"A nyár folyamán, viszonylag rövid részletekben közreadom az unokáim számára irt, 1956-os naplómat. Teszem ezt annak reményében, hogy az a Magyar Lobbi résztvevőin keresztül eljut minél több magyar fiatalhoz. Remélem, hogy a történelmi napok visszaidézésével elérem azt is, hogy ifjúságunk büszke legyen a kommunista barbarizmust halálra sebző elődeire és azt is hogy az akkori össznemzeti egység visszaidézésével hozzájárulhatok a mai közgondolkozásnak az összefogás irányába való tereléséhez és így a társadalmi feszültségek csökkentéséhez is." - Lipták Béla 1956-os naplója.
Emlékezzünk - 2
1956 Október 22, Hétfő estéje, éjjele
Délután öt óra lehetett amikor közfelkiáltással
megalakítottuk a MEFESZ-t. Engem az eufória teljesen hatalmába kerített. Kezdtem
hinni, hogy én is számítok, hogy számít a véleményünk, hogy a jövőnk a saját
kezünkbe került. Ezekben a percekben a
tegnap még cinikus,
passzív diákokból cselekvő, hittől és tettvágytól izzó hazafiak lettünk.
Úgy éreztem, hogy életemnek van értelme, hogy minden
erőmmel szolgálni kívánom az ügyet, mely honfitársaimat szabaddá, büszke
és boldog polgárokká teszi majd. Ez az érzés ma is él bennem, amikor, - kicsit
úgy, mint nagyapa az unokáiért - aggódom népemért.
Az első felszólalók még csak a magunk
diák-gondjaira koncentráltak. Egyikük a nyugati nyelvek oktatását, egy másik a
kötelező marxizmus-leninizmus oktatás eltörlését
szorgalmazta. Közben persze a városban
futótűzként terjedt gyűlésünknek híre, egyre-másra érkeztek az egyetemek
és üzemek küldöttei. Valami csoda folytán, órák alatt az egész városban tudták,
hogy a Műegyetemen valami rendkívüli történik. A felszólalások egyre
szenvedélyesebbekké, a követelések egyre radikálisabbakká váltak, én pedig
aggódni kezdtem, mert a lelkesedés nem pótolhatja a
tapasztalatot, s nekünk nincs tapasztalatunk abban amit csinálunk. Mi lesz, ha
valami ostobaságot követünk el, s fejjel megyünk a falnak, mint elődeink
1848-ban? Aztán, mintegy válaszként hallom, amint
bemutatkozik a soron következő felszólaló: – Szilágyi József[1] vagyok.
Ő már nem gyerek, az esti tagozat felnőtt hallgatója volt, Nagy Imre köréhez
tartozó reform-kommunista. Feszült figyelemmel hallgattuk.
Dr. Szilágyi József még az éjszaka folyamán meglátogatta Budapest
rendőrparancsnokát, Kopácsi Sándort és megegyezett vele, hogy a másnapi
tüntetésbe a rendőrség nem fog beavatkozni.
– Amit csináltok, az nem törvényellenes! A
Népköztársaság alkotmánya biztosítja a szólásszabadságot és a kormányhoz való
felterjesztések benyújtásának jogát. Nem csak jogotok de kötelességtek is, hogy
kinyilvánítsátok véleményeiteket és a kormányzatnak pedig kötelessége, hogy
azokra választ adjon.
Szilágyi után Kuczka Péter[2] költő, a Magyar Írószövetség
titkára vette át a mikrofont:
– Nem értek egyet a párttitkárotokkal. Ma nem a tanulás
a legfontosabb dolgotok, ma annál is fontosabb feladatotok van. Poznanban
sztrájkolnak a munkások. Varsót tankok veszik körül. Ma szolidaritást kell
mutatnotok a lengyel dolgozókkal, a munkásokkal kik mindannyiunkért küzdenek.
Mialatt a beszédeket hallgattuk,
lázasan jegyeztük füzeteinkbe a követeléseket, amelyeket az összegyűlt diákság
közfelkiáltással minden esetben megszavazott. A jegyzetelők között ott volt
Némethy Ede, Szabó Iván, Danner Jancsi, Nemcsik Bandi és még néhányan. A 1848-as
12 pont mintájára próbáltuk összeállítani
követeléseinket.
