"A nyár folyamán, viszonylag rövid részletekben közreadom az unokáim számára irt, 1956-os naplómat. Teszem ezt annak reményében, hogy az a Magyar Lobbi résztvevőin keresztül eljut minél több magyar fiatalhoz. Remélem, hogy a történelmi napok visszaidézésével elérem azt is, hogy ifjúságunk büszke legyen a kommunista barbarizmust halálra sebző elődeire és azt is hogy az akkori össznemzeti egység visszaidézésével hozzájárulhatok a mai közgondolkozásnak az összefogás irányába való tereléséhez és így a társadalmi feszültségek csökkentéséhez is." - Lipták Béla 1956-os naplója.
Emlékezzünk - 13
1956 November 1, csütörtök éjjel
Tíz
óra már elmúlhatott amikor megérkeztem, hogy
jelentést tegyek Marián alezredesnek a Belügyben történtekről, de a MEFESZ
irodában káoszt fogadott. Pista ajtaja csukva, Danner Jancsi sehol. – "Mi
történt?" – kérdeztem Katitól.
"Ma
délután, míg ti a Belügyben a fegyvereket gyűjtöttétek, Pista és Danner Jancsi a
Honvédelmi Minisztériumban voltak a Forradalmi Katonai Bizottság ülésén. Az
értekezlet azonban hosszúra nyúlt, Pistának vissza kellett érnie az egyetemre az
Egyetemi Forradalmi Diákbizottság ülésére, amely bizottság ma alakult át
Délbudai Forradalmi Diákbizottsággá. Ezért 5-6 körül eljött, míg Jancsi ott
maradt az értekezleten. Amikor Pista visszaért, feleségét itt találta az
irodában, mert őt meg felhívta valaki azzal, hogy Pistát fel fogják akasztani".
"Az
asszony azért jött, hogy hazavigye Pistát. Szörnyű jelenetet rendezett. Azt
sikoltozta, hogy ő nem akar megözvegyülni, és Pista lesz az ő gyilkosa, ha nem
megy azonnal haza. Amikor az asszony végre elment, Pista összeomlott.
Bezárkózott az irodájába, nem veszi fel a telefont. Danner Jancsiék nem tudom
hogy még a Hadügyminisztériumban vannak-e vagy valahova máshová mentek." -
fejezte be Nemes Kati.
"Hát
akkor most mit tegyünk? Én miben segíthetek?" -kérdeztem.
"Annyit megtehetnél, hogy a Tétényi úti kórházból hozol Pistának valami
nyugtatót, valami idegcsillapítót."
"A
sofőröm, Vereczkey Gyurka épp az imént ment haza. Látni akarta a családját, mielőtt
holnap kimegyünk Bécsbe. Úgyhogy nekem most gyalogosan kell mennem. Sietek,
ahogyan csak tudok." - válaszoltam.
Elmúlt
már 10 óra, az utcák sötétek, elhagyatottak, de mint az egész városban, itt is
égnek az ablakokban az emlékezés gyertyái. Lépteimet visszhangozták a
macskakövek. Eddig éjjel nem jártam erre egyedül, mindig Jancsival kettesben
járőröztünk. Így egy kicsit féltem is, meg egy kissé lehangolt is voltam, de
mindenképen hullafáradt. Hiába, a Belügyminisztériumban lerohadt páternoszter
miatti lépcsőn való cipekedés minden erőmet felemésztette. Így aztán az a néhány
kilométer, amit a kórházig le kellett gyalogolnom, végtelen hosszúnak
tűnt. Mikor odaértem, az épületet teljes sötétség borította és csak hosszas
dörömbölés után sikerült bejutnom. Tizenegy óra lehetett, mire visszaindultam az
egyetemre.
Úgy
vonszoltam magam a Bartók Béla úton, mint egy alvajáró. Lábaim sajogtak a
Belügyben megmászott emeletektől, na meg szédültem is
az éhségtől. Nem is emlékeztem, hogy mikor ettem utoljára, inni is csak azt a
kis konyakot ittam, amit még délelőtt a Piros László irodájában találtam. A
géppisztoly meg igencsak nyomta a vállamat. Köröskörül mindenütt sötétség és
mélységes csend, csak a saját lépteim visszhangoztak a kihalt Bartók Béla úton.
