Magyarországon idén május 1-jén ünnepeljük a tömegtájékoztatás világnapját. Ezen a napon a Szentatya hagyományosan üzenetet intéz a hívekhez. Idei üzenetének témája: „A kommunikáció és az irgalmasság: termékeny találkozás”.
Ferenc pápa üzenete a
tömegtájékoztatás 50. világnapjára
Magyarországon idén
május 1-jén ünnepeljük a tömegtájékoztatás világnapját. Ezen a napon a Szentatya
hagyományosan üzenetet intéz a hívekhez. Idei üzenetének témája: „A kommunikáció
és az irgalmasság: termékeny találkozás”.
Kedves testvérek!
Az irgalmasság szentéve
arra hív bennünket, hogy elmélkedjünk a kommunikáció és az irgalmasság között
fennálló kapcsolatról. Az Egyház, egyesülve Krisztussal, aki az irgalmas Isten
élő megtestesülése, azt a hivatást kapta, hogy úgy élje meg az irgalmasságot,
mint egész léte és működése megkülönböztető vonását. Az, amit mondunk és az,
ahogy ezt mondjuk, minden szavunk és tettünk ki kellene, hogy fejezze azt az
együttérzést, gyengéd szeretetet és megbocsátást, amellyel Isten fordul az ember
felé. A szeretet természeténél fogva kommunikáció, arra vezet bennünket, hogy
megnyíljunk, és nem arra, hogy elszigetelődjünk. És ha szívünket és tetteinket
az odafordulás, az isteni szeretet vezérli, akkor kommunikációnk Isten erejének
hordozójává válik.
Arra szól hivatásunk,
hogy Isten gyermekeiként kommunikáljunk mindenkivel, kivétel nélkül. Az Egyház
nyelvének és gesztusainak különösképpen az irgalmasságról kell szólniuk, hogy
megérintsék az emberek szívét, és támogassák őket az élet teljessége felé,
amelyet Jézus Krisztus, az Atya küldötteként mindenki számára elérhetővé tett.
Az a dolgunk, hogy befogadjuk és továbbadjuk környezetünknek az Anyaszentegyház
bensőségességét, hogy az emberek megismerjék és megszeressék Jézust. Ez a belső
tűz adja meg a hit szavainak lényegét, ez gyújtja lángra az igehirdetést, ez az
a „szikra” a tanúságtételekben, amely élővé teszi ezeket.
A kommunikációnak van
ereje, hogy hidakat hozzon létre, elősegítse a találkozást, a másik befogadását,
és így gazdagítsa a társadalmat. Milyen szép, ha olyan személyt látunk, aki
gondosan megválogatja szavait és gesztusait, hogy elkerülje a félreértéseket,
begyógyítsa a sebzett emlékezetet, építse a békét és a harmóniát. A szavak
képesek hidat verni személyek, családok, társadalmi csoportok, népek között. És
ez igaz a fizikai környezetünkre éppúgy, mint a digitális világra. Ezért a
szavaknak és a tetteknek olyanoknak kell lenniük, amelyek segítenek számunkra
kilépni az ítélkezés és bosszú ördögi köreiből, amelyek minduntalan csapdába
ejtik az egyes embereket éppúgy, mint a nemzeteket, és amelyekből a gyűlölet
üzenetei születnek. A keresztény ember beszédének célja ezzel szemben az, hogy
növelje az egységet és akkor is, amikor határozottan el kell ítélnie a rosszat,
arra kell törekednie, hogy ne szakadjon meg soha a kapcsolat és a kommunikáció.
Szeretnék ezért
felhívást intézni minden jóakaratú emberhez, hogy fedezze fel az irgalmasság
hatalmát, amely képes begyógyítani a megromlott kapcsolatokat és újra békét és
harmóniát tud teremteni a családok és a közösségek között. Mindnyájan tudjuk,
hogy a régi sebek és sértődések mennyire fogva tudják tartani az embert, és
meggátolják abban, hogy kommunikáljon és kibéküljön másokkal. És ez igaz a népek
közötti kapcsolatokra is. Mindezekben az esetekben az irgalmasság képes rá, hogy
a beszéd és a dialógus új módját hozza létre, ahogyan ékesszólóan Shakespeare
fogalmazta meg ezt: „Nem kényszer dolga a könyörület! Hullik az égből, mint
finom eső a talajra. Áldása kétszeres: áldott az, aki adja, s aki kapja.” (A
velencei kalmár, IV. felvonás, I. szín).