Kuczka Péter (1923 –
1999), a Magyar Írószövetség titkára, az Irodalmi
Újság munkatársa
is szólt hozzánk.
Ruszkik Haza!
Hét órára járhatott az idő, amikor egy félénk, dadogós
diák lépett a mikrofonhoz. Zavartan, alig hallhatóan csak ennyit kérdezett:
"M-m-mi lenne, h-h-a k-k-kimennének az oroszok?"
A hatás leírhatatlan. Pillanatnyi halálos csönd után az
összegyűlt tömeg egy emberként ugrott fel székeiből és egetverő, véget nem érő
ovációval fogadta a javaslatot. Szinte hihetetlen volt, hogy végre valaki
ki merte mondani azt, amit mindannyian gondoltunk, de senkinek sem volt
bátorsága hangosan kimondani. És ekkor, az általános ováció mellett, először még
az üdvrivalgással vegyesen, de aztán egyre erősebben, egyre hangosabban, majd
már orkánszerűen felharsogott a skandált jelszó, a szabadságharc jelszava:
„Ruszkik haza! Ruszkik haza!”
Azokkal együtt akikkel a szegedi fiúnak utat törtünk a pódiumhoz, én is már több
órája ott álltam a mikrofonnál. Tőlünk jobbra tanácstalankodtak a
pártfunkcionáriusok és a DISZ-es pingvinek, valamint Cholnoky Tibor rektor és
mögöttük a katonai tanszék tisztjei. Arcukon döbbenet és
megrökönyödés. Most a párttitkárnő lépett a mikrofonhoz és ominózus hangnemben
megfenyegette a résztvevőket. Kijelentette, hogy a gyűlés be van rekesztve, aki
nem távozik, az illegális gyülekezésen vesz részt, aminek súlyos következményei
lehetnek, beleértve az egyetemről való kitiltást. Ezután fogta magát és ki is
vonult a teremből, nyomában a DISZ-esekkel és a pártemberekkel. A sajtó
képviselői is velük mentek, kivéve egy vöröshajú fiatalembert, a Szabad
Ifjúságmunkatársát. Ő ott maradt velünk, nem félt részt vállalni az
illegális gyűlésből.
Legnagyobb meglepetésünkre nem mozdult helyéről a katonai
tanszék parancsnoka, Marián István. Ugyancsak ottmaradt Cholnoky
Tibor[3] rektor, néhány professzor és a katonai tanszék tanárai. De talán
a legmeglepőbb az volt, hogy a kicsapással való fenyegetőzés ellenére egyetlen
diák nem hagyta el a termet.
Dr. Cholnoky Tibor rektor
Most új szónok lépett a mikrofonhoz. Azt javasolta, hogy
menjünk a Rádióhoz és olvastassuk be a követeléseinket. Egyik tanársegédünk,
Jankovich István[4] felajánlotta, hogy a kis olasz Topolino autójával átviszi a
delegációt Pestre. Este 9 óra tájban el is mentek, az akkor még csak 12 ponttal,
de hamarosan eredménytelenül vissza is érkeztek. Mint mondták, a Rádió
illetékesei csak úgy lettek volna hajlandóak a hírekben leközölni a pontjainkat,
ha kihagyjuk a radikális követeléseket, tehát csak úgy, ha nem említjük a
Szovjetuniót, Lengyelországot, a szabad választásokat, a sajtószabadságot és
Nagy Imrét. Mivel alkudozásra nem voltak felhatalmazva, így inkább visszajöttek.
Közben most már teherautószámra érkeztek a budapesti
gyárak küldöttségei és az aulában a szónoklatok
hangvétele is egyre tüzesebbé, radikálisabbá vált. Engem este tíz óra körül már
nagyon kínzott az éhség, már a zsebeimben található kenyérmorzsákat
majszolgattam. Ennek ellenére eszembe sem jutott otthagyni a gyűlést, mert ezt a
lassan úrrá levő és mindent átható forradalmi hangulatot egyszerűen nem lehetett
otthagyni.
A következő szónok azt ajánlotta, hogy vonuljunk
testületileg a Rádióhoz.
"A háromtagú delegációnkat elutasították, majd
meglátjuk, mit szólnak egy háromezer tagú delegációhoz ? " – mondta.
