Bár nem rólunk, de nagyon is nekünk szólnak a négy évtizede megjelent Populorum progresszio kezdetű pápai enciklika szavai. Például a népek kölcsönös gyanakvásának eloszlatásáról mondottak.
Surján László
Úton a közép-európai kiengesztelődés felé
Bár
nem rólunk, de nagyon is nekünk szólnak a négy évtizede megjelent Populorum
progresszio kezdetű pápai enciklika szavai. Például a népek kölcsönös
gyanakvásának eloszlatásáról mondottak.
VI.
Pál pápa így kezdi a Populorum pogressio enciklikának 64. pontját: „Szorongással
és szomorúsággal tölt el Bennünket ez a helyzet, mert a jövő súlyos veszélyeinek
előjeleit mutatja.”
A
helyzet, amiről a pápa beszél, a gyarmatbirodalmak megszűnése után kialakuló, az
egész világot átfogó gazdaság, amelyben a gyengék mindig a rövidebbet húzzák. A
jövő súlyos veszélyei négy évtized alatt sajnos nem kerültek távolabb, igaz, nem
is szakadt ránk az egész épület. Viszont VI. Pálnak az a reménye sem teljesedett
még be, amit így fogalmazott meg: „Mégis tápláljuk magunkban a reményt, hogy
a népek kölcsönös gyanakvását, a nemzeti önzést egyszer majd le fogja győzni az
együttes munkálkodás iránti mélyebb igény és a szolidaritás növekvő érzése.”
Ám
ilyen együttes munkálkodásra, regionális összefogásra van példa. A Mercosur, a
dél-amerikai közös piac, bár messze nem olyan fejlett, mint európi mintája, de
nem is követte el azokat a hibákat sem, amelyek miatt ma nálunk többen az Unió
halálát jövendölik. De ne menjünk messzi földrészekre példáért. Mi itt a
Kárpátok környékén nem éppen ezen munkálkodunk?
Megdöbbentő számomra, hogy hányszor kell magunkra gondolni, amikor az enciklikát
olvasom, holott tudom, hogy akkor Róma ilyen szempontból nem nézett a vasfüggöny
mögé. Mi mostanában azzal próbálkozunk, mint amiről az enciklika szól: „… azt
is reméljük, hogy a gazdaságilag kevésbé fejlett országok abból is ösztönzést
nyernek, azzal is eredményeket érnek el, ha összefognak a más hasonló helyzetű
népekkel, és így nagyobb földrajzi egységen belül összehangolt tervek alapján
egyúttal minden résztvevő a maga régiójának fejlődését is elősegíti.”
A
XX. század jóadag feszültséget zúdított a nyakunkba, szinte lehetetlenné téve,
hogy egymással szót értsünk. E feszültségeket nem kezeltük, néhány ponton, nem
elhanyagolható, kiemelt jelentőségű ponton még nőnek is. A kisebbségek
helyzetére gondolok, a beolvasztásukra törekvő állami politikákra. Az európai
színtéren viszont nyilvánvalóvá lett, hogy egy cipőben járunk. Most vitáink egy
részét megoldatlanul jegeljük, és visszük előre közös ügyeinket.
Ez
jó. De csak addig, amíg a jegelt problémák új erőre kapva, mint letokolt tályog,
ki nem fakadnak. A politikának megvannak az eredményei, és van számos
kötöttsége. A kérdés civil megközelítése azonban szabadabb. Fórumot kell
teremteni arra, hogy a szőnyeg alá söpört gondokról beszéljünk, hogy épp a napi
politikában kialakult jó együttműködési hangulatot kihasználva úgy közeledjünk
egymáshoz, hogy csökkenjen a kölcsönös gyanakvás és oldódjanak az egymástól való
félelmeink. Ez segítheti, hogy - visszatérve VI. Pál enciklikájának idézett
szavaihoz, - az együttműködés révén megindult fejlődés ne csupán gazdasági
legyen, hanem terjedjen ki a társadalmi élet minden szegmensére. Mi
közép-európaiak az egymással való kiengesztelődés révén lehetünk akár az európai
együttműködés új motorjai.