"Trianon „eredményeként” jócskán jutottak tehát magyarok is a jugoszláv pokolsziget szenvedői közé. A történelem tartsa számon, kik voltak az odajutottak és az oda juttatók. Esetleg azok, akik mindkét szerepet végigélhették." - Dobos Marianne írása.
Dobos
Marianne
Az
iszonyat Himalájája
avagy a
Gonosz színképe
„Negyvenhat kilós
voltam, mikor hazaengedtek. Egyetlen embert ismertem két és fél év alatt, aki
mindvégig ember tudott maradni: Nikola Nikolics doktort. Őt is a szovjet
rendszerrel történő szimpatizálás vádjával hurcolták el… Soha senkire kezet nem
emelt, soha senkit nem árult be, soha senkit nem bántott. Előfordult, hogy az
egyik folyamatosan ütött-vert rabot a saját testével próbált megvédeni. Áldja
meg az Isten haló porában is… Mi egymásnak is pribékjei, kínzói, besúgói
voltunk, mint a mindenkori koncentrációs táborok lakóinak igen nagy része.
Másként nem nagyon lehetett életben maradni.”
„1952-ben az új
fegyencek számára külön faházat ’karantént’ építettek, talán, hogy az újoncok ne
fertőzzék meg szabadság híreivel a régi táborlakókat. (…) az öregebb fegyenceket
(…) megbízták, hogy hallgassák ki az újoncokat, akik között több fiatal lány is
volt. Ha vallomásaik nem voltak elég ’őszinték’, kaptak néhány pofont is (…).
Nadának nyílvánvalóan az volt a feladata, hogy engem is hagyjon ott
kikérdezőnek. Egy-két napig ott voltam, de nem kaptam meg a ’munkát’ – amiért
nem mutattam elég rajongást. Mégis lekevertem néhány pofont egy rémült lánynak,
és ezt tartom a legnagyobb bűnömnek – a szigeten és az életemben egyaránt.” (Eva
Grlič)
Magam vigasztalására
választottam első mottóként ezt a két idézetet. Az elsőt arról, akire úgy
emlékezhettek a túlélők, hogy ember volt. S, hogy az is tudott maradni, abban őt
és a hozzá hasonló sorsba jutottakat a lelkük legmélyéről fakadó érzés segíti,
hogy ha bele is halok, de amíg élek, addig apró jócselekedeteimtől érzem magam
embernek. Ott is, ahol a rabok emberbőrbe bújtatott fenevadak lettek.
Pedig sokkal inkább fel
kellene tennem, mint a kötet szerzője is megteszi Venko Markovszkival együtt a
kérdést: „Mi is igazából ez a Goli otok? Mi az igazi története?” (…) „Maga a
Sátán szállt a földre, hogy ily ördögi infernót képes létrehozni?”
De sajnos, miközben a
Gulág-univerzumok, vagy a koncentrációs táborok egyetemes földi alvilágát
szálazzuk, be kell látnunk a legrettenetesebb igazságot, hogy mennyire
eltéphetetlen a szövetség köteléke a Gonosz hatalma és az emberi lélek mélységei
között.
„Az
emberfaj sárkányfog-vetemény”,
magam is de sokszor idézem szomorúan az elkeseredett Vörösmarty Mihályt.
Szolzsenyicin pedig így
teszi fel az alapkérdést: „de honnan is támadt ez a farkas nemzetség?” Sorolja
is, de mennyire így van, ahogyan azt Domonkos László összefoglalja:
„Először
is: a szolgalelkűség. Mindig az erősebb kutya funkcionál. Akiktől az
utasításokat kapjuk, nem tévedhetnek. Ők tudják. Azután: a kényelmesség. Ússz az
árral: nemhogy bajod nem eshet, de így részesülsz a legtöbb kedvezésben. És
rájuk, a te főnökeidre, a Szervekre mindig számíthatsz.
