"Ez a könyv a maradandóság bizonyítéka. Amikor millió számú áldozatokról beszélünk, akkor valójában a mennyiség nyomasztó szörnyűségével szembesülünk. De ez a könyv éppen arról az egyetlenegy embernek a keserves és értelmetlen szenvedéssorozatáról, megaláztatásáról, halálveszedelméről számol be, ami képes érzékeltetni velünk a milliós nagyságrend áldozatának megértését." - Kabdebó Lóránt írása
Kabdebó Lóránt
A
magyar Ördögsziget
A szoba egyik sarkában Dobos
Marianne nemrég fejezte be ismertetését a
Goli Otok, a Pokol-sziget Tito
gulágja az Adrián című
megrázó Domonkos László-riportkötetről, én meg itt, a másik sarokban, a másik
gépen kezdem Fóthy János
Horthyliget,
a magyar Ördögsziget
című emlékező dokumentumának, „emlék”-iratának újabb kiadását bemutatni a magyar
olvasóközönségnek. Mert hiába keresem a Magyar Nagy-Lexikonban a nevét, ebben a
nagyszerű műveltségi összefoglalásban, amit valaha, az internet korszaka előtt
azért vettem, hogy legyen az unokáimnak a magyar múltról az értékeket összefogó
kézikönyvük majd, amivel tájékozódhatnak a magyar múlt számba vételéről is. De
hiába ütöm be nevét a Googly magyar változatába is, bár ott már egy készülőben
lévő jegyzetet is találhatok, és a most újra megjelent könyvének Jelenkor
folyóiratban megjelent részletével találkozhatok. „SZÓCIKK: Fóthy János, író és
kritikus, szül. 1893 Iskolái elvégzése után újságíró lett. A Nyugatba, Múlt és
Jövőbe és más lapokba számos verset írt. Fejlett formaművészetről tanúskodó
verskötete Üvegház címen jelent meg. Igazgyöngy c. vígjátékát 1921. a
Nemzeti Színház Kamaraszínháza hozta színre.
Jelenleg a Pesti Hírlap színikritikusa.” (Majd alatta még apróbb betűvel: „Ez a
címszó a
Magyar Zsidó Lexikonban (1929, szerk. Újvári
Péter) található. Az ismertetett és korrektúrázott szövegben előfordulnak még
hibák, úgyhogy a szócikk pontos szövegének és külalakjának megtekintéséhez
nyissa meg a digitalizált oldalképet! Ez a(z) 1552. címszó a lexikon
=> 290. oldalán van. Az itt olvasható
változat forrása: Nagy Péter Tibor: Az 1929-es magyar zsidó lexikon adatbázisa.
Szociológiai adatbázisok No. 1. WJLF, Budapest, 2013”). Hát igen, ennyit az
irodalmi dicsőség mulandóságáról. Hozzátenném, hogy a mostani kiadásban mint a
Pesti Napló szerkesztője említődik. Pesti Hirlap, vagy Pesti Napló? Oly mindegy
mára? Pedig hát a most, a Scolar Kiadó által megjelentetett második kiadását
olvasva maradandó értékű prózairodalmi alkotást hozott létre életével és
emlékezésével. Méltó társát Szép Ernő
Emberszag
című remekművének.
Én joggal számonkérhetem utóélete ismeretét.
Hiszen Szabó Lőrinc pályaképét megrajzolva, ismertem régóta a költő Fóthy János
alakját. Honnan? a Kisnaplóból. Egy kezdődő és egy lassan társaságivá hidegülő
barátság története olvasható ki, ha puzzle-szerűen egy-két utalásból a névmutató
jóvoltából összeállítom történetüket. „Lassan egész társaság gyűlt össze. Fóthy
János, fiatal költő, a Szózat munkatársa; mutatott egy igen szép
szonettjét. Nagyon kedves ember, igen szereti a németeket. Azt hiszem, szeretni
fogjuk egymást. Már vagyunk hárman: Fóthy, Sárközi és én.” „Fóthy Jánossal
összetegeződtünk, Babits, Komjáthy és én.” „A Centrálban sorba a következő
emberek jöttek össze: Én, Fóthy, Babits, Földi, Móricz, Király, Trócsányi Z.,
Schöpflin. Szóval az egész modern Menagerie.” „Schöpflin Aladár rendesen bejár a
Centrálba; de se vele, se többi ismerőseinkkel nem esett semmi újság. Fóthy
helye még mindig nincs betöltve; nagyon fontos dolgok vannak napirenden – mondja
Schöpflin –, és egy ilyen mellékes állással most nem törődnek a szerkesztők.
