"Hat évig tartó utazása egyik szépséghibája, hogy nem egyéni, hanem társas út volt, vagyis nem jöhetett-mehetett kedve szerint, valamint hogy nyolcvanezer útitársa közül mintegy hatvanezren elhullottak mellőle. Anyai nagypapám ugyanis nem jókedvében utazott, hanem mert nem tehetett mást, hurcolták, ha akarta, ha nem: hadifogoly volt."
Száraz Miklós György
Anyám
apja és a köd
A 20. század elején,
amikor anyai nagyapám beutazta fél Európát, az utazás még nem volt olyan nagy
divat, mint manapság. Nagyapám szekéren, vonaton és hajón utazott, de leginkább
az apostolok lovát hajszolta, vagyis gyalogolt. Eljutott Szerbiába, Belgrádba,
az észak-bulgáriai Gramadába, onnan Koszovó és Albánia hegyein át az Adria
partjára, ahol Valona ősi kikötőjében francia hajóra szállt, hogy Szardínia
egyik szigetnyúlványán, Asinarán lépjen partra. Fél évet töltött a
Földközi-tenger eme parányi, ám varázslatos szigetén, ahonnan Franciaországba és
Svájcba utazott tovább, végül Ausztrián keresztül tért haza. Hat évig tartó
utazása egyik szépséghibája, hogy nem egyéni, hanem társas út volt, vagyis nem
jöhetett-mehetett kedve szerint, valamint hogy nyolcvanezer útitársa közül
mintegy hatvanezren elhullottak mellőle. Anyai nagypapám ugyanis nem jókedvében
utazott, hanem mert nem tehetett mást, hurcolták, ha akarta, ha nem: hadifogoly
volt.
Az egész úgy kezdődött,
hogy a Fekete Kéz elnevezésű terrorcsoport, mely a szerb királyi és a francia
köztársasági titkosszolgálat védőszárnyai alatt működött, néhány halálra szánt
embert küldött Szarajevóba, hogy öljék meg az odalátogató – egyébként szlávbarát
és magyargyűlölő – Ferenc Ferdinánd főherceget, az Osztrák–Magyar Monarchia
trónjának várományosát. A merénylő és a mögötte álló sötét erők egyik célja az
volt, hogy Bosznia-Hercegovinát elszakítsák a Monarchiától, és Szerbiához
csatolják. (A másik, hogy a Monarchiát is szétszaggassák, és a darabjait
felszegezzék valamely bé betűvel kezdődő város, például Belgrád, Bukarest vagy
Bratislava kapujára.) A merénylet 1914. június 28-án sikerrel járt, és pontosan
egy hónap múlva – miután előző nap, július 27-én Marek János kántortanítót,
anyai nagypapámat behívták katonának – a Monarchia hadat üzent Szerbiának.
Nagyapám Békéscsabára
rukkol be, július 29-én kopaszra nyírja a borbély. Egyik alakulat a másik után
indul Szerbiába, de nagyapám valahogy mindig lemarad. Augusztus 28-án ezt írja a
naplójába: „Nem ízlik a komisz, pedig jól főznek.” Szeptember 3-án még mindig a
városban van: „Sok sebesült – első orosz foglyok.” Szeptember 26-án végül
elindítják. Szegeden, a horvátországi Vinkovczén, a boszniai Tuzlán keresztül
haladnak. 29-én először alszanak mostoha körülmények között: szakadó esőben,
tábortüzek mellett, szénakazalban. Másnap a Drina menti Zvornikban, a nehezen
járható boszniai és montenegrói hegyek lábánál először találkoznak véres
ütközetek nyomaival. Október elején már kisebb-nagyobb csetepatékba keverednek,
de mi ez ahhoz képest, ami később vár rájuk. Október 8-án Jagodinán hóesésben
menetelnek, 13-án pedig ezt körmöli a papirosra: „Sok a beteg – elmaradt a
kenyér – többször elestem – fáj a szemem a füsttől – eltörött a zsebórám.”
