"A nyár folyamán, viszonylag rövid részletekben közreadom az unokáim számára irt, 1956-os naplómat. Teszem ezt annak reményében, hogy az a Magyar Lobbi résztvevőin keresztül eljut minél több magyar fiatalhoz. Remélem, hogy a történelmi napok visszaidézésével elérem azt is, hogy ifjúságunk büszke legyen a kommunista barbarizmust halálra sebző elődeire és azt is hogy az akkori össznemzeti egység visszaidézésével hozzájárulhatok a mai közgondolkozásnak az összefogás irányába való tereléséhez és így a társadalmi feszültségek csökkentéséhez is." - Lipták Béla 1956-os naplója.
Lipták Béla
Emlékezzünk - 1
1956 Október 22, Hétfő
Az olvasók közül gondolom sokan nem is tudják, mi is volt
1956-ban a jampec? Pedig én az voltam! Gondolom azért is lettem azzá, mert
Csurák[1] jampec
volt és én az ő is zenekarának dobosa lévén, hasonlítani akartam a többiekhez,
na meg tán azért is, hogy látsszon rajtam: nem vagyok valami nyárspolgár! Egy
egész nyáron át dolgoztam a kord zakómért[2],
- melynek vállai olyan szélesek voltak, mint egy amerikai rögbi játékosé - és a
jampec cipőmért melynek talpa 5 centi vastag nyersgumit hordozott. Ehhez jött a
zenekarunk szürke egyenkalapja, meg a csőnadrág a cipzárjával, mert ki kellett
nyitni a cipzárat ahhoz, hogy fel tudja venni az ember.
Mikor beért a hév a Keleti pályaudvarra, újra kezdődött a
futás és a villamosokra való fel- és leugrálás. Az egyetemi főbejárat lépcsőit
kettesével véve sikerült is időben befutnom. Az első óra a géptan volt, a
legunalmasabb tantárgy, amit egy harmadévesnek el kellett szenvednie. Leadtam a
csapágyrajzot és letelepedtem Lipcsey Attila mellé, akin ugyancsak meglátszott a
múlt éjszakai rajzolás fáradalma. „Ha a felvételkor többet tudtam volna a
tusrajzról, inkább a Zeneakadémiára jelentkeztem volna” panaszkodott
Attila.„Én, mint osztályidegen, örülhettem, hogy valahova felvettek”- válaszoltam.
Ezután elkezdtem nézegetni a Népsportot, megkerestem benne
az előző napi eredményeket. „Varga kapta a bronzot!” szaladt ki a számon
önkéntelenül. Vörös professzor hirtelen elhallgatott, s kétszáz fej fordult
felém. Elvörösödtem s behúztam a fejem.
Délben, útban a menza felé bementem az irodába.
Szerencsémre Nemes Katit találtam ott. Elmondtam neki, hogy nincs egy vasam se
és szeretném előre felvenni a novemberi ösztöndíjamat.
„De hiszen még csak október 22.-e van” jegyezte meg
csodálkozva.
„Igen, de szeretném Ágnest elvinni a Szelistyei
asszonyok-at megnézni. Ez egy olasz film és ma adják utoljára” magyaráztam.
„Tudom, hogy a Szelistyei asszonyok olasz film” mondta
epésen, mintegy értésemre adva, hogy attól, hogy párttag vagy micsoda, még nem
abszolút bunkó.
Nem akartam vitába bonyolódni vele, inkább könyörgésre
fogtam a szót: „Ágnes csak tizenöt éves, jövő hónapban lesz 16, és neki sokat
jelent, ha ezt a filmet megnézheti. Nem hiszem, hogy a népgazdaság összeomlik,
ha négy-öt nappal előbb megkapom a 140 forintomat.”
Mosolygó fejcsóválással a páncélszekrényhez lépett és
kiszámolta a 140 forintot. Aztán megjegyezte: „Ne felejtsed el, hogy két
órakor az aulában fontos gyűlés lesz.”
Nem tudtam megállni, hogy meg ne jegyezzem: „Megint egy
fontos gyűlés? Az erősödő békeharcról vagy a Mongóliával kötött barátsági és
együttműködési szerződésünk harcos megújításáról hallok majd?”
„Lengyelországról lesz szó és Poznanról.”
A nagygyűlés
Az ebédlőből felhívtam Ágnest, aki éppen hazaért ebédre. A
telefonban hallottam, ahogy ugrándozik örömében. Izgatottan, hadarva beszélt, a
nyelve úgy pörgött, mint a motolla. Jól esett hallani a lelkesedését, igazán
érdemes volt kicsit kunyerálni a pénzért. Megállapodtunk, hogy négykor
találkozunk a Bástya mozi előtt.