Pedig látszik, hogy ő maga igen szeretné.” „Este járt nálam Sárközi. Mégis csak
kedvesebb és nemesebb ez a fiú, mint a Fóthy. Fóthyban van jó adag hajlandóság a
szélhámosságra. Sárközi egyike a legbecsületesebb embereknek a világon.” „Fóthy
mutatott 5 szonettjét. Nem találtam őket kedvem szerint valóknak.” „Nagyon
idegenül érzem magamat. Otthon szeretnék már lenni, es enni, enni, sokat!!!”
„Fóthy hazautazott másfél hónapra; persze neki
aranyélete van!” „A Nyugatban megjelent fordításaim kedvező fogadtatásra
találtak; gratulált az öreg Heinrich Gusztáv is. (Zolnai, Hevesi Ivan, Fóthy és
még elegen.)” (Szabó Lőrinc: Vallomások. Naplók, beszélgetések, levelek,
szövegg., jegyz., életrajz, utószó Horányi Károly, Kabdebó Lóránt, Bp., Osiris,
2008 [Osiris Klasszikusok]; interneten:
www.irodalmiakademia.hu, Szabó Lőrinc címszó alatt).
De azért az első kötetről megírja
a kritikai bemutatást Szabó Lőrinc is. Kiolvasható belőle, mint nem egy
társasági barátjáról ekkoriban, hasonló terjedelemben készített írásából
kitűnik: nem a vers lesz a fő „terepe” írói munkásságának.
Fóthy kész költő, versei érettek,
befejezettek és kötete ennek megfelelő irodalmi követelményekkel lép fel. Nincs
benne semmi forrongás, ez azonban nála nem letisztulást, hanem korai zátonyra
jutást jelent. Ő szűk skálájú, páváskodó lélek, akit a sznobság annyira
fojtogat, hogy azt az őszinte és közvetlen hangot, amelyben minden líra
varázsereje rejlik, csak néha halljuk ki verseiből. Az „új” követelményétől itt
teljesen el kell tekintenünk. Ezt hangsúlyozva azonban be kell vallani, hogy
kitűnő technika, előkelőség, finomság és nőiesség jellemzik a kötetet, melyben
sejtelmes álomhangulatokat, kecses, jó rímekre csiszolt, de csak néha tartalmas
gondolatokat, fáradt és zsúfolt színezésű képeket találunk Babits és Tóth
modorában. Törékeny ember; szabadvers-féle törekvései mutatják, hogy mennyire
nincs még ereje felszabadulni a konvenciók alól, hiszen legvadabbnak szánt
szerelmi őrjöngésében is a vágyak kupolájáról ír és zománcozással és ötvözéssel
törődik. Üvegház:
a cím jellemző és amellett ítéletet is mond a kötetről. E szépmetszésű versek
természetesen sokkal jobbak a köznap lírai termékeinél, de magasabbról ítélve
majdnem feleslegesek. Ami jó bennük, az a divatjamúlt parnasszizmus halott
csillogása. )„Pesti
Napló, Irodalmi kis tükör, 1921. szeptember 4. 9. Sz. L. szignóval.
Kötetben: Szabó Lőrinc: Irodalmi tanulmányok, előadások, kritikák,
szöveggond., jegyz., utószó Kemény Aranka, Osiris, Budapest, 2013. [Osiris
klasszikusok] 954–959. Interneten:
www.irodalmiakademia.hu, Szabó Lőrinc címszó alatt).