Marián István
Az ováció, ami ezt a felvetést fogadta, fölöslegessé tett
minden a további vitát. Már kezdtünk is szedelődzködni, a tömeg már indult volna
kifelé, amikor a katonai tanszék tanárai, akikről már meg is feledkeztünk, most
megindultak a mikrofon felé. A mozgás leállt, s minden szem a tanszék vezetője,
Marián István alezredes[5] felé fordult.
Marián István alezredes, a Műegyetem katonai
tanszékének vezetője
Marián harmincöt év körüli, erdélyi zsidó családnak
alacsony, sötéthajú fia volt. Kommunista, de nem a "moszkovita" fajtából,
hanem a nemzeti tudatú Nagy Imre-féle reformkommunista szárnyhoz tartozott.
Erdélyi származása folytán olyan környezetben nőtt fel, ahol a különbség zsidó
és nem zsidó között csak a vallásra vonatkozott, de úgy a keresztények, mint a
zsidók ugyanolyan magyaroknak vallották magukat.
Amikor Marián István a mikrofonhoz lépett, nem tudtuk,
mire számíthatunk. Lejjebb kellett állítani számára a mikrofont. Beszédét így
kezdte:
"Fiaim!"
Bár a hallgatóság fele leány volt, mégis éreztük, hogy a
helyes megszólítást használta, az egyetlen megfelelőt.
"A ti életetek ugyanolyan értékes, mint az enyém. Én is
ugyanolyan magyar vagyok, mint ti. Minden egyéb szempont másodlagos. De idősebb
is vagyok nálatok és jobban is ismerem a rendszert melyben élünk. Nem
engedhetlek benneteket éjnek idején az Ávó karmaiba. Viszont holnap, fényes
nappal, hivatalos engedéllyel fel fogunk vonulni. Semmi törvénytelenséget nem
fogunk elkövetni. S ha jól végezzük a dolgunkat, holnap estére velünk lesz az
egész város. Én az első sorban megyek majd veletek."
Marián szavait hallgatva végtelen megkönnyebbülést
éreztem. Pont erre volt szükségünk. Ez nem egy "hű-bele-Balázs!" Ez kellett
nekünk, egy tapasztalt ember józan tanácsi kellett, olyan valakié, akiben
megbízhatunk. Ő egy ilyen ember. Benne az ész és a bátorság jó arányban párosul,
őt nyugodtan követhetjük. Danner Jancsi is én is azonnal mellé álltunk, s még
folyt a gyűlés mikor mi már a holnapi teendőket terveztük.
A gyűlés ugyan tovább folyt, de mi, a formálódó
vezetőség, tizenegy óra táján elhagytuk a pódiumot. Megkértük Nemcsik Bandit,
hogy juttassa el a követeléseinket Sándor Ivánhoz[6], a Jövő Mérnöke szerkesztőjéhez.
Iván vagány karakter volt, biztosak voltunk benne, hogy megtalálja a módját,
hogy másnap reggelre kinyomtassa a követeléseink listáját. Utána rektorunkhoz,
Cholnoky Tiborhoz fordultunk, azzal a kéréssel, hogy az egyetem stencilgépén
sokszorosíthassuk az akkor még csak 14 pontot. Ő megtagadta az engedélyt, nem
merte vállalni az ezzel járó felelősséget.
Tanácstalanok voltunk. Reggelig feltétlenül sokszorosítani
kell a másnapi tüntetést meghirdető röplapot és a tizennégy pontot, de
hogyan? Akkoriban a stencilgép féltve őrzött eszköz volt, amit gondosan elzárva
tartottak, nehogy illetéktelen kezekbe kerülve “ellenséges
propaganda” terjesztésének eszközévé váljék. Az elvtársak vigyáztak rá, hogy
csak az ő felügyeletük alatt lehessen csak bármit is sokszorosítani.
Töprengésünknek egy fiatal, kémia tanársegéd ötlete vetett
véget. Mindenki Szőke Katinak hívta őt a hajszíne miatt, pedig a valódi neve
Nemes Kati volt. Azt eddig is tudtuk, hogy Kati szép, de most kiderült, hogy
bátor is.
"Én tudom, hol van a stencil gép és ha felnyitjátok az
ajtót, megmutatom, hogyan kell kezelni. Sokszor használtam házi feladatok és
dolgozatok sokszorosítására."
