Amikor nemzetünk szétszakítottságáról beszélünk, nem állhatunk meg 1920. június 4-énél. Nem arra gondolok, hogy mindenki emlékszik még történelmi tanulmányaiból a három részre szakadt Magyarországra. Irodalomtörténeti adatok szólnak arról, hogy a kor viszonyainak megfelelő szinten élő kapcsolatban voltak egymással akkor elődeink, éltek bár a török uralom alatt, Erdélyben vagy Felső-Magyarországon. Boldog békeidők, sóhajthatnánk fel, a trianoni szétszakítás ismeretében.
Surján László
Minden magyar felelős minden magyarért
Amikor nemzetünk szétszakítottságáról beszélünk, nem állhatunk meg 1920. június
4-énél. Nem arra gondolok, hogy mindenki emlékszik még történelmi tanulmányaiból
a három részre szakadt Magyarországra. Irodalomtörténeti adatok szólnak arról,
hogy a kor viszonyainak megfelelő szinten élő kapcsolatban voltak egymással
akkor elődeink, éltek bár a török uralom alatt, Erdélyben vagy
Felső-Magyarországon. Boldog békeidők, sóhajthatnánk fel, a trianoni
szétszakítás ismeretében.
A
trianoni szétszakítás folyamatának sajnos több hulláma volt. Az új államhatárok
ránk kényszerítése és az azt követő revíziós korszak után a proletár
internacionalizmus örve alatt keményebb falak emelkedtek a Kárpát-medencében,
mint valaha a történelem folyamán. Ezt a kort nemcsak a határok őrtornyai, az
útlevélhez jutás nehézségei jellemezték. Ezeknél nagyobb bajt okozott, hogy a
történelmi Magyarország fogalmát is elködösítették, tudatosan arra törekedtek,
hogy az emberek az egész problémát felejtsék el. E korszak eredménye a
„Romániából jött és ilyen jól beszél magyarul?” felkiáltás, a ma is élő
románozás, szlovákozás. És ez vezetett el tulajdonképp a végső csapáshoz is:
2004. december 5-éhez, amikor is nem tudtunk jogilag érvényes igent mondani a
kettős állampolgárságra. Ebben ugyan bűnösök a népszavazás kezdeményezői is,
mert tudniuk kellett volna, hogy egy ilyen kérdés eldöntéshez a polgárok
összessége kevés ismerettel rendelkezik. Ugyanakkor mentségük is van: nem
sejthették, hogy az akkori kormányfő hazug állításokkal félrevezeti az embereket
és olyan terhet vázol fel előttük, amelyek valóban vállalhatatlanok lettek
volna, de légből kapottak voltak.
Ez
a népszavazási bukás fájdalmasabb volt, mint Trianon maga. Azt egy vesztett
háború mérte ránk, ezt viszont magyar okozta magyarnak.
Van
tehát mit jóvátenni az anyaországi magyarságnak. Amit kormányszinten tenni
lehetett, az megtörtént, illetve a hogy mondani szokták, a „végrehajtás
folyamatos”. De ne álljunk meg a hivatalos Magyarországnál. Legyen minden magyar
gondja a másik. Régen élt a mondás: Minden magyar felelős minden magyarért. Ne
engedjük, hogy ez üres szólam legyen. Vonatkozzék a szociális gondokra épp úgy,
mint a magárahagyottságra. A kapcsolatokban pedig a határ ne legyen akadály.
(A címül
választott mondat tudtommal Szabó Dezsőé. Őt csak gyalázni vagy magasztalni
képes az utókor. Jellemzésére álljon itt egy történet: Szálasi Ferenc 1941-ben
személyesen kereste fel lakásán, hogy megnyerje ügyének. Az író nyitott ajtót és
Szálasi már az előszobában lelkendezni kezdett:
- Mester,
ismerem a tanításait...! Mi csecsemők vagyunk Önhöz képest...!
Szabó Dezső gyorsan válaszolt:
- Csecsemőkre nem bíznám az országot.
Ezzel szabályosan kituszkolta a lépcsőházba a hebegő Szálasit, aki szerinte "a
magyar történelem legsötétebb, tébolyult kalandora" volt.)