" „Adjatok utat - a piros sapkás ül benne!” Ez - a gyerekszájból felhangzó - kiáltás ugrasztott ki a csíksomlyói nyeregből való, lábad előttre, de ugyanakkor a körülötted menetelők épségére is vigyázó ereszkedés odafigyeléséből. Kis terepjáróba préselve araszolt a tömegben négy pap, kikben - attól függően, melyik oldalról láttad őket - fel lehetett ismerni a szónokot, az érseket és a püspököt is. Azonnal helyet csináltunk, hisz sok dolguk volt még aznap. "
PálmaiTamás
A
piros sapkások
„Adjatok
utat - a piros sapkás ül benne!” Ez - a gyerekszájból felhangzó - kiáltás
ugrasztott ki a csíksomlyói nyeregből való, lábad előttre, de ugyanakkor a
körülötted menetelők épségére is vigyázó ereszkedés odafigyeléséből. Kis
terepjáróba préselve araszolt a tömegben négy pap, kikben - attól függően,
melyik oldalról láttad őket - fel lehetett ismerni a szónokot, az érseket és a
püspököt is. Azonnal helyet csináltunk, hisz sok dolguk volt még aznap. Mindenki
mosolygott, a bent ülők és a kintiek is, egy meglett férfiember meg felemelt
hüvelykujjú kezét lengette nekik, értsd brávó, ez igen!
És
valóban: le a kalappal előttük! De a történet nem itt kezdődött, hanem még
Békésen, ahol pár napja Mráz Ágoston, a Nézőpont igazgatója mondta ki, hogy
minden elismerésünk és szeretetünk Ferenc pápáé, mint papé, de nem biztos, hogy
migráns ügyben jól is politizál és nem biztos, hogy szerencsés, ha az európai
viszonyokat talán kevésbé ismerő egyházfiként teszi ezt. Sokkal inkább reális
az, amit ebben a kérdésben Erdő Péter képviselt Rómában, kicsit ellentmondva
„főnökének” is, állítván, hogy ebben a kérdésben nekünk, lélekben ugyan
irgalmas, de a mindennapok valóságában igencsak Európát féltő nemzeteknek kell
döntenünk. Bátor tett, hisz „piros sapkában” néha nem könnyű a dolgokat nevén
nevezni. El tudom képzelni, hogy ez a gondolatmenet vezette az idei búcsú
szervezőit is, akik - telitalálatként - egy „kis papra” bízták a szónoklatot. Ő
szabadabban beszél sapkátlan fővel… De átgondolt és szép tett volt Jakubinyi
érsektől a mise celebrálását Bíró püspöknek átadni. Utóbbi sztentori hangja
uralta a nyerget, de elemi erejében érezhető volt a benne mindig, mindenki
számára érezhetően lakozó ember megrendültsége is, aki ekkora székely és egyben
magyar tömeg előtt nem beszélt még miséző papként. Udvarias és szerencsés dolog
volt e csere, hisz kicsit benne volt a magyar egység és a szabadabban
megszólalható-ság jelképe és egyben esélye is. Csintalan László felkérése pedig
épp azt eredményezte, amit vártak tőle: pedagógusként tiszta, élvezetes, nevelő
jellegű, módszeresen felépített és érthető volt mondanivalója. Papként mindent
elmondott, amit egy ilyen alkalom megkíván liturgiai szempontból is.
Székely-magyar szónokként pedig úgy tüzesített fel minden őt nézőt és hallgatót,
hogy legott lángba nem borítottak semmit ugyan, de hazavitték a magmaradáshoz és
egységhez szükséges zsarátnokot. Emberként pedig könnyeket csalt szemünkbe és
gombócot a torkunkba, hisz Szűz Máriához úgy vitt egyre közelebb, és
párhuzamosan úgy hozta őt egyre közelebb hozzánk úgy, hogy szavai egyben
simogattak, szeretettek, de ugyanakkor lelki megtisztulásra és tettre is
serkentet-tek. Magam, ott és akkor sirattam el 15 éve meghalt édesanyám, majd
adtam hálát Istennek, hogy úgy lehetek ott Csíksomlyón, hogy közben itt Békésen
van dolgom, s, hogy a rendszeres ott(hon)lét nélkül nincs lét itt(hon). Mert
élethez, küzdelemhez való erőt csak az otthoni gyökerekből meríthet az ember.
Hasznosat, másnak is javára válót pedig csak a közös imánkat meghallgató Isten
segítségével tehet. És mindehhez elengedhetetlen a kedves alföldi táj jó békési
embereinek befogadó szeretete. Ennyire „egyszerű” az egész.
Az
idén voltunk talán a legtöbben. Az idén talán valóban jó ügyért voltunk. Együtt.
Mindenhonnan a világból, felekezettől függetlenül, klérus és egyszerű emberek
egy akarásban, és a Fennvaló kegyelméből a környező zivatarok ellenére el sosem
ázóan. Álljon ezért végezetül itt az, amivel a prédikáció zárult: „Isten áldd
meg a magyart beléd vetett erős hittel, hogy ne legyünk a hitetlenség,
reménytelenség, szeretetlenség saját magát pusztító áldozatai. Áldd meg a
keresztény hitünk szerinti élettel, hogy ne csak ünnepnapokon és szóval
emlegessük szent nevedet, hanem eszünk, szívünk, munkánk, családi életünk,
oktatásunk, nevelésünk, művészetünk és irodalmunk, közéletünk és politizálásunk
is és hétköznapjaink is a te dicsőségedet szolgálják. Ne hagyd elveszni Erdélyt,
Istenünk! Ne hagyd, hogy mi veszejtsük el édes szülőföldünket azzal, hogy
hagyjuk elnéptelenedni, mert iskoláink évről évre egyre kevesebb gyermeket
tanítanak, mert fiataljaink a megélhetésért el/kivándorolnak, arra
kényszerülnek, hogy itt hagyják szülőföldjüket, mert családjaink szétzüllenek,
mert időseink és betegeink átdolgozott emberi élet után a legszerényebb emberi
élethez szükségeseket is nélkülözniük kell. Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk,
mert közös dolgaink megvalósításában is széthúzás van köztünk! Érdemtelenségünk
tudatában kérünk, Istenünk, Atya, Fiú és Szentlélek és Boldogságos Somlyói
Szűzanyánk: áldd meg a magyart és ne hagyd elveszni Erdélyt! Ámen.”