Ebédnél Attila és én összefutottunk Egry Gyurkával, akit
Menő néven ismert mindenki.[3] Ő mesélte, hogy szombaton a szegedi
egyetemen megalakult az új, független diákszervezet, a MEFESZ. Szinte hihetetlen
volt, hogy ilyesmi történhet, hiszen eddig az országban semmiféle független
szervezet nem létezhetett.
Menő évfolyamtársam és jó barátom volt, szintén harmadéves
gépész, pár centivel magasabb nálam. Hosszú lóarca állandóan mosolygott és
járása leginkább egy tevéjére emlékeztetett, ahogy csámpásan, jobbra-balra
dülöngélve baktatott. Ennek ellenére jó kosaras volt. A nyári honvédelmi
gyakorlaton mindketten tornacipőben meneteltünk a szakaszunk élén, mert nem
találtak számunkra megfelelő méretű csizmát. Azon viccelődtünk, hogy az oroszok
talán azért nem foglalták el Skandináviát is, mert nem rendelkeztek elég
nagyméretű csizmával a nagylábú skandinávok számára.
„Jössz a gyűlésre?” kérdeztem Menőt.
„Miért ne?” válaszolt egykedvűen.
„Nekem nem olyan egyszerű” mondtam. „Ha lekésem
négykor a mozit, Ágnes soha meg nem bocsát”.
„Ugyan! Elmész fél négykor és kész”
Attilával a Műegyetem[4] nagy
előadótermének, az aulának karzatán helyezkedtünk el. Az aula díszes,
márványborítású falai és márvány oszlopai alatt az egyetem egykori rektorainak
mellszobrai sorakoztak. Egyiküknek, Sztoczek rektornak mellszobra, mely most a
DISZ iroda előtt áll, két hét múlva majd életmentő szerepet fog játszani az
életemben, de most csak olyan, mint a többi.
A teremben lehettünk vagy kétezren, de egyikünk sem
figyelt igazán oda, hogy mi is történik a pódiumon. Az összegyűlt diákok
egymásközti beszélgetéseinek monoton duruzsolása hatotta át a termet, míg a
szabványos kommunista szónoklatok foszlányai csak elszálltak a fülünk mellett.
Ilyen volt minden gyűlés: ők beszéltek, mi pedig azzal védekeztünk, hogy nem
figyeltünk oda.
Alattunk, a földszinten, a pódiumon ült a két rektor,
Gillemot László és Cholnoky Tibor.[5] Mellettük néhány professzor, az
egyetemi párttitkár, a pártfunkcionáriusok, valamint a DISZ helyi vezetősége. Ők
különböztek tőlünk, mert kövérek is voltak, meg azért is mert egyformán
öltöztek: kék zakóikban, fehér ingükben és vörös nyakkendőikkel úgy hatottak,
mint valami pingvin-csorda.
A gyűlést a DISZ hívta össze abból a célból, hogy az akkor
már érzékelhető politikai erjedést meglovagolják s a reformokat követelő diákság
élére állva a helyzetet a kezükben tartsák. Így remélték megakadályozni, hogy
egy független diákszervezet jöhessen létre. Mióta megalakult Szegeden a MEFESZ,
a DISZ egyszerre elkezdett törődni a diákságot foglalkoztató gondokkal. Hirtelen
fontosak lettek nekik az olyan kérdések, mint a kedvezményes utazási bérletek,
az olcsóbb tankönyvek, a menzai koszt és a diákszállások minősége. Mi csak
hagytuk őket beszélni, elvégre a hitelüket már régen eljátszották.
A szegedi MEFESZ delegátus
Amíg lent folytak a szónoklatok, én szorgalmasan
fényesítettem „arany” gyűrűmet, amit 36 forintért vásároltam és melynek
családfájában valami réz beütés is lehetett, mert helyenként szép zöld patina
borította. Már-már kezdeti siker koronázta a megnyálazott zsebkendőmmel végzett
igyekezetemet, amikor Attila oldalba bökött és lemutatott a pódiumra, ahol
valami tülekedés folyt a mikrofon közelében. Hirtelen csend lett a teremben,
mindenki dermedten figyelte a szokatlan fejleményt. Aztán egyszerre egy hangot
hallunk: – „Szegedről jöttem, beszélni akarok!”