Két perc alatt feltörtük az ajtót és nekiláttunk a
munkának.
Ez az október 22 éjszakáján, egy ócska írógépen
legépelt, majd egy hasonlóan ócska stencil masinán lesokszorosított 14 pont egy
példánya. Bizony megsárgult az elmúlt 60 év alatt. Ezt vittük szét október 22
éjszkáján a többi egyetemre és másnap, -már a felvonulás alatt-, bővítették ki
azt Jankovitsék, a
történelmi "16 PONT-ra"
Találtam a szobában egy telefont, azon gyorsan felhívtam
Ágnest. Féltestvére, Judit vette fel a kagylót.
"Azt üzeni, hogy soha többé nem áll szóba veled! Soha,
soha! Bezárkózott a szobájába és egész este csak sír. Hogy tehettél ilyet vele?"
Valamit motyogtam a gyűlésről, a
mikrofon őrzéséről, a követelések nyomtatásáról, de
saját szavaimat hallva tökéletes zagyvaságnak hangzott az egész. Borzasztóan
röstelltem magam. Könyörögtem Juditnak, hogy próbálja
megértetni Ágnessel, hogy ez a gyűlés mennyire fontos volt,
de mindhiába.
Mikor befejeztem, Attila rám nézett:
"Mi történt?”
"Semmi, semmi" – válaszoltam alig hallhatóan.
Hétfő Éjjel
Éjfél lett, mire elkészültünk a röplap és a 14 pont sokszorosításával.
Visszamentem az aulába, ahol közben a diákok közfelkiáltással vezetőjükké
választották Marián István alezredest. Kiosztottam néhány példányt, a többit
megtartottam. Marián Pista tanácsára megegyeztünk,
hogy az éjszaka folyamán terjeszteni kezdjük a röplapot. Perr Gyuszinak volt egy
motorbiciklije, így ő menyasszonyával, Marikával – a kis tornászlány aki előző
nap az atlétikai versenyen drukkolt nekem - Csepelre mentek, rám pedig a
gödöllői Agráregyetem jutott, ahova Péter bátyám járt. Marián javasolta,
hogy reggel hétre jöjjünk vissza és hogy állítsunk őrséget az
egyetem bejárataihoz, nehogy provokátorok férkőzzenek közénk! Megegyeztünk,
hogy A MEFESZ mindenben betartja a törvényt, nem ad okot az ÁVH-nak a
beavatkozásra!
Éjjel egy órakor végre elhagytam az egyetemet. Éppen elértem a teljesen üres
49-es villamost, de a Rákóczi úton már nem járt a villamos. Futva folytattam
utamat a Keleti pályaudvar melletti HÉV-állomásra, ahol
éppen csak sikerült felugranom a már mozgásban lévő, gödöllői HÉV-re. Kiizzadva
ültem a fűtetlen kocsiban, s csak kedves kordbársony zakómnak
köszönhettem, hogy nem fáztam meg.
Kerepesen leszálltam és ahogy végiggyalogoltam a falu
hosszú főutcáján, a kutyák hangos ugatással jelezték érkezésemet. Hazaérve aztán
Bukucs kutyám ugrándozott körülöttem, alig tudtam megnyugtatni. Már
Október 23.-a volt, keddi nap, hajnali két óra.
Megpróbáltam csöndben kinyitni a mindig csikorgó konyhaajtót.
Memi a tűzhelyen hagyta a vacsorámat, amit egyenesen a lábasból kezdtem el
habzsolni. Közben mocorgást hallok. Gyorsan tányért vettem elő és kissé
szalonképesebb módon abból faltam tovább az ételt. Először Memi jelent meg
hálóköntösben, aztán Aptyi, kopasz fején hálósipkájával. Idővel Péter és Andris
is felébredtek és kijöttek a konyhába.
Elmeséltem nekik az eseményeket, felolvastam a
14 pontot és a tűntetést meghirdető röplapot.
Ahogy ott álltam a konyha közepén, lelkesen magyarázva,
hogy mi mindent követelünk, családom tagjai hitetlenkedve néztek rám. Memi
arcáról lerítt az aggodalom, s az az érzés, hogy fia megbolondult.
