"Pünkösd hétfő reggelén még fel sem ébredtem, máris hallom a jelzéseket, emailen válaszolnak sorban az érdekeltek. Hadd bocsássak közre szerkesztve néhány, az esemény előzményeiről érkezett híradást, megjegyzést. " - Kabdebó Lóránt írása
Kabdebó Lóránt
Visszhang – a
szamárszigeti emlékműről
Pünkösd hétfő reggelén még
fel sem ébredtem, máris hallom a jelzéseket, emailen válaszolnak sorban az
érdekeltek. Hadd bocsássak közre szerkesztve néhány, az esemény előzményeiről
érkezett híradást, megjegyzést.
Szász István Tasról nemrég
írtam a honlapban (Kétarcú
magyar-román viszony,
2016 április 2.), az ő szülei voltak a két világháború közötti kolozsvári Hitel
szerkesztői:
Drága Lóránt!
Itt is összetalálkozol a Hitellel. A
legtovább élt Hiteles, Lőrinczy László kezdte feltárni az igazságot. 90 évesen
még Rómába járt az emlékmű ügyében. A lánya – Marinella – szerepel is
Margittai Gábor filmjében. Olasz férjével itt is voltak a Hitel múzeumot
megtekinteni.Laci bácsi Szardínia szigetén élt,
Settimo San Pietroban (Via Porrino) olasz hárfaművésznő feleségével, akit a
négy év alatt a kolozsvári operaház hárfásaként ismert meg. Ez az emlékmű volt
élete utolsó nagy álma. Most biztosan örvendezik.Csütörtökön hajnalban indulok Erdélybe
három könyvbemutatóra.Kézcsók és ölelések: Tasi
Major
Anita és Margittai Gábor, az emlegetett könyv és film írói, készítői:
Kedves Lóránt,
köszönjük a megtisztelő figyelmedet!
Készülünk az útra,
szeretettel üdvözlünk:Anita, Gábor
Schneider Alfréd
Freiburgból, aki valaha az első külföldi Szabó Lőrinc emléktáblát kezdeményezte
Titisee-ben (történetét Dobos Marianne beszéltette el Akkor is karácsony
volt, 1944 című interjúkötetében, Hon-Lapunk is megemlegeti: Kabdebó
Lóránt: Emléktábla-avatóban. És ő gondját is viseli, tanú rá Hon-Lapunk,
hogy utóbb se árválkodjon a felavatott emléktábla:
Megkoszorúzták Szabó
Lőrinc emléktábláját a freiburgi magyarok):
Köszönöm Lóránt a küldeményt. Ezekről a
szomorú dolgokról mit sem tudtam eddig. Jó, hogy tudatosítjátok!Szép pünkösd másodnapját Nektek!
Frédi
Száraz György Miklós
rohanva jelzi:
Köszönöm!
Most elvágtázunk fotókiállításra, aztán
megint haza, drámaírás...Üdv! Ölelés!
És végül zárom egy teleírt
oldallal nagyapjának, Marek Jánosnak a halálmars alatt készített naplójából
(amint azt már az Aracsban is olvashattuk):
Miután
már feltételre elküldtem írásomat, egy egészen másfajta ügyben érkező levél
visszakapcsolt újra a témához. Másfajta téma? Bián Juhász Ferenc emlékének
ápolását érzi feladatának egy nyugdíjba vonult orvos és egyben regényíró (az ő
könyvéről is írtam Hon-Lapunkon:
Az orvos is ember).
Ismeretségünk: nagybátyja Terplán Zénó professzor, akadémikus, a Miskolci
Egyetem legendás valahai dékánja. Az ő társaságában vezettem be valaha a
Miskolci Egyetemen, a VI. kollégium nagytermében Németh Lászlót, és ő fogadta
Barcsay Jenőt, amikor autóval elhoztam az egyetem Könyvtárába, hogy az
előcsarnokban megmutathassa Erdélyből ide látogató testvérének, Erzsike néninek
nagyszerű mozaikját. A Bölcsészettudományi Karon lévő professzori szobám falán
bekeretezve pedig ott látható Terplán Zénó kézzel írott üdvözlő levele, a Karunk
megalapításának üdvözlésével. Dr Tálas-Tamássy Tamásban régi beszélgetések
emlékét, első világháborús eseményekre utaló családi történeteket ébresztett
tegnapi írásom. Tanulság: csak el kell kezdeni, még ma is ömlenek a régmúltat
idéző, a nemzeti emlékezetben élő események elbeszélései.
Kedves Lóránt!
Éppen készültem beszámolni május 26-i
dolgaink állásáról, amikor olvastalak Száraz Miklós György könyve és nagyapja
viszontagságai ürügyén. Az asszociáció lehetősége – úgy tűnik – mindig adott:
Zénó jutott eszembe. Már-már történelmi távlatból emlékszem egy közös utunkra,
talán Mosonmagyaróvárra utaztunk egy rokoni temetésre, vasúton, akkoriban még
órákon át. Az étkezőkocsiban így volt alkalom hosszas beszélgetésre. A
diskurzus során vetette fel Zénó, hogy milyen hálás próbálkozás lenne megírni
a család történetét, annyi érdekesség fordult elő a sok generáció élete
folyamán. Mennyire így van, az első világháborús történet nagyapáimat juttatta
eszembe: micsoda véletlenek estek meg a történelmi színpadon az apró hús-vér
figurákkal! Ha igaza van a családi legendáriumnak, mindketten a przemysl-i
hadiesemények részesei voltak, apai nagyapámnak behívott tanítóként lőtték
szét a combcsontját, anyai nagyapám mai ismereteim szerinti féltestvére pedig
K.u.K. tábornok volt. És még egy csavar kunkorodik a történeten. Nagyapám
lábát az a Hültl Hümér mentette meg, aki nagy, cirkalmas betűkkel írta be
nevét a sebészet történetébe, tehát egy apró, késői rokonának tekinthetem
magamat eredeti foglalkozásom révén. Na, de elzárom a történetek csapját, mert
jelentkezésem lényegét fogom elhagyni végül.