A költészet napján nincs méltóbb szó, mint a vers maga. Lényegében én is csak idézek, próza csak annyi, hogy miért a versválasztás.
Surján László
Költészet napi gondolatok
A
költészet napján nincs méltóbb szó, mint a vers maga. Lényegében én is csak
idézek, próza csak annyi, hogy miért a versválasztás.
Ha
a szomszéd népekkel való kapcsolatok költői megfogalmazását keressük, talán első
helyen merül fel József Attila nagy verse: A Dunánál. A megbékélés hívei számára
programadó sorokat olvashatunk benne. Talán nincs is senki, aki ne tudná idézni
a befejező sorokat: „s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk és nem
is kevés.” Nem vésődött be ennyire a szívünkbe egy másik gondolat: „A
honfoglalók győznek velem holtan / s a meghódoltak kínja meggyötör.” Csodálatos
ez a körültekintő empátia. A győzelem nincs vesztesek nélkül, s őket is meg kell
érteni. Eleget voltunk vesztesek mi is, átérezhetjük az ő kínjaikat.
Mindezt azért elevenítem fel, mert e közismert vers ma is időszerű üzenete
mellett József Attila átérezte, meg is fogalmazta a szétszakítás kínjait is.
Évtizedekig eltűntek, kicenzúrázódtak az ilyen versek a József Attila
kötetekből. A legyőzetést kénytelen-kelletlen el lehet fogadni, fel lehet
dolgozni, de elfelejteni nem szabad. Azoknak, akiken érzéstelenítés nélkül
végezték el csonkolást joguk sőt talán kötelességük a fájdalom, s nem költő az,
ki ezt át nem érzi, meg nem fogalmazza. Az egyik ilyen vers a Bús magyar éneke.
Kevesen ismerik. Pedig érdemes.
A
húszas évek elején százszámra verselték meg a trianoni fájdalmat. József Attila
nem a divatos keservesek hangján szól, és nem frázispufogtató revizionista. A
komor, bús jelzők után a zárósor, a refrén szövegén változtatva az élet mellé
áll, a hazán segíteni szándékszik. Hogy miként? A Dunánál elmondja.
BÚS MAGYAR ÉNEKE
Száll az ének a
mezőnek, esti szellő hollószárnyán,
Valami kis kopott ember énekelget búsan, árván
Bolondságról, szerelemről, kora őszről, illó nyárról
S körülötte elterülő néma magyar pusztaságról.Fáj neki a teste,
lelke, szíve tája, szemegödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.Titokzatos
messzeségben istent keres magyar hangja,
Régi honát, testvéreit - mást se tehet - siratgatja.
Piros kedve pillangó volt, sárba fulladt ott Erdélyben,
Zöld reménye foszlányai meghaltak a Felvidéken.Fáj neki a teste,
lelke, szíve tája, szemegödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.Nincsen csak egy
citerája, húrjai az égig érnek,
Rajt' pengeti balladáit véres könnynek, könnyes vérnek.
Mámor esték elszállottak, ott fagytak a Karsztok alján
S ismeretlen menyasszonya tört liliom, olyan halvány.Fáj neki a teste,
lelke, szíve tája, szemegödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.Nem nézi a
délibábot, túl van az már a határon
S elkerüli zárt szemét az incselkedő pajkos álom.
Holt vitézek sírtájára hullat dalt és nefelejcset
S fohászkodik: Uram, Hazám el egészen ne felejtsed:Fáj neki a teste,
lelke, szíve tája, szemegödre
S hazáján ha segíthetne, élne mégis mindörökre.