország belépésével akár szláv-germán
összecsapásnak is nézhetnénk. A szlovákok mégis a monarchia mellett döntöttek.
Történészekre váró feladat, hogy megértessék velünk, hogyan alakult át a szlovák
gondolkodás annyira, hogy pár év múlva legfőbb vágya legyen szabadulni a népek
börtönéből.
„Álláspontunk
adott a magasságos uralkodóház iránti született alattvalói szeretet és hűség
által, valamint azon nagyszámú jótétemény és kegy által, amelyet népünk
kiváltképp a kritikus időszakokban a legfelsőbb helyről kapott, s végül adott
ama lángoló, olthatatlan vágy által, hogy legdrágább, elődeinktől örökölt
kincsünket, szlovák nemzetiségünket megőrizhessük. Eme, a nemzeti különállásunk
megőrzésére irányuló vágyunkban mélyen áthat bennünket, szlovákokat az a
meggyőződés, hogy az ilyen kis
nemzeteknek, mint mi magunk és a többi, hazánkban s az egész monarchiában élő
kisebb-nagyobb néptörzs, legjobban az olyan államalakulat felel meg, mint
amilyen a mi hazánk és monarchiánk.
Ki
akarná szétválasztani azt, amit az Úr egybekötött?
Szívünk, értelmünk, ezeréves hagyományunk, tiszteletteli hűségünk és
ragaszkodásunk dicsőséges dinasztiánkhoz s a közös haza iránt érzett szeretet
azt parancsolja nekünk, hogy az elődeink által hirdetett elvektől ne térjünk el,
s most, a közelgő nagy események előestéjén nyilvánosan és őszintén adjunk nekik
kifejezést.
Nos, így teszünk most a mi kedves szlovák népünk nevében. Nekünk fontos, hogy
hazánk s monarchiánk megőrizze egységét, az elkövetkező háborúban ne szenvedjen
semmilyen károsodást s abból győztesként kerüljön ki. Ezért tesszük kockára
életünket és vagyonunkat. Mindazonáltal a szláv nemzetséghez tartozó népként nem
mondunk le – s nem is mondhatunk le – egyik közelebbi vagy távolabbi
vérrokonsági kötelékről sem, mely bennünket a szláv néphez fűz. A vérrokonságra
azonban nem leszünk tekintettel, s nem szabad gátolnia bennünket abban, hogy
alattvalói és hazafiúi kötelességeinknek maradéktalanul eleget tegyünk.
Amit a magasságos országos kormány a legkegyelmesebb nyilatkozattal egyidőben
kiadott kiáltványában kér, „legkivált polgártársaink valamennyi elfogadott
vezetőjétől”, azt a Szlovák Nemzeti Párt vezetősége már előre megtette. Hogy
elkerülje az ilyen mozgalmas időkben könnyen kialakuló félreértést, a megkezdett
háború egész időtartamára felfüggesztette pártja működését, és gondoskodott
róla, hogy a szlovák kulturális egyesületek már bejelentett gyűléseit
elnapolják. Magától értetődik, hogy ha egyesült erővel kiharcoltuk az áhított
békét, a nagyobb elismerés reményében minden törvényes eszközzel küzdeni fog
mindazért, amire a szlovák népnek a kulturális és az anyagi felemelkedéshez
szüksége van, s amire eredendő joga és a tényleges törvények alapján méltán
tarthat igényt.”
Kiemelek még egy gondolatot az SNS nyilatkozatából: az ezeréves hagyományról
beszél és a közös hazáról. Később ez is eltűnt és az ezeréves magyar elnyomássá
alakult. Most, a XXI. század elején megkérdezhetjük: előhozható-e az ezer éves
közös haza emléke, vagy végképp elmosta azt a egymás elleni tusakodás száz
keserves esztendeje? Közjogi értelemben a „közös haza” nem állítható helyre, a
rogyadozó közös Európában nagy szükségünk van az egymást támogató közös
Közép-Európára. Ami a népek börtöne helyett a népek menedéke is lehet.
Az
idézett nyilatkozat megtalálható Kemény G. Gábor:
Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a
dualizmus korában, VII. 1914–1916. című kiadvány 36. oldalán.