Rendkívüli, hatalmas
kivételezettséget biztosítanak számodra. És ugye mindaz, ami ezzel jár… És máris
a mindenek fölöttinél: a hatalomnál vagyunk. A hatalom mámorának édességénél,
ennek mániákus mindenáron megszerzésénél-megtartásánál.” (Ahol sztálinista
módszerekkel számoltak le a sztálinizmussal: Titó Jugoszláviájában, ott) „a
Balkánon mindez a látszólagos ostobaság-korlátoltság még nagyarányú, ravasz
számítások sorozatával vegyül, különleges, rafinált kegyetlenséggel és olykor
csavaros eszű ravaszsággal. Így jutunk el a bűnöző cinizmusához: ma te halsz
meg, holnap én. Vagy inkább: halj meg te ma – én majd holnap…”
Napi 16 órai fizikai munka,
éhezés – éveken keresztül. Verés és kínzások. Mintahogyan azt sem tudták, miért
kerültek a tolonc hajó mélyére, amely a szigetre szállította őket ítélet nélkül,
azt sem tudhatták, hogy mikor lesz ennek vége. Egyesek szorgalmasan írták
társaikról a jelentéseket, mások végrehajtóivá, vagy áldozataivá lettek a
Goli-otokra legjellemzőbb ördögi szokásnak: „az emberbőrbe bújtatott fenevadak,
akik ezreknek tették a halált kívánatosabbá az életnél, nem őrök voltak, hanem
porkolábbá, rabtartó vadállatokká átnevelt foglyok.
’Az
ún. megtisztulási időszakban ezek (…) mindenáron bizonyítani akartak (…). Az
egymás iránti kegyetlenségnek nem volt határa.’ Akit ún. bojkott alá helyeztek,
külsejében is diszkrimináltak: nadrágjára széles vörös csíkot mázoltak –
irtózatos torz tábornoki előléptetés. Az ilyeneket minden elemi joguktól
megfosztották, gyakorlatilag állati sorban éltek. Ennek megfelelő bánásmód
közepette kellett tengődniük, órákon át a barakk szégyensarkában mozdulatlanul
álldogálva, vagy a rekeszbörtönnek nevezett lyukban gubbasztva, és ezerféle más
módon. A kübli mellé száműzve vagy egyórás alvás után rendszeresen felriasztva –
és hasonlók. Ez a tudatos, pokoli logikával és lélektani érzékkel alkalmazott
eljárás arra is jó volt, hogy a történelem, az utókor előtt, prózaibban:
esetleges lebukás, 180 fokos fordulat esetén bizonyítani lehessen: a kopár
szigeten senkit sem kínoztak halálra. Ja, kérem, hogy a foglyok egymás között,
arról nem mi tehettünk, végül is az ő dolguk, ugyebár. Az igazi fegyőrök, a
rendőrök, a nyomozók tulajdonképpen újjal sem nyúltak senkihez, néma szemlélői
voltak mindennek, csak asszisztáltak, semmi más.
Igaz, volt olyan eset, (…)
hogy az egyik emberséges rendőr nem bírta tovább, beavatkozott az egymás közti
leszámolásba, védelmére kelve az egyik szerencsétlennek. Lakolnia kellett:
rövidesen – lefokozva – a foglyok között találta magát.”
Rettenetes abba
belegondolni is, hogy a rabok sokszor egy cigarettacsikkért képesek voltak
megölni sorstársaikat.
Testi lemeztelenítés…
Megalázás… Lelki lemeztelenítés… Mikor az ember úgy elaljasul… Mikor az ember
túlnő önmagán… Mikor a kiúttalan helyzetben a szinte kibírhatatlan szenvedésben
a megváltoztathatatlan körülmények, a tehetetlenség és a reménytelenség
közepette mégis ember marad, sőt kiteljesíti önmagát.
Mi az ember? Ki az ember?
Aki megalkotta a poklot. Aki átélte azt.
A Gonosznak hiába más és
más az arca, „– hát még mindig nem vesszük észre, hogy az égvilágon semmi, de
semmi különbség nincs Kolima és Bergen-Belsen, Norilszk és Buchenwald, vagy
éppen Goli otok és Auschwitz vagy Dachau között? (…) Vagy a halál, a szenvedés,
a bestialitás is kétféle, mint ama bizonyos mérce? Vannak áldozatok és vannak
áldozatabbak, vannak kiirtottak és kiirtottabbak?”
A 27 éves fiatalember,
Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin, Sztálin bírálata miatt került 11 évre
börtönbe, és lágerbe. Rehabilitálása után megírja, és 1962-ben megjelenik az
Ivan Gyenyiszovics egy napja. A könyvről a magam számára a legpontosabbnak,
és sajnos száz százalékban elhihetőnek tartom a 12 évet Gulágon töltött P.
