Oldřich Knichal válogatása a 20. századi magyar költők istenes verseiből. - Kabdebó Lóránt írása
Kabdebó Lóránt
Božia
trúba
(Oldřich
Knichal válogatása a 20. századi magyar költők istenes verseiből)
Nem kért ajándékot kaptam a
napokban. Egy közöttünk élő szlovák író ember nagyszerű ajándékát. Mondtam, ne
nekem küldje, tartogassa a szlovák nyelv értőinek számára a kevéske példányt,
amit egy szerző manapság kap a kiadójától tiszteletpéldányként. De ő csak kérte
a címemet, mert ragaszkodik ahhoz, hogy hozzám is eljusson az ő könyve. És
mennyire igaza volt! Ugyanis antológiája kétnyelvű összeállítás, ha – sajnos –
nem is tudok szlovákul, de a kétnyelvű válogatás magyar szövegei az én küzdelmes
imádságaimmá is válhattak azóta is, hogy elért hozzám a kötet.
Ady istenes versei
közismertek. Én még a legnehezebb Rákosi-korszakban is tudomást szerezhettem
róluk, hiszen a miskolci Földes Gimnáziumban Pápay Sándor tanította a
történelmet és az ifjúsági könyvtár révén meghatározó szerepet játszott
olvasmányaim megválogatásában. Kezdő tanárként a zenegimnázium érettségiző
magyar szakos diákjainak a valahai tanáromtól kölcsönzött óravázlatok alapján
tanítottam – tanítottam? küzdöttem meg velük – a teljes Ady megértéséért.
1958-ban! Utóbb a pécsi Janus Pannonius Egyetemen – még a rendszerváltás előtt –
egy féléves kurzuson foglalkoztunk Szabó Lőrinc A Sion-hegy alatt című
antológiája alapján az Istent-kereső Ady költészetével. Szabó Lőrinc így kezdi a
könyvet: „Minden gondolatának alján Istennel élt és halt Ady Endre,
minden tettnek a sokarcú isten volt valahol a talapzata Adyban, s mikor a
szentlélek közelebb vitte vagy a korcsmagőz eltávolította: Ady Endre
előtt mindenkor egyformán az Isten volt a szilárd pont és emberi életével csak a
közte és Isten közti változó távolságot mérte, mindaddig, amíg nemcsak lelke,
hanem teste is elmondhatta a megtalált és megölelt Istennek, hogy:
egyek vagyunk mi a halálban. Ady Endre a legnagyobb magyar vallásos költő.
Igen, a természettudományos gondolat-éra legnagyobb költői reprezentánsa, az
erotikus, forradalmár és istentelen Ady: a félreértett Ady: a legnagyobb magyar
vallásos lírikus”. Aztán professzorként egyik doktoranduszom vállalta témájául
Ady istenes verseinek értelmezését. Szinte kívülről mondtam olvasás közben most
is a jól ismert Ady-verseket.
Pilinszkyről a Nagyvárosi
ikonok megjelenésekor a Kortársban írtam, a szerző által egyik interjújában
visszaigazolt tanulmányt. A küzdelmes életben a személyes létezés értelmét átélő
látomások ünnepélyét ismerhettem meg mind Ady, mind Pilinszky költészetében.
Ezek a versszerető olvasók
által is ismert csodái a huszadik századi magyar lírának. Világirodalmi szinten.
Oldřich Knichal válogatása azonban sokak csodálkozására líránk értékes
vonulatának szinte teljes skáláját felkínálja, és összekapcsolja az Isten-kereső
létértelmezéssel.
Elalvás előtt forgatom
azóta is kötetét. Találkoztunk törekvéseinkben. Én már a rendszerváltás előtt az
ateistának kikiáltott Szabó Lőrinc költészetének búvópatak-törekvéseiről írtam,
legutóbbi könyvemet („Nyilik
a lélek”. Kettős látás a 20. századi
lírában Szabó Lőrinc „rejtekútja”) pedig
teljes egészében annak, az utóbb előkerült Szabó lőrinc-i gondolatnak a
kifejtésére szenteltem, amelyben kijelenti: „Amit a teológia, a metafizika, a
kozmogónia, a lélektan, sőt az ismeretelmélet és a természettudomány megmunkál,
azt érzelem és a képzelet jogán, rendszer és módszer nélkül, egy kicsit a maga
nyersanyagának tekinti a költő is. Isten végtelen téma, minden út hozzávezethet.
Akiben van fantázia, az akkor sem tud hitetlen lenni, ha annak hiszi magát.