Hihetetlen! Ilyen még nem volt! A levegőben szinte izzik a
feszültség. Nem is tudjuk, hogy ki beszélt, de azt látjuk, hogy a DISZ pingvinek
egy vékony fiút próbálnak eltuszkolni a mikrofon közeléből. A fiú diáknak
látszik, s egyre beszél, gesztikulál, de nem halljuk, hogy mit mond, mert a
kékzakós DISZ-pingvinek ellökdösték a mikrofontól.
Közben Orbánné, a párttitkár ragadta magához a mikrofont
és dorgálni kezdte a közönséget: – A maguk feladata a tanulás! – majd
majdnem kiabálva folytatta: – "Mi nem kérünk a szegedi MEFESZ-ből! Nincs
szükségünk újabb szegedi gondolatra!" Fogalmam sem volt, mi a baja
Szegeddel, a szegedi gondolatról azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák. De ez a
bátor szegedi gyerek, ez nagyon imponált!
Nem fért a fejembe, hogy mit is akar ez a szegedi diák?
Megbolondult? Nem tudja, hogy ezért kicsaphatják az egyetemről, de akár még
börtönbe is kerülhet? Legjobb esetben egy alapos verést biztosan kiosztanak neki
az ÁVÓ-n. Hát nem tudja, hogy nekünk nincs beleszólási jogunk semmibe? Nem
tudja, hogy a mikrofon azoknak van fenntartva, akiket az elvtársak oda engednek.
Még a DISZ-pingvinek is csak azt mondhatják, amit már előzőleg egyeztettek a
pártvezérekkel.
Attila megjegyzése saját gondolataimat visszhangozta: – Te
érted, mi történik ott lent?
Időközben bevonultak a terembe a katonai tanszék vezetői,
s helyet foglaltak a pódiumon. Az egyetemen egyedül nekik volt fegyverük és azt
állandóan viselték is. Halálos csönd támadt, mindenki a pódiumot nézte. Ám a
szegedi diák nem adta föl a harcot. Láttuk ahogy tovább próbálkozott, hogy az őt
visszatartók gyűrűjéből kiszabadulva visszakerüljön a szónoki emelvényre.
Egyszer csak a hallgatóság soraiból bekiáltott valaki: –Hagyják beszélni!
Meghűlt a vér az ereimben. Ilyenre még nem volt példa,
mióta a Vörös Hadsereg „felszabadította” Magyarországot. A merész hang egy
hatalmas termetű, szőke ötödéves építészhallgatóé, Danner Jancsié[6] volt.
Jancsi fülei vörösek, szája remeg, de nem hátrál – elszántan néz szembe az őt
rémülten figyelő kétezer diákkal.
Danner Jancsi, a Műegyetem későbbi MEFESZ vezetője
majd első hősi halottja
– Elment az esze – gondoltam.
Közben egy újféle, méltatlankodó moraj fut végig a termen
és akkor, néhány sorral előttünk, az egyik évfolyamtársam, Zsindely Laci
bátortalanul tapsolni kezd. Mintha lavina indult volna el. Először négyen-öten,
majd tízesével, százasával ugrottak fel és csatlakoztak a diákok a futótűzként
terjedő tapsviharhoz. A fülsiketítő zajban inkább leolvastam Attila szájáról,
mint hallottam azt, hogy: – Tapsolj, vagy soha többé nem állok szóba veled!
Hihetetlen látvány volt. A székeiből felemelkedők
ovációjára az emelvényen helyet foglaló pártemberek zavartan és tehetetlenül
tanácstalankodtak. Még sohasem láttam őket ilyen elbizonytalanodottnak. Az
izgalomtól a hátamon futott a hideg miközben tapsoltam, mint egy megszállott. Az
agyamban vadul kergetőztek a gondolatok: Hát lehet, hogy gondolataimmal nem
vagyok egyedül, lehet hogy mi itt, mind a két ezren ugyanazt gondoljuk, ugyanazt
akarjuk? Lehetséges mindez? Vagy csak képzelődöm? Hát tényleg képesek vagyunk
nyíltan ellentmondani azoknak, akik eddig mindig csak dirigáltak nekünk? Hát
mégis számít a mi véleményünk? Hát számíthatunk mi is? Lehet fontos az, amit mi
gondolunk? Elképzelhető, hogy egyszer majd szabadon beszélhetünk?