Kosztolányi is kritikára méltatja, nem is akárhol! A Nyugat 1921. november 1-i,
21. számában! Miként az együtt induló kortárs, ő is stilisztikai szemlét tart az
újabb nemzedék felett, és hasonlóan látja ennek a szerzőnek és ennek a kötetnek
a helyét. Csak kevésbé karcosan, egy megértő báty szemével figyeli, és
magyarázza az olvastakat:
Aki figyeli betűkön át a
korok lelkét, s a régi költők verseit öntudatosan olvassa, az észreveszi, hogy
húsz-harminc évnyi időközökben bizonyos szavak, főnevek, vagy jelzők
kísértetiesen visszatérnek a költeményekben anélkül, hogy az írók egymásra
hatottak volna. Ezeket a szavakat nem akarom divatos, vagy nyegle szavaknak
nevezni. Inkább végzetes és szükségszerű szavak, melyek egy kor lelki életét, a
kortársak összetartozóságát mutatják s egyaránt előfordulnak úttörőknél és
követőiknél. 1820-tól 1840-ig a magyar költeményekben gyakran látom ezeket:
"haza...", "hősi...", "érzelem...", 1840-től 1860-ig a forradalom előző és
követő korszakában: "villám...", "szabadság...", "természet...", 1860-tól
1880-ig az epigonok idilljeiben: "virág...", "könny...", "tündér...", 1880-tól
1900-ig a kialakuló fővárosi líra divatjakor: "aszfalt...", "édes...",
"szomorú...", 1900-tól 1920-ig, a sejtések, háborúk, forradalmak idején:
"láz...", "ájult...", "Élet...".Arra célzok ezzel, hogy
a költők szemléletében, azáltal, hogy kortársak, bizonyos egyöntetűség is
mutatkozik és egymástól függetlenül hasonlóan rezzennek meg. Az idegorvos, ki
betegét vizsgálja, egy szót ejt ki előtte, melyre neki azonnal, gondolkodás
nélkül válaszolnia, reagálnia kell és az, amit kimond, a "reakciós" szó. Ilyen
"reakciós" szavai vannak minden kor lírájának, a mai lírának is Több első
verseskönyvet olvastam mostanában tehetséges fiatal költőktől, kik nem
bitorolják a művész nevet s nagy munkájukhoz komoly lelkiséggel, becsületes
felkészültséggel fognak és látom, hogy már sok közös vonás van, mely összefűzi
őket. Erősen érzik, hogy elmúlt egy irodalmi forradalom, melynek ők nem
harcosai, hanem békés polgárai, kik gazdálkodnak a szerzett értékekkel,
lehiggadtak, nyugodtabbak, mint akik előttük jártak. Ízlésük pallérozott.
Eszközeikben választékosak. Az első verskötet, melyben az átalakulás és kezdés
korszakaiban sok a salak, próbálkozás, korcs stíl, nálunk egyenletes, szinte
akadémikus. Filológiai és irodalmi műveltségük, mesterségbeli tudásuk általában
nagyobb, mint az 1900-belieké. Nem a költő apostoli és prófétai hivatását
hangsúlyozzák, mint például Ady is, ehelyett van más romantikájuk, a mindenkitől
távol álló művész hite. Nem vállalnak közösséget az expresszionizmus,
futurizmus, dadaizmus követőivel, kik megbontják a formát és szabad versekben
írnak, hangkörük nem tág, formájuk meglehetősen zárt. Új árnyalatokat,
összhangzásokat keresnek azokhoz, melyeket örökbe kaptak elődeiktől. Nem
érdesek, de a nagyobb vonalú kezdeményező erő is szunnyad még bennük.Fóthy János, első
verseskönyvével, közéjük tartozik. A kötet címe: Üvegház. Íme a kor "reakciós"
szava. A költő nem törődve azzal, hogy Maeterlinck a verseit szintén e cím alatt
jelentette meg (Serres chaudes), azt tartotta fontosnak, hogy érzékeny és remegő
művészábrándjai fölé üvegpalotát vonjon. Holott nem is azok a forró, fülleteg,
délutáni látományok kísértenek itten, mint a belga poéta lírájában. A levegő
tiszta, a vonalak élesek. Eszménye közelebb esik ahhoz, melyet Theophile Gautier
valósított meg (Les Emaux et Caméres). Az ő üvegháza tulajdonképpen
elefántcsonttorony, melyben a művész bezárkózva él. Nem forradalmár ő, az újabb
irányokkal szemben a régi impresszionista-szimbolista művészet hű őrzője, egy
ifjú ellenforradalmár, ki meleg rajongással védi meg, szonettben a művészet
jogát. Legszebb verse a versről szól. Ennek a szonettjének nemes, biztos íve,
gazdag hangszerelése, világossága és költői tömörítése teljes fogalmat ad
tehetségéről s arról, mit várhatunk tőle a jövőben. Világszemlélete mindig
esztétikai. Harctéri és szerelmes költeményeiben is, még az utolsó két nagyobb
versében is (az Ellipszisen, Himnusz a távoli Élethez), melyben metafizikai
hangokat pedz. Ezek a fiatalok költők, kik így jelentkeznek, az újabb magyar
irodalom általános nagy színvonalát és a fejlődés ígéretét jelzik. Őnála is ki
kell emelnem, milyen öntudatosan és gazdagon ír magyarul. Ezt a hatalmas
zongora-nyelvet biztosan kezeli, mint valami fiatal zongoraművész, ki
futamaival, skáláival, könnyedségével elkápráztat. Általában azt mondhatom,
ismeri és tudja azt, amit elődei. Az acélos megütést, mely világosságot és derűt
teremt s a puha billentést is, mely tétova ábrándokat ébreszt bennünk. Ennyi
eszköz és képesség birtokában indul célja felé. Rajta múlik, hogy a sok
értékből, mely első könyvében van, alkotás legyen.