Andris, aki első álmából alig ébredt fel, azt hitte, hogy saját álmomat
mesélem. Aptyi könnybe lábadt szemekkel hallgatott, Ő
megértette, miről van szó, aztán megszólalt:
"Az amerikaiak két hét múlva
választanak, Szuezben indul a háború, ki törődik velünk? Nem lesz jó vége!" -mondta.
Én átadtam Péternek a kiosztandó
röplapokat. Ő átvette, de figyelmeztetett:
"Lehet, hogy nem tűntetés lesz
holnap, hanem letartóztatás vagy sortűz!" Próbáltam meggyőzni,
hogy Sztálin tévedett, amikor megkérdezte: "és hány hadosztálya van a
Pápának?" Én biztos voltam,
hogy a hazugságra épült rendszer összeomlik, hogy nem maradunk orosz gyarmat.
Idéztem Eisenhowert, hogy a szabadságot csak azok
érdemlik meg, akik hajlandóak áldozatot hozni érte. ("Policy of
self-liberation")
"Nem gondoljátok, hogy szükség esetén az amerikaiak
segítségünkre sietnek?" – kérdeztem.
"Hát tudod, ha több olajunk lenne, akkor talán" –
mondta Péter. "Ne légy már ilyen naiv!"
Péter szentül hitte, hogy Eisenhower elődje,
Roosevelt volt az, aki Jaltában kiszolgáltatta
Magyarországot Sztálinnak. Nem értettem egyet vele. Biztos voltam benne,
hogy az amerikaiaknak is van lelkiismerete. Érveltem, hogy a spanyoloknak se
volt olaja és mégis amerikai önkéntesek is harcoltak Franco elleni
polgárháborújukban.
"Na meg hát, nem is kérünk
tőlük mi semmit, elvégre holnap
csak egy békés tüntetés lesz, engedéllyel
fogunk felvonulni egy kommunista alezredes vezetésével. Az
oroszoknak is érdeke, hogy béke legyen, tőlem maradhat a szocializmus, de
megszállott gyarmat nem maradhatunk!"
Hajnali három óra tájban kerültem ágyba, de ötkor már fel is keltem, hogy
elérjem a 6:02-es HÉV-et. Péter is jött, de őt az ellenkező irányba ment, vitte
a 14 Pontot a gödöllői Agrár Egyetemre, akik aztán be is jöttek Pestre és velünk
is voltak a felvonuláson.
[1] Dr. Szilágyi József (1917 – 1958), Debrecenben
született, a Református Gimnáziumot végezte, 1939-ben jogi doktor lett majd
1940-ben letartóztatták 1956-ban a Műegyetem esti hallgatója, aki még a második
világháború előtt tagja lett a Kommunista Pártnak, majd a németek antifasiszta
tevékenységéért letartóztatták. A második világháború után csatlakozott Nagy
Imre Sztálin-ellenes frakciójához, és ezért 1949-ben a párt megfosztotta
tisztségétől. Kegyvesztettségének évei alatt mérnöki diplomát szerzett. 1956-ban
Nagy Imre miniszterelnökségi titkárságának lett a vezetője. November
4- e után sorsa azonos Nagy Imrével. Jugoszláv követség. Románia. 1957. március
27 – én letartóztatták. Kihallgatásai során megtagadott minden együttműködést, a
bírósági eljárást törvénytelennek minősítette. Vallomást nem tett. Keményen,
megtörhetetlenül viselkedett mindvégig. Vida Ferenc vérbíró 1958. február 22 –
én halálra ítélte szervezkedés vádjával. Április 24 – én reggel 6 óra 39 perckor
felakasztották. Holttestét a 301 – es parcellában földelték el. 1989. június 16
– án a Hősök terén búcsúztatták őt is ünnepélyes keretek között, majd temették
el méltóképpen a 301-es parcellában.
[2] Kuczka
Péter (1923 - 1999). Költő, műfordító, szerkesztő. 1941 és 1945 között
közgazdasági egyetemet végzett. 1948 és ’56 között dolgozott az MDP
kultúrpolitikai osztályán, szervezőtitkára volt a Magyar Írószövetségnek, majd
az Irodalmi Újság munkatársa
lett. 1953 és ’56 között előkészítője volt Rákosi bukásának, az ’56 közepén
bekövetkezett fordulatnak, majd a forradalomnak. A forradalom alatt Nagy Imre
kormányát támogatta. 1956 után a forradalom „szellemi előkészítéséért” és a
forradalomban való részvétele miatt 1964-ig eltiltották a publikálás
lehetőségétől.