Felborult a rend, totális káosz tört ki a teremben. A
párttitkárnő a telefonhoz rohant. A pingvinek
halálsápadtan, magukba roskadtan toporogtak. A katonai tanszék tisztjei pisztolyaikon
tartották kezüket, a DISZ titkár pedig éppen valamit ordított a mikrofonba. A
hangzavarban egyszer csak újra hallom a korábbi hangot, ezúttal már
határozottabban és hangosabban: – A szegedi MEFESZ küldötte vagyok!
Engedjenek beszélni!
Úgy éreztem magam, mint akit
hipnotizáltak. Lassan, szinte gondolkozás nélkül felemelkedek a székemből és
elindulok a hang irányába. Látom, hogy Attila is ugyanezt teszi. Valami
ellenállhatatlan belső indíttatástól indultunk
el tucatjával, a terem minden pontjáról a hang
irányába. Volt valami felemelő, de egyben
riasztó is ebben a spontán megmozdulásban. Mentünk előre anélkül, hogy tudtuk
volna, ki tart velünk. Lehettünk vagy 20-an kik a pódium felé tartottunk, ahol
az elszánt, de ugyanakkor riadt pingvinek körülfogva tartották a szegedi
MEFESZ-es fiút.
A pingvinek köre ritkult ahogy közeledtünk, ahogy
nyomultunk a mikrofon irányába. Mikor kinyúltam az egyik kövér pingvin felé,
hogy eltoljam az útból, a felcsúszott kabátujjam alól kivillant a karórám. –
Szent ég, 3 óra 40 perc, lekésem a randevút, oda a
mozielőadás! De aztán, alig 5 méterre tőlünk megláttam
a mikrofont. Teljes erővel nyomultunk előre. A DISZesek ellenállása
csökkent, majd a pingvin csapat teljesen szétesett és ekkor Danner Jancsi
megmarkolta a mikrofont, szájához emelte: – "Felkérem a szegedi egyetem
küldöttjét, hogy jöjjön a mikrofonhoz!" mondta, szinte kiáltotta.
Hatalmas ováció fogadta a bejelentést. Aztán láttam, ahogy
a 190 centiméternél is magasabb Jancsi lehajol és átadja a mikrofont
egy kistermetű sovány fiatalembernek[7],
akit védőgyűrűként vettünk körül. Szemembe könny szökik, mikor ő határozott hangon
megkezdi beszédét: – Diáktársak! Magyarok!
Szegeden megalakult a MEFESZ
Most egyszerre minden megváltozott.
Fényképezőgépek villannak, nem diák idegenek rohannak a telefonokhoz. A
szegedi mindezzel nem törődik, csak
elkezd beszélni. Első szavai ezek: – "Megint Lengyelország felől fúj a
szabadság szele! A nálunk tanuló lengyel vendég diákok támogatásunkat kérik.
Poznan még szabad, de be van kerítve.
Lengyelország nekünk is utat mutat, de egyben
támogatásunkat is kéri. Nem hagyjuk cserben őket! Mi, szegedi egyetemisták
elhatároztuk, hogy követjük a lengyelek példáját és megalakítottuk
a független diákszervezetünket, a Magyar Egyetemek
és Főiskolák Egyesületeinek Szövetségét a MEFESZ-t. Csatlakozzatok
ti is, alakítsátok meg a saját MEFESZ szervezeteteket!"
A Himnusz
Ekkor egy kicsit belezavarodik a mondókájába, hangja
elcsuklik, aztán úgy rémlik, hogy ő, halkan, félénken
és dallam nélkül elkezdi énekelni a Himnuszt. Halálos, döbbent csend, mindenki
érzi hogy itt most eldől valami... A szegedi fiu hangja halkul, de mielött
teljesen elhalna, valahol a hátsó sorokban felcsendül egy gyönyörű hang, egy kis
diákleány hangja. Mintha villám csapott volna közénk, robbanásszerűen olvad a
döbbent csend és először még bizonytalanul, majd fokozatosan, egyre erősebben és
határozottabban csatlakozik a szegedi diák
suttogásához és a kislány gyenge de bátor hangjához a teremben összegyűlt
kétezer diák hangjának dübörgése.
A lelki felszabadulás is benne van ebben a vigyázzba
merevedetten dübörgő énekben, valami dacos felszabadulás, valami, ennek a
rothadt rendszernek ellentmondó gesztus, mert ezek a hazaárulók eddig ugyan nem
is merték betiltani a Himnuszt, de nem is szívelték, mert összeegyeztethetetlen
volt az az „Isten” szóval kezdődő nemzeti imánk a
kommunista lelkületükkel. Így főleg csak a templomban, mise végén énekeltük azt.