Az elkövetkező hetek
bolhabetűs naplóbejegyzéseiből mutatóba emelek ki egyet-egyet: „Rettenetes élet
– fogy a dohány – a menázsi csak víz – éjjel kártyázás – felszerelve aludtunk,
vártuk a szerbeket – éjjel 11-kor támadás, jó órai tűz után visszavonultak –
erős ágyútűz éppen ebédidő alatt – jobban van a szemem – este őrült tüzelés a
70-esek patrulyára – dohányt vettem, éjjel 200 koronát nyertem – leveleket
kaptam – éjjel nagy ágyúharc – vérnyomok, szerbek elhurcolják a halottaikat –
bombákat raktunk le – farkasvermeket ástunk – folyton dolgozni kell – egy őr
elaludt, főbe lőtték – éhezünk, sok a vadkörte – hatalmas csomagot kaptam, volt
öröm – bombavető lettem, gyakorlás délután.”
November elején igazán
komolyra fordul a dolog. „November 3. Beütött egy gránát a rezerva dekungba, hét
halott, megtámadtak, hátravonultunk, végrendeletet írtam, pár nap múlva
támadunk.” November 6-án, pénteken valóban általános támadás indul. Napokig így
megy, szakadó esők, vonulás, sok-sok halott, tüzeknél alvás éjszaka. 11-én:
„Reggel támadás, egy szikláról leesve a 6-dik századhoz csatlakoztam, sok
halott, délután rekvirálás.” 13-án: „Reggelre nagy hó – disznóvágás – támadás,
srapner a temetőben – éjfélkor tűz mellett tyúksütés – jóllaktunk.” Másnap: „Valjevóba
értünk – rablások – paplan alatt aludtunk – aszalt szilva és liszt az utcán.”
17-én: „Sötét és sár, rettenetes éjszaka. Zsidó órás könyörgése.”
A következő napokban is
ugyanígy megy minden tovább: „Baleset a tyúkpadláson – lukas már a cipőm –
kenyér nincs – birkalopás, főzés egész éjjel, reggel tovább – egész nap mars egy
magas, havas hegyre, sokan kidűlnek – hólapátolás, szalmaszerzés.” November
23-án: „Meneteléskor támadás – rettenetes sok halottunk van. Mozdulni sem
lehet.” 24-én: „Dél körül megszűnik az ágyútűz – éhezünk, konzervát eszünk.”
25-én valami kevés utánpótlást kapnak: „Csodálkoztak, hogy még megvagyunk – este
a 8-asok felváltottak, aludtunk, mert holtfáradtak voltunk.” 28-án: „Rettenetes
ütközet ötig –ma ettem először lóhúst.” December 3-án: „Egész nap nem váltottak
fel, rettenetes ütközet – éjjel támadás – birkalopó szerbeket szétzavartuk,
elveszett a fegyverem.”
December 4-én
nagyapámnak végül véget ért – nem a szenvedés, csak – a háború: „Ötkor
bevonultunk – félóra múlva előre – két századból, 220 emberből áll az egész
batalion – hármunkat patrulyba küldtek – nagy köd, nem leltük meg a századot –
éjjel elfogtak.”
Nincs aláhúzás,
felkiáltójel. Csak ennyi: „éjjel elfogtak”.
Másnap, december 5-én
folytatja a júliusban megkezdett naplót, és ő akkor még nem, de én ma már tudom,
hogy öt és fél éven át folytatni is fogja: „Éjjel egy iskolában aludtunk, egy
ládában halott – lopnak a szerbek – Reggel tovább Milanovácra.”. December 7-én
estefelé érnek Kragujevácra, a gyűjtőtáborba, másnap pedig Nišbe, a legnagyobb
szerb fogolytáborba: „Délután érkeztünk, éjjel betonon, hideg volt, verekedések,
lopások. Éjjelente öt-tíz halott, egymás hegyén-hátán vagyunk. Botozás a
faszolásnál”.
Átugrom az itt töltött
hónapokat, a cseh és magyar foglyok közti véres verekedéseket, a botozásokat, a
szerb csuesek korbácsolásait, a tüdőgyulladást és a tífuszt, átugrom a gramadai
vasútépítést, a birkahodály-szállásokat, a fogolyzendülést és a megtorlást.
De nem ugorhatom át
azt, amit a szakirodalom „halálmenet”-nek nevez.
