Nincs könnyű helyzetben az, aki magyarként a szlovákokkal való megbékélés mellett kötelezi el magát. És nemcsak Trianon jelenti a problémát. 2004. december 5-e elég jól megmutatta, hogy a magyar társdalom többsége számára ennek a kérdésnek nincs túl nagy jelentősége. De persze nem elhanyagolható azoknak a száma, akik személyükben vagy családtagjaik révén szenvedték meg például a lakosságcsere kényszerkitelepítésének borzalmait.
Surján László
A
szlovák-magyar megbékélésnek van számos nehézsége, de nincs alternatívája
Nincs könnyű helyzetben az, aki magyarként a szlovákokkal való megbékélés
mellett kötelezi el magát. És nemcsak Trianon jelenti a problémát. 2004.
december 5-e elég jól megmutatta, hogy a magyar társdalom többsége számára ennek
a kérdésnek nincs túl nagy jelentősége. De persze nem elhanyagolható azoknak a
száma, akik személyükben vagy családtagjaik révén szenvedték meg például a
lakosságcsere kényszerkitelepítésének borzalmait.
Azonban nemcsak a múltból fakad az ellenérzés. Napjaink is tele vannak új meg új
feszültségpontokkal.
Általános vélekedés Magyarországon, hogy Szlovákia magát nemzetállamnak tartja.
A
Tankönyvtár internetes oldalon például ezt olvashatjuk: „A Szlovák
Köztársaság alkotmánya az országot a szlovákok lakta államként definiálta. Ennek
jegyében 1993 és 1998 között számos olyan törvényt, rendeletet alkottak, melyek
a magyar kisebbség jogait valamilyen módon csorbítani igyekezett.” A szlovák
alkotmányt 1992 októberében fogadták el.
A
közigazgatás szervezése elvben minden ország saját hatásköre. Nemzetközi
szerződések védik azonban a kisebbségek jogait és tiltják az olyan
átszervezéseket, amelyek őket hátrányosan érintik. Mindez nem érdekelte azonban
a Mečiar kormányt, hogy 1996-ban az új közigazgatási rend lehetőleg mindenhol
csökkentse a magyarok részarányát.
Ugorjunk tíz évet. 2006-ban egy fiatal lányt nyílt utcán suhancok megvertek,
mert mobiltelefonján magyarul beszélt. Malina Hedvig még véglegesen ma sem
lezárult ügye élesen mutat rá a hatalom magyar ellenességére. Az is hazugság
lett volna, ha egyszerű huliganizmusként kezelték volna az ügyet, hiszen
hasonló, ha nem is ennyire durva tapasztalata majd minden szlovákiai magyar
családnak van. De a hatóság a megtámadtat nem védte, hanem maga is támadta:
rágalomnak vagy kóros képzelődésnek próbálta beállítani az ügyet.
2010. Még meg sem száradt a tinta az úgynevezett kettős állampolgárságot
lehetővé tevő magyar törvény aláírásán, már megszületett az ellentörvény, mely
szerint minden szlovák állampolgár azzal, hogy egy másik ország állampolgárságát
felveszi, elveszti a szlovák állampolgári jogait. Máig nem volt képes a szlovák
alkotmánybíróság nyilatkozni ebben az ügyben, s a szlovák hatóságok kínosan
vigyáznak arra, hogy ez a törvény ne csak a magyarokra vonatkozzék. Többször
nekifutott már a szlovák parlament, hogy rendezze valamiképp a kérdést, de
mindannyiszor megfeneklett.
Mára tehát előállt egy felettébb furcsa helyzet. Szlovákia pontosan tudja, hogy
önérdekei a magyar kormánnyal való szoros európai együttműködést kívánnak. Erre
magyar részről megvan a készség. Hogy a megoldatlan ügyek ezt a közös fellépést
ne akadályozzák, szőnyeg alá söpörnek mindent, amit lehet. Így nem történik
semmi Bős-Nagymaros dolgában sem. Az elmúlt 25 évben a szlováki magyarság részt
vett a szlovák kormányban, de ennek ára volt. Például Csáky Pál
miniszterelnökhelyettessége idején megígérték, hogy a Benes dekrétumok kérdését
a közös kormányzás alatt nem veszik elő. Most, mint Bugár Béla nyilatkozott, az
állampolgárság a tabu téma. Így állhat elő az a kóros helyzet, hogy a Híd a
saját korábbi törvénytervezetét elveti.
Csak néhány témát emeltem ki, de ez is elég annak megmutatására, hogy nem könnyű
ebben a légkörben megbékélésről beszélni.