Kívánatos volna, hogy a
politika és a diplomácia nyelvét is átjárja az irgalmasság, amely soha semmit
nem akar veszni hagyni. Főleg azokhoz szólok, akik intézményes, politikai, a
közvéleményt formálni képes felelősséget viselnek: ügyeljenek mindenkor arra,
hogyan fejezik ki magukat azokkal kapcsolatban, akik másképpen gondolkodnak vagy
cselekszenek, vagy akár hibát követtek el. Könnyű engedni a kísértésnek, hogy az
ember kihasználja ezeket az alkalmakat, és táplálja a bizalmatlanság, a félelem
és a gyűlölet lángjait. Ahhoz viszont bátorság kell, hogy az embereket a
kibékülés felé irányítsuk, de éppen ez a pozitív és találékony merészség
segíthet igazi megoldásokat találni régi konfliktusokra és alkalmat teremthet a
tartós békére. „Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak […]
Boldogok a békességben élők, mert Isten fiainak hívják majd őket” (Mt 5,7.9).
Nagyon vágyom rá, hogy
a kommunikációnk és az Egyházban betöltött pásztori szolgálatunk soha ne az
ellenségen aratott diadal gőgjét fejezze ki, és ne alázza meg azokat, akiket a
világ gondolkodásmódja vesztesnek, selejtnek ítél! Az irgalmasság segíthet
abban, hogy enyhítsük az élet viszontagságait és szeretetet nyújtsunk azoknak,
akik csak a fagyos ítélettel találkoztak. Kommunikációnk stílusának olyannak
kell lennie, amely túllép azon a logikán, amely a bűnösöket és az igazakat
tisztán szétválasztja. Elítélhetünk és el kell ítélnünk bűnös helyzeteket – az
erőszakot, a korrupciót, a kizsákmányolást, stb. –, de nem szabad elítélnünk az
embereket, mivel egyedül Isten képes a szívük mélyén olvasni. Feladatunk, hogy
figyelmeztessük azt, aki hibázik, fel kell szólalnunk bizonyos magatartások
rossz vagy igazságtalan volta miatt, hogy megszabadítsuk az áldozatokat és
felemeljük azt, aki elesett. János evangéliuma emlékeztet bennünket: „az igazság
szabaddá tesz benneteket” (Jn 8,32). Ez az igazság pedig végső soron maga
Krisztus, akinek szelíd irgalmassága a mértéke annak, milyen módon hirdessük az
igazságot és ítéljük el az igazságtalanságot. Kiemelkedő feladatunk az, hogy az
igazságot szeretettel hirdessük (vö. Ef 4,15). Csak a szeretettel kimondott és
szelídséggel és irgalommal kísért szavak érinthetik meg a mi bűnös szívünket. A
kemény, moralizáló szavak és gesztusok azt a veszélyt hordozzák, hogy még jobban
eltávolítják azokat, akiket szeretnénk elvezetni a megtérésre és a szabadságra,
mert így csak megerősítjük bennük az érzést, hogy megtagadjuk őket, és
védekezniük kell.
Egyesek azt gondolják,
hogy az irgalmasságra alapozott társadalom indokolatlanul idealista, túlzó módon
elnéző elképzelés. De gondoljunk csak vissza saját legkorábbi, a családban
szerzett tapasztalatainkra. Szüleink annak alapján szerettek és értékeltek
bennünket, amik vagyunk és nem a képességeink vagy a sikereink alapján. A szülők
természetesen a legjobbat akarják gyermekeiknek, de szeretetüknek nem feltétele
bizonyos célok elérése. Az atyai ház az a hely, ahol mindig befogadnak (vö. Lk
15,11–32). Szeretnék mindenkit arra bátorítani, hogy ne úgy gondoljon az emberi
társadalomra, mint olyan helyre, ahol idegeneknek kell küzdenie egymással és
megpróbálnak érvényesülni, hanem inkább úgy, mint egy otthonra vagy egy
családra, ahol az ajtó mindig nyitva áll, és mindenki arra törekszik, hogy
elfogadja a másikat.