Aztán
vezető újságíró lesz, a Pesti Hírlap szerkesztője. Ebbéli munkásságának is,
kétféle visszhangja is megjelenik emlékezéseiben, a magyar „pokolszigeten”
szembesül újságírói rangjával.
Riport
lesz belőlünk.Eltaláltuk – egy hónap múlva már Horthyligetre Terus csomagot küldött, és ebbe –
bámulatos leleményességgel – úgy csempészte bele a „Harc” című kloáka-újságnak
azt a számát, amelyben Somody úr Tsuk-telepi riportja megjelent, hogy egy darab
szappant burkolt be vele: „A zsidótoll utolsó mohikánjai az internálótáborban” –
ez volt a riport címe, a közbetördelt fénykép pedig a Pesti Hírlap munkatársait
ábrázolja a Tsuk-gyár udvarán. Szerénységemet még külön is megtisztelte Somody
kollega úr: a képaláírásban mint a Pesti Hírlap „rettegett” kritikusát említ,
bár – tudja Isten – nem tudok visszaemlékezni, hogy valaha valaki is rettegett
volna tőlem.
A másik
szembesülés „civil” múltjával egy feltehetően csepeli munkással való
beszélgetésében történik meg:
Szerencsémre a fiatal munkafelügyelő nem csupán látszott rokonszenvesnek, hanem
az is volt valóban. Megmagyarázta, hogyan csináljam, aztán egy idő múlva
visszajött, és beszélgetni kezdett velem.–Mi volt
ön civilben? – kérdezte barátságosan.–Újságíró.
–Melyik
lapnál dolgozott?–A Pesti
Hírlapnál.–Milyen
néven írt?–A
rendes nevemen: Fóthy János.–Ön
Fóthy? – nézett rám csodálkozva. – Sok cikkét olvastam. De hát miért
internálták?–Hatvan
nem árja újságírót internáltak velem együtt.–No, jó
– erősködött –, de hát az, hogy újságíró volt, nem ok arra, hogy internálják.
Mit követett el tulajdonképpen?Nem
tudtam, mit válaszoljak. Láttam, hogy jóindulatú ember, sőt talán
szociáldemokrata is, mint a gyár munkásainak többsége, de akkoriban és főként
ott nem ártott a bizalmatlanság.–Nem
tudom, miért internáltak – feleltem –, fogalmam sincs róla. A Sajtókamarából
kidobták a zsidó és zsidó származású újságírókat, és internálták őket. Ennyi az
egész, amit tudok. Vagyunk itt ilyenek vagy hatvanan.A
munkafelügyelő arcán az undor enyhe árnya futott végig.–Micsoda
világ ez – mondta fejcsóválva –, micsoda őrült világ! No, Isten áldja, uram –
megemelte kalapját, és elment.Tudom,
gyöngeség, de bevallom: úgy hatott rám ez a beszélgetés, hogy majdnem elsírtam
magam…
És ezek
után, én magam sem tudom, ki is lehetett Fóthy János. Egy jólhangolt verseket is
író, nevesebb újságíró, aki túlélte 1944-1945 borzalmait. Hogy a feledésből
kiemelte a Scolar Kiadó, sőt dokumentum-sorozata élére emelte a sorozatot
kigondoló és útjára indító Ungvári Tamás, ezzel emberi sorsok megismerésében
segítségünkre érkezett, hogy ezt a remeket ismét elénk tette.
Ez a
könyv a maradandóság bizonyítéka. Amikor millió számú áldozatokról beszélünk,
akkor valójában a mennyiség nyomasztó szörnyűségével szembesülünk. De ez a könyv
éppen arról az egyetlenegy embernek a keserves és értelmetlen
szenvedéssorozatáról, megaláztatásáról, halálveszedelméről számol be, ami képes
érzékeltetni velünk a milliós nagyságrend áldozatának megértését. Négy hónapi
internáltság, kényszermunka, állandó életveszély, és mindez az emberi méltóság
sorozatos megalázásával! Ezt túlélni, és erről hírt adni közvetlen a szabadulás
pillanatában, ez valóban nagy írói teljesítmény. És ebben a formáltságban.
