"Jónak lenni jó, jót tenni öröm. A gyermeknevelés nem idomítás, a nevelőnek – legyen az szülő, tanár, vagy felügyelő – tisztelnie kell a gyermek személyi méltóságát, azaz arra kell törekednie, hogy a gyermek maga tudjon a jó és igaz mellett dönteni, és jócselekedeteit ne kényszernek érezze, hanem örömforrásnak. Hatásos eszköz erre a szülői példa, a döntések segítése akkor, amikor a gyermek még nem érett az önálló döntésekre, és egy sor olyan jó szokás kialakítása, amelyekre a magasabb értékek szolgálata fokozatosan ráépülhet.” - Bíró László püspök úr májusi levele.
Hívom
a családokat
Bíró
László püspök levele
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET
ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS
AZ ÉLET MELLETT ÁLL!
2016.
május
A családban a négy fiú
között gyakoriak voltak a veszekedések, sőt nem volt ritkaság a verekedés sem. A
szülők igyekeztek fiaikat féken tartani, de szigorú szabályokat nem akartak
bevezetni. Úgy gondolták: fontos, hogy ők maguk találják meg konfliktusaik
megoldását, hogy ne a szülői „hatalom” hatására, hanem önként, belső
indíttatásra juttassák érvényre a testvéri szeretetet. Édesanyjuknak feltűnt
azonban, hogy a legkisebb fiú, lévén a leggyengébb is, a verekedésekben más
harcmodort alkalmaz, mint a többi. Ő kevesebbet üt, nem leteperni igyekszik
„ellenfelét”, inkább csíp, karmol, sőt, ha módja van rá, harap. A
legérdekesebbnek azonban azt találta, hogy míg a két nagyfiú hamar ellátja a kis
„vadmacska” baját, addig a harmadik fiú a csípések-harapások ellen nem
védekezik, hanem fájdalmában elsírja magát, és ekkor a támadó legtöbbször
visszavonul. A két nagy ilyenkor rászól öccsükre: Mit bőgsz, vágj inkább oda
neki, hiszen te vagy az erősebb! De hiszen tudjátok – válaszolt a kisebb –, hogy
mennyire szeretem! Érdekes, hogy noha a verekedést kiváltó konfliktus ilyenkor
nem oldódik meg, de gyorsan elévül.
A gyerekek veszekedése
összetartozásukból fakad. A felnőtt társadalomban az emberek sokféleképpen
tudnak egymással szembekerülni, leggyakrabban a versengés, a rivalizálás miatt
alakulnak ki egyet nem értések, veszekedések. „A családi élet- és
szeretetközösséget a fájdalom, a bűn és az erőszak feszíti szét. … A Biblia
lapjain sok vérrel szennyezett szenvedéssel találkozunk, kezdve Káin erőszakos
testvérgyilkosságával.” (AL 18-19) Globalizálódó világunk két nagy kihívása az
atomizálódás és az eltömegesedés, az arctalan tömeggé válás. Az individualizmus
előtérbe helyezi az egyéni érdekeket, a másik ember érdekeinek figyelembe nem
vétele addig lazítja a társadalom kohézióját, míg az atomjaira hullik szét.
Ugyanakkor azok az emberek, akiknek életét nem szilárd és megalapozott
értékrend, hanem csak a – legtöbbször pillanatnyi – érdekek mentén való
küszködés vezérli, a társadalom alaktalan tömegévé válnak, a tömegben nem tudják
személyiségüket kibontakoztatni, személyi méltóságukat érvényre juttatni. A
szétforgácsolódás és az eltömegesedés egymás mellett létezik, és egymást
kölcsönösen erősítik, ugyanakkor mindegyik támogatja a fogyasztói gazdaságot.
Az emberi civilizáció alapja
a közösség és a termékenység. A Biblia megfogalmazása szerint a Teremtő
egymásnak ajándékozta a férfit és a nőt, így közösséggé és termékennyé váltak,
majd behelyezte őket a világ kertjébe, hogy annak termékenységét gondozzák és
megőrizzék. Így jött létre a család, amelyre az emberi társadalom épül. A
szétforgácsolódás és eltömegesedés kihívásaira a bibliai eszmény szerinti család
a válasz, mert a család képes a személyest és a közösségit összhangba hozni, ez
az összhang pedig képessé teszi arra, hogy a javakkal és természeti
erőforrásokkal hosszútávon fenntarthatóan és igazságosan gazdálkodjék. (vö.
Ferenc pápa audienciája, 2015. szept. 30.)
Idézzetek fel eseteket
saját életetekből, amikor valamiről azért mondtatok le, hogy egy általatok
fontosnak tartott értéket tudjatok szolgálni! Mondjatok példákat olyan
intézkedésekre, amelyek rombolják a társadalmi kohéziót! Mit tehet ilyenkor
egy-egy család, vagy egy nagyobb közösség?