Ehhez alapvető
fontosságú, hogy meghallgassuk a másik embert. A kommunikáció osztozást jelent,
az osztozáshoz a másik ember meghallgatása, befogadása is hozzátartozik.
Meghallgatni az sokkal több, mint meghallani. A meghallás az információ
területét érinti, a meghallgatás viszont a kommunikáció része és közelségre van
hozzá szükség. A másik ember meghallgatása segít benne, hogy helyes magatartást
vegyünk fel, kilépjünk a szemlélő, a felhasználó, a fogyasztó kényelmes
szerepéből. A másik meghallgatása azt is jelenti, hogy kérdéseket és kétségeket
is megoszt velünk, egymás mellett haladunk az úton, megszabadulunk minden olyan
elképzeléstől, hogy mindenre képesek vagyunk, és képességeinket és
adottságainkat alázattal a közjó szolgálatába állítjuk.
A másik ember
meghallgatása soha nem egyszerű. Néha egyszerűbb süketnek tettetni magunkat. A
másik meghallgatása azt jelenti, hogy odafigyelünk valakire, igyekszünk őt
megérteni, értékeljük, tiszteljük, őrizzük a másik szavait. A másik
meghallgatása egyfajta áldozat, önmagunk feláldozása, amelyben megismétlődik
Mózes gesztusa az égő csipkebokor előtt: leoldjuk sarunkat a hozzánk szóló másik
emberrel való találkozás „szent földjén” (vö. Kiv 3,5). A másik meghallgatásának
képessége hatalmas kegyelem, olyan adomány, amit kérnünk kell, hogy azután majd
gyakoroljuk használatát.
Az e-mail, az sms, a
közösségi hálók, a chat is lehetnek a kommunikáció teljes mértékben emberi
formái. Nem a technológia határozza meg, hogy egy kommunikáció hiteles vagy nem,
hanem az ember szíve és képessége, hogy jól használja a rendelkezésére álló
eszközöket. A közösségi hálók alkalmasak rá, hogy segítsék az emberi
kapcsolatokat és előmozdítsák a társadalom javát, ugyanakkor elvezethetnek a
személyek és csoportok még mélyebb szakadásához és elkülönüléséhez is. A
digitális környezet olyan, mint egy tér, egy találkozóhely, ahol a
másiewstatesman.comkkal kedvesen bánhatunk, de meg is sérthetjük, folytathatunk
hasznos beszélgetést vagy részt vehetünk valakinek az erkölcsi lejáratásában.
Azt kérem, hogy az irgalmasságban megélt szentév „tegyen nyitottabbá bennünket a
párbeszédre, hogy jobban megismerjük és megértsük egymást; szabadítson meg az
elzárkózás és a megvetés minden formájától, továbbá űzzön el minden erőszakot és
megkülönböztetést” (Misericordiae vultus, 23). A világhálónak is vannak valódi
polgárai. Az internetes hálózatokhoz történő csatlakozásból az is következik,
hogy felelősséget viselünk a többiekért, akik, noha nem látjuk őket, valós
személyek és méltóságukat tiszteletben kell tartani. A világhálót lehet arra
használni, hogy egészséges és az osztozásra nyitott társadalmat építsünk.
A kommunikáció, annak
helyszínei és eszközei kiszélesítették számos ember látóhatárát. Ez Isten
ajándéka és ugyanakkor nagy felelősség. Szeretném a kommunikációnak ezt a
hatalmát úgy meghatározni mint személyes „közelség”. A kommunikáció és az
irgalmasság közötti találkozás olyan mértékben lesz termékeny, amennyire képes
ilyen személyes közelséget teremteni, amely a másikkal törődik, vigasztalja,
gyógyítja, kíséri és vele örül. A megosztott, darabjaira esett, ellentétekre
épített világban az irgalmassággal történő kommunikáció azt jelenti, hogy
hozzájárulunk a jó, szabad, szolidáris közelséghez Isten gyermekei, az
emberségben testvérek között.
Vatikán, 2016. január
24.
Ferenc pápa
forrás: Magyar Kurír