Az
elvetélt költő nem szűnt meg létezni ebben az emberben, költő-kritikusai által
jellemzett finom minőségtisztelete a pokolsziget élővilágának érzékeltetésére
tette alkalmassá. Nagy költészetté éppen ebben az emlékező prózában alakult
valahai költői indíttatása. Így tudta megérteni társait, tudta a megaláztatást
emberi sorssá hangszerelni. Majdhogynem humorral átvilágítani az emberben
elzárt, és némi hatalom hatására kizúduló pokoli erőket. És értékelni a
mélységben szenvedők méltóság tudatát.
Eddig
csak Szép Ernő önméltóságát megőrző finom humorát méltattam, amellyel minden
elbeszélésnél, dokumentumnál vérlázítóbban mutatta be a „nyilas úr” szörnyű
tetteit. Mellette a Fóthy János bemutatta internált sors hasonló stiláris
bravúrral figyelmeztet: mi minden gonosz rejtőzhet a legsnájdigabban megformált
emberarcú ördögökben.
És még
egy: Fóthy János zsidó származása ellenére katolikus keresztény szellemét kell
ebbe a szörnyű sorsú csapdahelyzetbe belehelyezni. Alapvető gondolkozása,
műveltségének minden részlete ebből a keresztény indíttatásból táplálkozik.
Amikor ironikusan a különböző parancsnokok sorát a bibliai ősatyák sorához
hasonlítja, akkor keresztény fogalmazással, Ószövetségről beszél. Amikor
felettük az angolszász bombázók tizenkét perc alatt tizenkétezer bombát
eresztenek ki, és ők élő pajzsként kénytelenek a náciknak dolgozó gyárakat
védeni, akkor kórusban mormolják az Üdvözlégyet. A halálveszély
pillanatában. És mindezt a változás után, amikor őszintén megszólalhat, mindezt
továbbra is vállalja. Létében hordozza keresztényi mivoltát. A maga
természetességében.
Az
utolsó mondatok, amelyek a történetet zárják, így hangzanak: „Vajon megérem-e
valaha a szabadságot, vajon eljön-e még egyszer az a világ, amelyben
biztonságosan és otthonosan érezhetem magam? Keserűen megráztam a fejem: nem
hiszem, nem hiszem. Aztán becsöngettem a sárga csillagos kapun…”
Ami már
a visszatekintés első szava: És mégis megértem, Isten kegyelméből.”
Fóthy
János a személyes jellemzés nagymestere lehet prózairodalmunkban. Finom
megjegyzéseivel, arányosságra törekvő bemutatásaival egyként karakteres gonosz
és jó szereplőit beidézi könyvébe, pokoljárásának bemutatása alkalmából.
Hangsúlyosan a kötet zárása idejére időzíti a katolikus szemléletű író
pokoljárását a nagy ünnepekre csoportosan engedélyezett szentmisehallgatás
bemutatására. Megismerjük, név nélkül, a közönyös, alkalmazkodó papot is, aki
nem valószínű, hogy ezzel hivatását beteljesíthette:
Augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján, amely a születésem napja, végre azt
is engedélyezték, hogy a katolikus vallásúak szentmisét hallgathassanak.