Édesapám is, aki protestáns ember volt, vasárnaponként eljött velünk a falu
egyetlen és katolikus templomába, és talán éppen azért jött el, hogy ott tejes
szivvel és kiengedett hanggal kérhesse a a magyarok Istenét, hogy legyen már
vége ennek...
A kislány mintha szikrát dobott volna közénk, mert
másodpercek alatt felugrott és vigyázzba merevedett a sok diák és mire a
balsorshoz jutottunk, remegtek az aula hatalmas csillárjai és a méltóságos 19.
századi terem gyönyörű ablakai is, ahogy teli torokból, könnyes szemmel,
feszes vigyázzállásban együtt énekeljük nemzeti imánkat. Mire a végéhez érünk,
mintha valami csoda történt volna, mi, a korábban félős, kiszolgáltatott
és önbizalom nélküli diákok szinte újjászülettünk. Olyan volt ez, mintha valami
közös esküt tettünk volna és ettől valahogy elmúlt a félelem. Éreztük, hogy nem
vagyunk egyedül, hogy együtt erősek vagyunk' Már nem féltünk és ettől valahogy
fel is szabadultunk. Ez volt a perc, melyben valami megváltozott a szívemben, s
ugyan ma 80 éves vagyok, de az nem változott.
[1] Csurák
valódi neve Molnár Kálmán volt. Kálmán a forradalomban halt meg,
szerencsétlenül, mert éppen mosakodott amikor a szovjet tankágyú lövedéke
becsapódott a zuhanyozóba és megölte őt.
[2] A
szabadságharc alatt 35 napig ebben a zakóban éltem és aludtam. Olyan piszkos
volt a végén, hogy magállt, ha oda állítottam a falhoz. Versenyeztünk is Jónás
Palival, a Petőfi kör elnökével, kiknek nadrágja volt hasonlóan koszos, hogy
melyikünké áll meg tovább a falnál?
[3] Menő, a
szabadságharc után nyugatra menekült, diplomát szerzett az Egyesült Államokban,
majd Peruban telepedett meg hol négy fia született. Olyan neveket adott nekik,
mint Csaba, Bulcsú meg Levente. Ma már nem él.
[4] Az
1782-ben alapított világhírű egyetemnek akkor kb. 20,000 diákja és 1,000 tanárja
lehetett.
[5] Cholnoky
Tibort a forradalom után Gillemot Lászlóval, az egyetem másik rektorával együtt
elbocsátották.
[6] Jancsi két méteres
épitészmérnök hallgató volt, 1929-ben született, Szegeden. Mélyen vallásos,
irodalom kedvelő diák volt, kivel később sokat beszélgettem, miközben járőrben
jártunk az éjjeli órákban. November 1-én alig 20 méterre álltam tőle amikor
lelőtték az ÁVÓ-sok.
[7] A vékony
fiú a szegedi egyetem jogi karának egyik MEFESZ vezetője, Kiss Tamás volt. Később
letartóztatták és a váci börtönben és a Gyűjtőben raboskodott, Tümüs volt a
beceneve. Kiszabadulása után jogász lett, volt alpolgármester, kormányfőtanácsos.
Tudtommel ma ő az Ötvenhatos Emlékbizottság egyik vezetője és a Politikai Foglyok
Országos Szövetségének (POFOSZ) az alelnöke, de ebben nem vagyok biztos.
Lipták Béla 1956-os naplója
- Emlékezzünk - 1956
Október 22, Hétfő - Emlékezzünk - 1956
Október 22, Hétfő estéje, éjjele - Emlékezzünk - 1956
Október 23, kedd reggel - Emlékezzünk - 1956
Október 23, kedd délután - Emlékezzünk - 1956
Október 24, szerda - Emlékezzünk - 1956
Október 25,"véres"csütörtök - Emlékezzünk - 1956
Október 26, péntek - Emlékezzünk - 1956
Október 27, szombat - Emlékezzünk - 1956
Október 28, vasárnap - Emlékezzünk - 1956
Október 29-30, hétfő és kedd - Emlékezzünk - 1956
Október 31, szerda - Emlékezzünk - 1956
November 1, csütörtök nappal - Emlékezzünk - 1956
November 1, csütörtök éjjel - Emlékezzünk - 1956
November 2, péntek - Emlékezzünk - 1956
November 3, szombat - Emlékezzünk - 1956
November 4, vasárnap - Emlékezzünk - 1956
November 5, hétfő - Emlékezzünk - 1956
November 6, kedd