1915. november 1-jén
indítják őket a „halálmars”-ra, a nyolcszáz kilométer hosszú, téli gyalogútra,
kétezer méteres hegyeken át, az albániai Valona kikötője felé. 2700 hadifogoly
és 360 csues kísérő. Sorban bukkannak elő a naplóban a helységnevek. Kuršumlija
után már Koszovóban vánszorognak, Európa egyik legvadregényesebb hegyvidékén.
Priština, aztán a történelmi csaták köves fennsíkján, Koszovopoljén, Rigómezőn
tántorognak le Prizrenig, hogy a Fehér-Drin és a Fekete-Drin találkozása előtt
átlépjék az albán határt.
Különös érzés
belegondolni, hogy miközben a magyar, cseh és osztrák foglyok fosztogatva,
fagyott krumplit rágcsálva, csontig metsző szelekkel szemben, betegen vonszolják
magukat, botozzák, korbáccsal hajtják őket, naponta tucatjával halnak fagyhalált
– tőlük légvonalban alig ötven kilométerre, a macedóniai Üsküb városában egy
ötéves albán-cincár kislány, Agnes Gonxha Bojaxhiu, a későbbi Kalkuttai Teréz
anya játszadozik egy fűtött szoba melegében.
November 22-én már az
Ohridi-tó partján, Strugában vannak. Nyers tököt meg kukoricát falnak, két olasz
megfagy a tűznél, nagyapám behavazva ébred, gallyakból építenek kunyhót,
„rettenetes hegyi utak”, „halálugrások”, sokaknak pokrócát, lábbelijét ellopják,
mezítláb kidőlnek és megfagynak, temetőben alszanak, török szénaistállókban,
barlangban, Elbasanban pedig a mecset kórusán. Mivel lep meg egy december 1-én
kelt bejegyzésben? „Eladtam az aranyórámat 16 dinárért, így pár hétig még
kibírom, itt minden elég olcsó, különösen a dohány.” Ötödikén Tiranában kenyeret
és fokhagymát szereznek, néhány nap múlva Kavajë-ban: „török alamizsna – sok
megcsonkított fogoly – délután elértük az első nagy vizet – bivaly megvadulása –
eladtam tíz dinárért a gyűrűmet és jól bevásároltunk.”
A december közepi napok
bejegyzéseiből: „dühöng az éhség – jókor elindultunk, 4 kilométer mocsár – sokan
belefulladtak – egész éjjel esik – rablások, gyilkolások a faluban – megfőztük
éjjel az összes lisztünket – ismét egy mocsarat gázoltunk – verik az albánok a
szerb regrutákat – egész éjjel ültünk, szakadt az eső – kis cső tengeri volt az
ebédem – rengeteg ember, mikor kerül ránk a sor? – éjjel a homokban – reggelre 3
halott – nem kapunk enni – lassacskán megy a szállítás, sok a halott – éjjel
hamuban aludtam – se fa, se fű nincs itt, naponta 30-50 halott – lopás,
rablások, boldog, aki már átmehetett – temetés minden reggel.” December 24-én:
„Ma csak a betegeket szállították – egymást gyilkolják az emberek – szomorú
karácsony este.” December 26-án végre feljut a francia hajóra, és 1916. január
2-án lép partra Asinara szigetén. Egy év telt el, még négy és fél van hátra a
hadifogságból.
Anyai nagyapám csöndes,
makacs, élelmes ember volt. Asinarán szanitécként is tevékenykedett, kicsit
megtanult franciául és olaszul, sokat kártyázott, és örökké nyert. Nem hiszem,
hogy ájuldozott a boldogságtól, amikor negyven év múlva, 1956 októberében apám
feltűnt anyám körül. De miért is rajongott volna apámért? Hetvenhárom éves volt,
túl az ország szétverésén, a második világháborún, lassan az életén is, és akkor
a szeme fényére, a kisebbik lányára szemet vet egy börtönből szabadult,
iskolázatlan fegyverrejtegető, egy titóista összeesküvő. Nagyapámnak, köszönte
szépen, terroristákból elég volt a Gavrilo is. De ha volt is bármi ellenérzése
apámmal szemben, abból soha nem mutatott semmit.
Kapcsolódó
írás:
{zoomcat catid=608}