Körülbelül negyvenen voltunk, akik reggel hét órakor a gyár igazgatósági
épületének földszinti nagytermében berendezett kápolnába vonultunk. Az oltártól
jobbra külön csoportban helyezkedtünk el, a széksorokban csendőrök,
pilótalegénység és gyári tisztviselők; tisztviselőnők csak eléggé gyéren
foglaltak helyet. Volt a gyárnak egy fiatal papja, csinos, szőke fiatalember,
akit kifogástalan reverendájában gyakran láttunk a gyárudvaron, vezető
tisztviselők társaságában. Soha ránk sem nézett. Most sem, az oltárnál. Miközben
hazafias frázisoktól puffogó, banális, lapos szentbeszédét mondta, szinte
kínosan kerülte, hogy a sárga csillagos csoportra tekintsen, úgy tett, mintha
észre sem venne bennünket. Leírhatatlanul keserű szájízzel hagytam el a
szentmise végén a kápolnát, az volt az érzésem, mintha Istent kerestem volna, és
valaki közénk állt, le akart tagadni bennünket az Úr elől…
És ennek
ellentétét is felmutatja, az emberség példáját, amely a papi hivatás teljes fokú
beteljesítéseként jelenik meg „Isten kegyelméből”:
A
következő misére Szent István napján mentünk. Kedvetlenül indultam el, féltem a
múltkori csalódott keserűségtől.De most
a másik fiatal pap misézett. A szentbeszédben István királyról beszélt. Arról az
országalapító királyról, akinek alkotását, a „szentistváni Magyarországot”, egy
ideje annyit emlegetik, meghamisítva, elcsépelve ezt a fogalmat. Elmondta, hogy
Szent István nem ismert faji különbséget, az ő államalkotói lángelméje éppen
abban nyilatkozott meg, hogy a Magyarországon megtelepedett idegeneket
beolvasztani, magához édesgetni, nem pedig elnyomni törekedett. Csak egyetlen
idegen fajú veszedelmet ismert: a pángermán terjeszkedést. Ezzel a
legkönyörtelenebbül szállt szembe, még saját sógorát, Henrik német herceget is a
Lajtába fojtotta, amikor seregeivel Magyarországra tört. Beszélt a fiatal pap a
faj és a vér mítoszáról, amelyről éppen most láthatjuk, hova sodorta azt a
népet, amely ennek hódol a Krisztus igéje helyett. Beszélt a kereszténység szent
fogalmát lejárató úgynevezett világnézetekről… Ámulatunk egyre növekedett a
fiatal pap iránt, aki szinte állandóan felénk fordulva prédikált, mintha egyedül
csak nekünk szólt volna szentbeszéde, és mintha egész magatartásával azt akarta
volna kifejezni: ti megértitek, amit gondolok és mondok, ezeknek a többieknek
úgyis hiába magyaráznám. Akinek füle van, hallja, akinek szeme van, lássa… –
mondta az Úr Jézus.Ez a
szentbeszéd nem csak felemelt, megvigasztalt, nem csak kárpótolt a múltkoriért.
Bátor tett volt ez a beszéd, hiszen olyan helyen hangzott el, ahol a „hívők”
jelentékeny része Krisztus keresztjénél sokkal többre becsülte a –
nyilaskeresztet.Angeli a
fiatal pap neve, aki káplán volt Csepelen.
Érdekel,
ki lehetett ez a fiatal pap. Csepelen emlékeznek-e rá? Felhívom a mostani
csepeli plébánost. Sietve válaszol, temetésre indult éppen. De pillanatok alatt
vágja az isztiméri születésű Angeli András nevét, aki mellett Pilisszentivánon
volt valaha ő maga is káplán. Feleségem a szoba másik sarkában innen már
megtalálja az interneten az 1944-ben fiatal pap pályaképét, aki biai
plébánosként emlékezetes alakja lett városának. Vajon milyen kapcsolatban
állhatott Juhász Ferenccel, meg Hantai Simonnal, a város szülötteivel,
nagyszerű, halhatatlan, világnagy művészekkel?
Bián
mára utcát neveztek el róla. Juhász Ferenc pedig talán legfontosabb könyvében,
az önéletrajzi szerelmi vallomásban, a Halott feketerigóban névvel is
megemlegeti a valahai biai plébánost. Felesége emlékezete szerint az izgatta,
miért nem Bián temették el. Kereste is, majd pedig kislányaival egy kirándulás
alkalmával felkeresték sírját is. Így neve egyszerre eggyé forrott a valahai
falu, ma város tisztelő emlékezetével, a hálás üldözött emlékiratában is
megrögzült neve, és él örökké a magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb klasszikus
alkotásában.
Ezúttal
egyetlen szereplőjének követtem az életútját. Fóthy János a békévé forduló
pillanatban olyan portréval ajándékozott meg „petróleumlámpája” fénye mellett,
amelyet utóbb a valóság beteljesített. És ha egyetlen esetben ez pontosnak
bizonyult, tanúskodhat arról, hogy a többi portréi is jellemző és életszerű
képet rögzítenek. Fóthy János valóban a pillanatképek nagymesterévé nőtt ebben a
könyvében.
Érdemes
volt az újra kiadásra. Az újraolvasásra. És emlékezete megőrzésére.
Kordokumentum és prózaírói remeklés egyszerre.