Tavaly jelent meg Irodalmi pályaudvar címmel Botz Domonkos és Varga Rudolf közös interjúkötete, amelyben 21 ismert, vagy majdnem ismert író, költő vallomásait olvashattuk, pályáról, életműről, világi s egyéb dolgokról. A kötet sikere kikövetelte a folytatást, íme, itt a második megálló, az újabb pályaudvar, amelyben ismét huszonegy utazó osztja meg velünk gondolatait.
Gyimesi László
Irodalmi pályaudvar II.
A
második megálló
Tavaly
jelent meg Irodalmi pályaudvar címmel Botz Domonkos és Varga Rudolf közös
interjúkötete, amelyben 21 ismert, vagy majdnem ismert író, költő vallomásait
olvashattuk, pályáról, életműről, világi s egyéb dolgokról. A kötet sikere
kikövetelte a folytatást, íme, itt a második megálló, az újabb pályaudvar,
amelyben ismét huszonegy utazó osztja meg velünk gondolatait.
Ismét
vannak közöttük országos hírességek, Kossuth- és József Attila-díjasok, s vannak
méltatlanul a szürke zónába szorultak. De nincsenek féltehetségek, akarnok-írók,
minden szereplő szavai mögött egy-egy izgalmas életmű aranyfedezete szavatolja a
gondolatok hitelességét.
Érdemes
lenne valamennyi lejegyzett beszélgetést elemezni, összehasonlítani a lényegében
azonos kérdésekre adott sokszínű válaszokat, de e sorok íróját most nem a
különbségek izgatták. Sokkal inkább az, hogy a kötet egésze együtt milyen
üzenetet hordoz a magyar irodalomról, illetve a magyar irodalomnak.
Tudjuk,
hogy az irodalmi életet lövészárkok szabdalják, a különböző szekértáborok között
nincs, vagy alig van átjárás. Fájdalmasan hiányzik a folyamatos párbeszéd a
különböző iskolák, irányzatok képviselői között, és még fájdalmasabban
hiányoznak a tisztázó viták, a világnézeti különbségeken felülemelkedő
esztétikai szempontokat érvényesítő disputák.
Az
Irodalmi pályaudvar II. kötete több szempontból is üdítő kivétel a
nagyritkán felbukkanó vitairatok között. Persze, nem vitairat – huszonegy
vallomás, mégis, kevés ilyen egyértelmű közös állásfoglalás került
mostanában napvilágra. a huszonegy szereplő mind életkorát, mind pályafutását
tekintve igencsak különbözik egymástól, ideológiai állásfoglalásuk is más és
más, iskoláik, táboraik (ha van ilyenjük), hitük, származásuk sem köti össze
őket, mégsem túlzás közös állásfoglalásról beszélni.
Többen
(sokan) fogalmazzák meg, hogy nincs jobb- és baloldali irodalom, csak jó vagy
rossz irodalom van, s érdekes végignézni, hogy az eltérő iskolák hívei milyen
egybehangzóan állapítják meg a jó irodalom ismérveit. „Illyés Gyula és Németh
László európai értékekhez igazodó „népszolgálatára” ma is szükség volna – mondja
Pomogáts Béla. „Az író mindig is a lelkünkkel, sorsunkkal foglalkozik, akkor is,
ha nem politizál. Ilyen az irodalom.”- mosolyog ránk Csukás István. „Én a
hagyományos Európának szurkolok” – mondja Ágh István. „Én jó verset ismerek,
meg rosszat – vallja Ádám Tamás – Nincs jobboldali meg baloldali vers, csak az
esztétika, a művészi színvonal a fontos.” Dobozi Eszter kétségek és remény
között vergődve mondja: „Mégis hiszem, hogy a jó ügyeket képviselő erőknek lesz
módjuk beavatkozni a vészjósló folyamatokba.” Zsille Gábor üzenete: „A
tollforgatók ne legyenek hiú majmok és törtető karrieristák, ellenben legyenek
becsületesek, és akkor majd lesz becsületük.” Szarka István versekkel válaszolt
csaknem minden kérdésre, nehéz lenne idézni, el kell olvasni az egész interjút,
pontosabban el kell olvasni az egész kötetet, mert az általam kiragadottakkal
azonos súlyú, tartalmú mondatok mindenkinél, hangsúlyozom: mindenkinél
megtalálhatók. Vannak, akik tudósi szinten, vagy gyakorló szerkesztőként
próbálják a közös becsület vonalát érvényesíteni, ahol lehet, megbontani a
szekértáborokat, betemetni a lövészárkokat. Öröm azzal az igénnyel is
találkozni, hogy az irodalom művelői végre ismerjék meg egymást, ne csak a
kocsmákban vagy a rendezvénytermekben, hanem az olvasás magányában is…
Nem
tudom, lesz-e majd egy harmadik pályaudvar ezen az irodalmi körvasúton. Azt
kívánom, hogy legyen, mert az ilyen beszélgetések emberi módon, tehát nem a
zászlók és jelszavak szintjén hozhatnak közel bennünket, íróembereket egymáshoz,
hogy ennek a közeledésnek eredményekét a becsületünk is nőjön azok előtt, akik
miatt egyáltalán létezünk: az olvasók előtt. Ha nem lépünk egymás felé, a még
olvasó emberek elhagynak bennünket. Ne hagyjuk, hogy igazuk legyen!
A kötet
szerkesztői, kérdezőbiztosai szerényen, de roppant tudatosan végezték dolgukat,
Nem kényszerítették rá a véleményüket az interjúk alanyaira, előszavaikban nem
próbálták „osztályozni” a szerzőket. Valószínűleg az volt a törekvésük, hogy a
sokszólamúság mögött megleljék az annyira áhított alaphangot, a harmónia
alapfeltételét. S mivel az interjú-alanyok törekvése sem tért el lényegileg
ettől, nagyon alapos, mégis olvasmányos, a bajokat felmutató, összességében
mégis optimista kötet került a kezünkbe ennek a második pályaudvarnak a
virtuális kultúr-várótermében. Köszönet érte.
Ha majd
újra indul ez a körvasúti szerelvény, biztosan maradnak továbbra is aktuális,
húsbavágó kérdések. A jegyzetíró abban reménykedik, hogy némelyik a következő
találkozásunkig érvényét veszti. Valami gond, ha a legkisebb is, talán
megoldódik.