Balogh István kesernyés mosollyal összegzett véleményét: „Rózsaszín leányregény
a valósághoz képest.”
S ha valóban „csak” az,
visszatekintve „csak” a mi kis magyar büntetőtáborainkra, vagy a kitelepítések
délibábos Hortobágyára, belátjuk, hogy miért érdemelt 1970-ben Nobel-díjat a
bátorság, mellyel Szolzsenicin hírül adta a Gulág világ létezését.
Az először 1973-ban
megjelent A Gulág sziget 1-2, 1989-es az Új Idő Kft (Debrecen) kiadású,
1110 oldal terjedelmű kötetének a fülszövege a következő:
„E
megrázó erejű dokumentumregény megjelenésekor még azokból is kétkedést váltott
ki tényeivel, akik a veszélyt vállalva kézről kézre adták a hat részre szabdalt
könyvet. Nemcsak a szovjet értelmiségnek a "brezsnyevcsinát" elítélő, a
valósággal azonban csak félve szembesülő, közel sem szűk köre riadt vissza a
sorokban rájuk tekintő tragédiáktól, de a nyugat-, és különösen a kelet-európai
olvasók is. A Gulag azóta fogalommá vált. nem egyszerűen a személyi kultusz, a
sztálinizmus, a brezsnyevi önkény elleni fellépés szükségességének a
szimbólumává, hanem a XX. századi embertelenség jelképévé is. Szolzsenyicin
könyve nem egyike a "lágerirodalom" nagyszámú visszaemlékezéseinek, hanem maga a
kollektív emlékezet. Emlékezet a múltból és a jelenből, s a jelennél is inkább a
jövőhöz szól. A regény hősei – a mai dokumentumregény minden szabályát felrúgva
– létező és létezett személyek, saját névvel. Az eseménysor sem írói absztrakció
formálta valóság, hanem maga a valóság.”
A könyv szerzőjét, mint
„fasiszta”, „sovinoszta”, „népellenes” írót a Szovjetúnió Legfelsőbb Tanácsa
megfosztotta állampolgárságától, és kiutasította az országból. Az orosz
írószövetség a művet egyszerűen pamfletnek nevezte, és akként értékelte.
1973 és 1994 között, bár
1990-ben már visszakapta állampolgárságát, mint „vermonti remete” él egy erdei
faházban a kanadai határ közelében. 76 éves, mikor 1994-ben hazatér, nagy
reményekkel érkezik, hogy változtasson, hogy meghallgassák, hogy továbbadhassa
élete tanulságait. „Ha akarjátok, itt helyben megmagyarázom, mi az élet lényege,
mi az élet titka és értelme. Ne fussatok ábrándok után, ne törekedjetek címre,
vagyonra! Évtizedek idegőrlő munkája kell ezek eléréséhez, s egyetlen éjszaka
elrabolhatja tőletek. Őrizzétek meg fölényes egykedvűségeteket az élettel
szemben, ne rettegjetek a bajoktól, s ne sóvárogjatok a boldogság után, hisz
úgyis mindegy: a keserűség nem tart örökké, s ami édes, az sem fenékig az.
Örüljetek, ha nem fáztok, s ha éh és szomj nem gyötör benneteket, ha nincs
megroppanva a gerincetek, ha lábatok járni, kezetek fogni, szemetek látni,
fületek hallani képes – van-e még, akire irigykednetek kellene? Ne irigyeljetek
másokat. Aki irigy, elsősorban önmagát emészti. Dörzsöljétek meg a szemetek,
mossátok tisztára szíveteket, s becsüljétek, nagyon becsüljétek meg azokat, akik
szeretnek benneteket, akik jó szívvel vannak irántatok. Ne bántsátok, ne
szidalmazzátok őket, ne váljatok el tőlük haragban, mert nem tudjátok, nem az
lesz-e utolsó cselekedetek letartóztatástok előtt, s úgy is maradtok meg az ő
emlékezetükben!”
Nem nagy olvasottságnak
örvendettek az emigrációban megírt munkái otthonában, és hazatérve sem
hallgatták meg szavait. Ha kérdezzük, ki volt Szolzsenyicin, a válaszra tömören
ennyi elég lehet: egy olyan ember, aki bátor volt ahhoz, hogy merte láthatóvá
tenni a láthatatlant. Úgy kezdte, hogy merte fellebbenteni a sztálini Gonosz
szépségtapaszait, és ennek következményeként nemcsak tizenegy évvel, de egész
hosszú, kilencven évig tartó életével fizethette a „meg nem roppant gerince”
árát.