Elméletileg persze vallom Esterházy Lujzával, hogy a megbékélés nem köthető
feltételekhez. Ha valaki keresztényként próbál élni, nem dobhatja sutba a
Miatyánk egyértelmű szavait: … miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk
vétkezőknek. Nincs itt mód feltételeket fogalmazni.
A
hitüket megélő keresztények száma azonban kevés. Az emberek többsége nem a
Miatyánk szellemében gondolkodik. Ennek ellenére azt állítom, hogy nincs más
utunk, mint a kiengesztelődés. A felsorolt problémák mindegyikében megpróbálom
megmutatni, hogy van mozgásterünk.
Kezdjük az alkotmánnyal. A hatályos szlovák alkotmány preambuluma: „Mi,
a szlovák nemzet,
emlékezvén őseink
politikai és kulturális hagyatékára, valamint a nemzeti létért és saját
államiságért folytatott harcának sok száz éves tapasztalataira, a cirilli-metódi
szellemi örökség és a nagy-morva történelmi hagyaték szellemében, a nemzetek
természetadta önrendelkezési jogából kiindulva,
együtt a Szlovák
Köztársaság területén élő nemzetiségi kisebbségek és etnikai csoportok
tagjaival,
a más demokratikus államokkal való tartós és békés együttműködés
érdekében, a demokratikus kormányzási forma, a szabad élet garanciái, a szellemi
kultúra fejlődése és a gazdasági prosperitás feltételei megteremtésére
törekedve,
mi tehát, a Szlovák Köztársaság polgárai
képviselőink
közvetítésével határozatot hoztunk az alábbi alkotmányról:”
Szlovákiai magyar politikusok gyakorta mondják, hogy a szlovákok nem ismerik el
a magyarokat államalkotó nemzetiségnek. A hétköznapi életben sajnos ez így is
van. De egészen egyszerűen nem igaz, hogy Szlovákia magát nemzetállamnak
minősíti, hiszen csak végig kell olvasni a preambulumot, hogy kiderüljön: a
szlovákok és a velük élő kisebbségek együtt alkotják a köztársaság polgárait. A
hátrányos megkülönböztetés ellen erre hivatkozva kell fellépni, illetve eleve
ennek a szellemében kell élni.
A
közigazgatás átszervezésének módja valóban védhetetlen, hiszen a történelmi
megyehatárok semmibevevése és az ország észak-dél irányú felszeletelése
Dél-Szlovákia fogalmát is kiiktatta a közigazgatásból. Ugyanakkor el kell
ismerni, hogy ennek túl nagy hatása nem lett például az országgyűlés
összetételére. Amíg a pártpolitikába nem jött be a megosztottság, s amíg a
szlovákiai magyarság nem ábrándult ki politikusaiból, addig a valós részaránynál
nagyobb képviseletet tudott elérni.
Malina Hedvig ügyében sem lehet kimagyarázni a rendőrség és az ügyészség
magatartását. De azt sem szabad elfelejteni, hogy szlovák újságírók álltak
Malina Hedvig mellé és meg tudták fordítani a közvéleményt.
Az
állampolgárság ügyében pedig valóban egészen nevetséges az a szómágia, amit a
szlovák ellentörvény tartalmaz. A szlovák állampolgárságot elvenni senkitől nem
szabad. Az ellentörvény pedig azt mondja, hogy elvételről szó sincs, aki egy
másik állampolgárságot felvesz, az automatikusan elveszíti a szlovákot. Mivel az
alkotmánybírók húzzák-halasztják a dolgot, ettől az úttól sokat nem várhatunk.
De miért nem kérdezzük meg: miért annyira veszélyes Szlovákia számára, ha
polgárainak egy része magát magyar állampolgárnak is vallja? Ezen a téren
párbeszédre van szükség, amelynek során mi is elismerhetjük, hogy a törvény
meghozatalakor nekünk kellett volna időt hagyni a párbeszédre. De jobb későn,
mint soha. Rádásul most nem is a politika síkján, hanem az emberek, a civil
szervezetek között kellene a kérdést megtárgyalni.
Az
eddigiekből alighanem világos, hogy a szlovák-magyar megbékélés útja rögös út,
de nehézségei kevéssé függnek attól, hogy milyen a szlovák kormány összetétele.
Jöjjenek barátságos mosolyok, vagy fújjanak ellenséges szelek, a
kiengesztelődésnek nincs alternatívája és túl fontos ügy ahhoz, hogy a pártokra
bízhatnánk.