2015 májusában, amikor
Ferenc pápa gyerekekkel és fiatalokkal találkozott, egy kislány megkérdezte
tőle, hogy veszekedett-e a családjában. A pápa azt válaszolta, hogy mindnyájan
veszekedtünk, ez hozzá tartozik az élethez. Csak az a fontos, hogy a veszekedés
békekötéssel záruljon. A gyerekek egész életére döntő befolyással van az,
ahogyan a családon belüli veszekedések lezárulnak. A gyermekek érzelmi és
erkölcsi fejlődését az határozza meg, hogy mennyire bízhatnak szüleikben. A
szülői intelmeket és példát csak akkor fogják fenntartás nélkül követni, ha
érzik és tudják, hogy szüleik szeretik őket, hogy mindenben a javukat akarják és
kialakul bennük a szülők iránti szeretetteljes tekintélytisztelet. A gyermeknek
éreznie kell, hogy szülei akkor is szeretik, amikor büntetik, hogy gyermekeik
javát szolgálják, amikor dorgálják őket, és hogy szüleik nem örülnek annak, ha
büntetniük, dorgálniuk kell, sőt ez fájdalmat okoz nekik. Az irgalmasság pedig
nem a gyöngeség, hanem a szeretet jele. A liturgia egyik legrégebbi
könyörgésében is így imádkozunk: „Istenünk, te leginkább azzal mutatod meg
mindenhatóságodat, hogy könyörületes és irgalmas vagy hozzánk.” (MV 6.)
Beszéljétek el, milyen
veszekedésekre emlékeztek gyerekkorotokból? Mi volt a veszekedést kiváltó ok, és
hogyan sikerült kibékülni? Hogyan hatott rátok mások veszekedése?
Jónak lenni jó, jót tenni
öröm. A gyermeknevelés nem idomítás, a nevelőnek – legyen az szülő, tanár, vagy
felügyelő – tisztelnie kell a gyermek személyi méltóságát, azaz arra kell
törekednie, hogy a gyermek maga tudjon a jó és igaz mellett dönteni, és
jócselekedeteit ne kényszernek érezze, hanem örömforrásnak. Hatásos eszköz erre
a szülői példa, a döntések segítése akkor, amikor a gyermek még nem érett az
önálló döntésekre, és egy sor olyan jó szokás kialakítása, amelyekre a magasabb
értékek szolgálata fokozatosan ráépülhet. (vö. AL 263-267)
Mindenfajta emberi
közösségben, így a családban is jelentkezhetnek konfliktusok, ezek megfelelő
kezelése a család élete szempontjából meghatározó jelentőségű. A társadalmunkban
jelenlévő problémák hatnak a családra és könnyen okozhatnak válsághelyzetet.
Ilyenek a demográfiai krízis, a nevelési gondok, a meg nem született élet
elfogadása és az a teher, amit az öregek gondozása ró a családra, a szegények és
gazdagok közötti különbség, a bizonytalan jövő; ezek mind-mind konfliktusokhoz
vezethetnek, amelyek gyakran erőszakba torkollnak. (vö. AL 43) A leginkább
érintettek azok a családok, amelyeken belül hiányos a kommunikáció, amelyeknek
tagjai nem egymás támaszai, ahol nincsenek minden családtag részvételével
megrendezett családi események, ahol mindennaposak a szülők veszekedései, és
ahol ellenséges viszony van a szülők és gyermekek között.(vö. AL 51)
Korunkban egyesek a családi
erőszak és a család feladatainak nem megfelelő végrehajtása miatt azt állítják,
hogy a hagyományos család elavult, nem szolgálja a jövőt. Ezért az egy férfi és
egy nő házasságára épülő család-modellt nem tartják követendőnek, és több
másfajta pár- és társas kapcsolatot támogatnak. Ezzel hátráltatják a személyek
kiteljesedését, rombolják a közösségi értékeket, akadályozzák a társadalom
erkölcsi fejlődését. A tartós elkötelezettség értékének el nem ismerése oda
vezet, hogy hosszú távon nem biztosítható a termékenység sem. A házassághoz
hasonló pár- és társas kapcsolatok ugyan valamiféle társadalmi stabilitást
jelentenek a szingli életformához képest, tehát ellene hatnak a társadalom
atomizálódásának, de nem szolgálják a jövőt, mert nem képesek a rájuk bízott
gyermekek érzelmi és erkölcsi fejlődését helyes irányba terelni. (vö. AL 52)
Hogyan tudjátok
gyerekeiteket segíteni abban, hogy maguk döntsenek a jó és igaz mellett? Milyen
jó szokásokat tudtok gyerekeitekben meggyökeresíteni? Hogyan tudtok másoknak
segíteni konfliktusaik kezelésében?
Este, amikor a négy fiú már
békésen aludt, az édesapa megjegyezte: Nem értem ezt a gyereket. A két bátyja
példája arra indíthatná, hogy jól elverje a kicsit, hogy elmenjen a kedve a
csípéstől-harapástól. Ő pedig azért, mert „annyira szereti” inkább tűri, noha
fáj neki a csípés, sírva is fakad. Azt gondolom – válaszolta az édesanya –, hogy
neki a csípésnél jobban fáj az, hogy a szeretett, és mindannyiunk által
dédelgetett kicsi ilyen gorombán viselkedik vele. Talán mi is hibáztunk, amikor
nem tiltottuk meg a verekedéseket, abban bízva, hogy majd maguk rájönnek, hogy
erőszakkal nem lehet a konfliktusokat megoldani. Az erőszakoskodást, pláne a
verekedést semmi esetre sem tanulhatták tőlünk. Ez a gyerek azonban most leckét
adott a többieknek is, meg nekünk is: a szeretet minden konfliktus megoldója, a
szeretet mindig győz, a szeretet a legerősebb „fegyver”.
Bíró
László
az MKPK családreferens
püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
forrás: csaladlevel levelezőlista