[3] Cholnoky
Tibort a forradalom után Gillemot Lászlóval, az egyetem másik rektorával együtt
elbocsátották.
[4] Jankovich
István (1920-2002) építészmérnök egyben vitorlázóbajnok-hajóskapitány és
sportrepülő is volt,. Az Ő kézírásával rögzítették a követelések első 12 pontját
(ez került be az ENSZ irattárába). A pontok száma az éjjel folyamán 14-re
növekedett, majd másnap, már a felvonulás alatt, az ő kis topolinója tetején,
írták hozzá a 15. és 16. pontokat és született meg a "16 Pont". Ez a
golyónyomokat viselő, rozoga topolino, ma a torinói Fiat gyár múzeumában
látható, mint történelmi emlék. Jankovich a birtokában lévő 56-os dokumentumokat
II.János Pál pápának ajándékozta, aki később elvitte azokat Magyarországra, ahol
azonban teljesen nyomuk veszett.
[5] Marián
István alezredes (1924-2004) Szilágycsehen (Románia) született egy erdélyi zsidó
család tizenegyedik gyermekeként. Kolozsváron kitanulta a rádió és
villanyszerelői szakmát, bekapcsolódott a munkásmozgalomba és miután a román
hatóságok letartóztatták, 1940-ben belépett a kommunista pártba. 1945-ben, Budapesten
megszervezte az erdélyi magyarok antifasiszta szövetségét, 1948-ban tiszti
iskolára ment, 1950-ben kizárták a pártból, majd később visszavették, 1952-ben
lett a Műegyetem katonai (páncélos) tanszékének vezetője alezredesi rangban. 1956
október 22-i gyűlésén a hallgatók vezetőjükké választották és fő szervezője lett
a 23-i tüntetésnek. Egyes források szerint, november 4-én Király Bélával együtt
a budai hegyekbe húzódtak vissza. 1957-ben letartóztatták majd életfogytiglani
szabadságvesztésre ítélték. 1963-ban amnesztiával szabadult és műszaki ellenőr
és műszaki fordítóként dolgozott.. 1989-ben létrehozza a "Műegyetem 56"
alapítványt. 2003-ban Budapest
díszpolgárává választották. 2004-ben
hunyt el és 2005 januárjában Mádl
Ferenc köztársasági
elnök posztumusz altábornaggyá léptette elő.
[6] Sándor
Iván 1930-ban Budapesten született, a német megszállás idején,, a zsidók
deportálásakor ismerősei elbujtatták. Nem volt kommunista. 1952-ben rákosiék
letartóztatták, majd a Nagy Imre kormány idején rehabilitálták. 1956-ban a
Műegyetem "Jövő Mérnöke" c. lapjának szerkesztője volt, ebben a lapban
jelent
meg először a 16 Pont elődje 10 Pont formájában.
Lipták Béla 1956-os naplója
- Emlékezzünk - 1956
Október 22, Hétfő - Emlékezzünk - 1956
Október 22, Hétfő estéje, éjjele - Emlékezzünk - 1956
Október 23, kedd reggel - Emlékezzünk - 1956
Október 23, kedd délután - Emlékezzünk - 1956
Október 24, szerda - Emlékezzünk - 1956
Október 25,"véres"csütörtök - Emlékezzünk - 1956
Október 26, péntek - Emlékezzünk - 1956
Október 27, szombat - Emlékezzünk - 1956
Október 28, vasárnap - Emlékezzünk - 1956
Október 29-30, hétfő és kedd - Emlékezzünk - 1956
Október 31, szerda - Emlékezzünk - 1956
November 1, csütörtök nappal - Emlékezzünk - 1956
November 1, csütörtök éjjel - Emlékezzünk - 1956
November 2, péntek - Emlékezzünk - 1956
November 3, szombat - Emlékezzünk - 1956
November 4, vasárnap - Emlékezzünk - 1956
November 5, hétfő - Emlékezzünk - 1956
November 6, kedd