A történelem az élet tanítómestere, tartja a mondás. De csak akkor, ha nem szűkítjük le az uralkodók felsorolására és a háborúkra. Ezeknél többet tanulhatunk a részletekből. Például, hogy hogyan éltek és kik éltek ebben a hazában.
Surján László
Mesél a múlt
A
történelem az élet tanítómestere, tartja a mondás. De csak akkor, ha nem
szűkítjük le az uralkodók felsorolására és a háborúkra. Ezeknél többet
tanulhatunk a részletekből. Például, hogy hogyan éltek és kik éltek ebben a
hazában.
Borovszky ma is megkerülhetetlen munkáját olvasgatom, a Magyarország Vármegyéi
és Városai címűt. Nyitra vármegye oktatásügye kapcsán bukkanok a következő
részletre: „már Szent István elrendelte, hogy minden 10 falu egy templomot és
parochiát építsen, melléje pedig egy fárai iskolát.”
Sokaknak bizonyára nem okoz gondot a fárai szó, de nekem sajnos kínaiul van.
Rákeresve több helyen megtalálom, de végül a Pallas Nagy Lexikon igazít el. Ide
is másolom a szócikket:
Fára
(ném. Pfarre, tót.
fára), melyet a latin parochia-ból magyaráznak. - Fárai iskoláknak nevezték
Magyarországon a középkorban a falusi iskolákat, amelyek Szent István királyunk
alatt a külföldi parochiális iskolák mintájára keletkeztek. A király rendelete
szerint minden tíz falunak egy templomot kellett építeni és fentartani és a
templom mellett egy iskolát is, amelybe nemcsak a jobbmódúak, hanem a
parasztosztály gyermekei is jártak s amelyben a hit elemeit, könyörgést, éneket
és később az olvasást is tanították. A tanítók maguk a parokiára vagy fárába
helyezett papok voltak.
Több minden érdekes ebben a meghatározásban. Egyrészt a régi magyar iskola
demokratizmusa: nincs az uraknak külön lehetősége. A másik a szó. Hogy a magyar
szóhasználat a tótra hajaz, az nyilvánvaló, még akkor is, ha mindkettő a
németből származik. A XIX században nyilván közismert fára szó mára a magyarból
kiveszett, aligha csak nálam. Még azt sem mondom, hogy érdemes feléleszteni, a
plébánia is megfelel. De az érdekelne, hogy a szlovákban megmaradt-e.
A
templom és az iskola kapcsolata évszázadokon át megmaradt. A XVII-XVIII.
században sok helyen a falusi tanító javadalmának első tétele: étkezés a
lelkésznél. De említhetnék a XX. század első felében még létezett kántor-tanító
fogalmat is. Reményik verse azután egy új dimenzióban kapcsolta össze
a templomot és az iskolát.
Nem
célom az egész oktatásról szóló fejezetet ismertetni, akit az ilyesmi érdekel,
az interneten elmélyedhet benne. De van még egy
adalék, amin érdemes elgondolkodnunk.
Az
1869/70-iki tanévben a vármegyében volt 60,390 tanköteles és 31,532 iskolába
járó gyermek. A 60,390 tankötelesből anyanyelv szerint magyar 16.70%, német
11.26%, tót 72.01% volt. (A nem egész 17 százalékos magyar jelenlétet annak
fényében kell értékelni, hogy a megyén húzódott át a nyelvhatár. Délen Nyitra
megyéhez tartozott még Érsekújvár is, ahol még ma is jelentős a magyarság
aránya.)
Az
is kiderül a fejezetből, hogy a tényleges iskolába járás aránya anyanyelv
szerint magyar 49.33 %, német 52.01 %, tót 52.91 %.
Két
dolog következik ebből: szembesülünk azzal, hogy a vármegye lakosságának csak
töredéke magyar, amiről a trianoni fájdalomban sokan hajlandók elfeledkezni.
Másrészt az iskoláztatási arány lényegében azonos, de épp az elnyomásról
szívesen panaszkodó szlovákság körében a legmagasabb.
Ezek a sok vitatott kérdéshez képest talán kis ügyek, de mégis világosan
következik belőlük a lényeg: mind a magyar, mind a szlovák történelem
szemléletet érdemes a tényekre alapozni. Akkor talán még közös nevezőre is
juthatunk.