Ateista verset még nem írtak; s ahogy a modern fizika sugárzássá differenciálja
az egész anyagi világot, úgy finomul szellemmé a földi matéria sok tüntetően
materialista költeményben.” (A szöveg első kéziratos fogalmazványban még
átpoetizáltabban: „s ahogy a modern fizika sugárzássá differenciálja az egész
világot, úgy spiritualizálódik át a földi matéria valami misztikus erővé sok
tüntetően materialista költeményben”.) És itt jelöli meg a poézis – másoké, de
feltehetően a sajátjának is – helyét: „A megállapításaik persze nem pontos
tételei, még kevésbé dogmái a kereszténységnek vagy régi és távoli
világvallásoknak; csak képek, behelyettesítések, fogalmak, »pszichologizmusok«;
végeredményben csak szavak. De hát tehetünk-e róla, hogy minden szellemi életnek
a szavak az építőkövei? S nem mindegy, hogy mint költő, képekkel és jelképekkel
népesítem be az angyali és ördögi világot, vagy absztrakciókkal, mint a
filozófus? Az absztrakciók is démonok!... Igen, a költő csak szavakat mondhat;
de ezek a szavak néha az Igének, a Logosznak a szavai.”
Szabó Lőrinc egy életen át
– Ady szavával – a „nyugtalan és kritikus foglalkozást” vállalta magáévá. Ezért
is tudja oly megértően leírni Jób metafizikumát. Egyik 1940-es rádióelőadásában
imigyen interpretálja: „Talán száz évvel Krisztus előtt íródott, a harcos és
tűrő Jób könyve. Egyike a zsidó irodalom legkiválóbb, epico-drámai alkotásaínak;
bevezetésének isten-sátán jelenete inspirálta Goethét a Faust-prológus
megírására. A központi kérdés, melyen a sanyargatott Jób, illetve hagyományos
közhelyekkel érvelő barátai vitatkoznak, az, hogy igazságosan kormányozza-e
isten a világot. Jób egyenrangúan akar tárgyalni az istennel, lázadó, de nem
»isten ellen«, hanem »istenen belül«. […] Érdekes Kant jellemzése a műről: Jób
barátai mindig úgy beszélnek, »mintha az isten titokban kihallgatná őket«, Jób
viszont őszintén beszél.” A szöveg egy variánsában még pontosabban fogalmaz: „Jób
viszont – az »istenen belüli« lázadó – őszintén beszél”. Az 1940 tavaszán a
rádióban elhangzott szavakat Joó Sándor pasaréti lelkész nem ismerhette (ha
ismerte volna, biztos utalna rá!), amikor a költő temetésén igehirdetésében a
Jób 19:25-öt választotta: „Tudom, hogy az én Megváltóm él és utoljára az én
porom felett megáll…” És ezeket fűzi hozzá: „Egy sokat szenvedett ember, a
bibliai öreg Jób mondta ezt, amikor már minden emberi vigasztalás, erő és
hatalom csődöt mondott. Én tudom, hogy az én Megváltóm él.” Egyben pedig
mélységes meggyőződéssel vonatkoztatja ugyanezt magára az elhunytra is: „Tudom,
hogy merész ez a kijelentés, de van alapja: Isten szava, Igéje,
ígérete!”
A most olvasható antológia
engem megerősíthet. Ugyanis három olyan verset fordított bele Oldřich Knichal,
amelyeket én soha nem emlegettem Szabó Lőrinc „búvópatak” versei között. Tehát
más keresési szempontokat követve, ő is eljutott ahhoz a következtetéshez, amit
a költőt temető tiszteletes, meg én is feltételeztünk, poétikájából kiindulva.
Örömmel fogadom az ő hozzájárulását a Szabó Lőrinc-költészet vallásra hangolt
elemeinek szaporításához.
Oldřich Knichal válogatása
ugyanakkor engem is meglephetett. A legizgalmasabb felfedezését hadd idézzem.
Illyést, mint az ateista költészet példázatát szokták napjainkban is emlegetni.
Még Szabó Lőrinccel, barátjával szemben is. És akkor ezt a verset olvasom egyik
este, elalvás előtt:
Ezért a nagyszerű versért
külön hálás vagyok Oldřich Knichalnak, mintha általa egy baráti kéz nyújtotta
volna át ezt az életet metafizikailag értelmező, megküzdött nagyszerű gondolatot
találó földi képpel kifejtő verset.
Azzal kezdtem, hogy nem
kértem a könyvet. De köszönettel veszem, és használom. Mint egy zsoltáros
könyvet. És ajánlom tovább, magyar olvasóknak is! Nagy szükségünk lehet rá.
Megerősítésül, segítségül. Abban az Európában különösen, ahol éppen ezekre a
keresztény értelmezésű létmagyarázatokra oly igen nagy szükségünk lehet. És
természetesen Szlovákiában és itthon, Magyarországon is.
(Az
Isten harsonája, Válogatás 20. századi
magyar költők istenes verseiből – Božia
trúba, Antológia maďarskej sakrálnej
poézie 20. storočia, Összeállította és szlovák nyelvre fordította – Zostavil a
do slovenčiny prelozil Oldřich Knichal, Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút
Kiadó, Budapest/Budapešť, 2016. Ára:2490 Ft)