Azon a szigeten, ahol
Szolzsenicin is raboskodott –40-50 Celsius fok a hőmérséklet. És a
szigetvilágnak, mint lassan-lassan megtudja a világ, ez a legkeletibb sarka
volt. A legszélén, és tulajdonképpen a legmélyén, hiszen a Gonosz és a vele
szövetkező emberi természet oly hasonló: van a Goli otok az Adrián. Ahol +35-45
Celsius fok közötti a forróság, és ehhez jön a Bóra. Az „elszigetelődés
laboratóriuma” a pokolnak az a szigete, amelyről a CEPOLITI kiadó gondozásában
megjelent könyv szól.
A borítókra kattintva
olvasható méretet kapunk
„…egyedül
álló vállalkozás, ugyanis magyarországi délszlávia-kutatók még nem nyúltak a
témához, amit a helyi, balkáni történészek is igen-igen óvatosan kezelnek.
Eltolják maguktól a helyet és a témát is, mintegy érintőlegesen említve csak
meg, nehogy olyan ponthoz nyúljanak, ami akár a mával is kapcsolatba hozható,
akár a rabok okán, akár a rabtartók révén.” – ahogyan a könyv előszavában Dr.
Juhász György történész-hungarológus megfogalmazásában olvashatjuk.
Megrendülten olvassuk a
könyvet, melyet az eddig megjelent Gulág- és a Goli-otok irodalom teljes
ismeretében, és a szigeten tett látogatása után állított össze Domonkos László.
A képeket pedig úgy
nézzük, ahogyan olvashatjuk:
„Radovan
Herbst megrendülten néz vissza a sziklákon.”
’Nézd
ezt a tájat, ezt a milliónyi követ … milliónyi könny hullott rájuk. Enni? Itt?
nem volt étel. Nem tréfálok. nem volt… Egy vödörnyi vizet meg egy darab kenyeret
kaptunk egész napra, azután holnapig semmi… mikor idejöttünk, itt semmi sem
volt. Rettenetesen kemény munkával mi építettünk mindent… minden fát, amit itt
most látni lehet, mi, rabok ültettük, a testünkkel óvtuk a palántákat, a nap ki
ne szárítsa. Sokan és sokszor égési sebekkel fejezték be… Csapkodtuk holnapig a
követ, azután újra. Nem kell mindent tudnotok, nem való mindenkinek, milyen
rémségek voltak itt… Nem is ők kínoztak: egymást kínoztuk. Ki volt osztva,
feladatként. A régebbi rabok az újakat. Megérkezéskor az volt az üdvözlet, hogy
láncokkal végigverték őket, ez rövidesen bevett szokássá, tradícióvá vált.
Örökérvényű szabályok voltak érvényben, hogy életben maradhass: ha hallasz
valamit, add tovább a többieknek, mindig jó munkásnak mutasd magad, mindig
ismerd be minden vétkedet; és így tovább… nekem sikerült.”
Számunkra, magyaroknak
fontos ez a könyv azért is, mert nemcsak a Gulag-szigetvilág dokumentuma, hanem
a magyarság sorsának is hírülhozója. A jugoszláviai magyarság ebből sem
maradhatott ki. Az utószót készítő Surányi Csaba ekként foglalja össze: „A Goli
otok magyar elszenvedőinek munkáját, gondolatait, vagy a róluk írók műveit
idézve, a könyvből rálátunk a délvidéki magyar irodalom és kultúra egészére.
Beleértve ebbe a politikai kultúrát is, lévén hogy itt főszerkesztők, igazgatók
– tehát a kultúrpolitika alakítói, jelentős személyiségei a főszereplők.
Közöttük olyan alkotók is, akiknek szerepe volt még a rendszerváltáskor, a
vajdasági magyar politikai élet megújulásában, a többpártrendszer indulásakor.”
Trianon „eredményeként” jócskán jutottak tehát magyarok is a jugoszláv
pokolsziget szenvedői közé. A történelem tartsa számon, kik voltak az
odajutottak és az oda juttatók. Esetleg azok, akik mindkét szerepet
végigélhették.
Mélységes mély az idők
kútja. A bűnöké még mélyebb. szerepével mindenkinek el kell számolnia a jövő
előtt.