A
Gellért téren, a kémia épület mellett befordultam a műegyetemi rakpartra és
bandukoltam a főkapu felé. Egyszer csak lövéseket hallok. Hirtelen magamhoz
tértem. A lövöldözés hangja a Szabadság híd felöl jött. Nézem a hidat amin két
autó rohant nagy sebességgel a budai oldal felé:
elől egy kis kocsi, mögötte egy nagy sötét szürke. Az első kocsi olyan
sebességgel fordult le a hídról, hogy a jobb oldali kerekei felemelkednek
az úttestről. Ebben a pillanatban felismerem az autót:
ez a mi Skodánk, Danner Jancsi Skodája!. A volánnál Majoross Imre, mellette
Danner Jancsi és hátul is ül valaki. A Skodánk nyomában egy nagy Pobjeda, - ez
volt abban az időben az ávósok meg az oroszok kedvelt gépkocsija.
A következő pillanatban újabb lövések
dördülnek. Világosan látom a Pobjeda ablakán kihajló alakok géppisztolyainak
torkolattüzeit. Meglep, hogy a tüzelés fülsiketítő
hangja mellett a golyók fütyülését is hallottam. Úgy tűnik, mintha a fülem
mellett húznának el a golyók. Megfagy bennem a vér. Teljesen lebénultan
nézem az előttem lezajló jelenetet. Egy pillanat töredéke
alatt, mint egy fénykép, rögződik szememben a kép:
Imre a volán fölé hajolva vezet, Jancsi egyenesen ül, vállán ott a
géppisztoly, még csak le sem vette. A hátsó ülésen
levő valaki előrebukva próbál fedezéket találni.
A Danner Jancsit hozó Skodánk és az azt követő ÁVH-s
Pobjeda útvonala (piros). Ők a Petőfi híd felöl érkeztek az egyetem főkapuja
lépcsőjének jobb oldalához, ahol a Skoda a nagy sebességtől oldalára fordult. Én
a Gellért tér felöl gyalogolva (kék útvonal) ugyanakkor értem oda.
A
Pobjedát egy szőke nő vezeti, mellette egy azt hiszem rendőri egyenruhás férfi
és a hátsó ülésen egy másik. Mindkét férfi az autó jobboldali ablakaiból tüzel a
Skodánkra. Ezután eltűnik a szemem elől a Bartók Béla úton a Körtér felé rohanó
két kocsi, de a lövések hangjából úgy tűnik mintha valahol balra fordulnának..
Én szaladni kezdek a Műegyetem főkapuja felé, hogy riasszam az őrséget, de még
oda sem értem, már látom, hogy a Petőfi híd irányából rohan felém a Skodánk, és
megette alig 100-200 méterre ott az üldöző Pobjeda. Imre őrült sebességgel hajt,
majd éles kanyarral hirtelen befordul a főkapu jobb oldalára a gesztenyefák
mellé, ahol a hatalmas lendülettől oldalára felfordul a Skoda. Én a bejárat
lépcsőjéhez legközelebb álló gesztenyefa mögött állok és látom az üldöző
Pobjedát amint úgy fékez, hogy még az éjjeli sötétben is látszik a
gumikerekeinek a füstölése.
A
Műegyetem[1] főkapujának jobb oldalán az első
gesztenyefa elé fordult be és fordult oldalára az Imre vezette Skoda (piros
nyíl)), miközben én a fa mögött álltam (kék nyíl).
Néhány másodpercre gyökeret vert a
lábam, képtelen vagyok mozdulni aztán ösztönösen leveszem a vállamról a
géppisztolyt, s anélkül, hogy tudnám, mit fogok tenni, beugrok a gesztenyefa
törzse mögé. A sötétséghez már hozzászokott szemeim előtt kirajzolódik a
felborult Skoda körvonala. A kocsi a jobb oldalán hever. Imre felül, Jancsi
alul. Imre kimászik a kocsi felülre került bal ajtaján és szalad a főkapu felé,
Jancsi mozdulatlan. Most a Pobjeda megfordul és elszáguld vissza a Petőfi-híd
irányába, aztán váratlanul visszafordul és megáll tőlünk alig 20 méterre. A
hirtelen fékező Pobjedából kiugrik két férfi és újból
lövik a Skodát. Úgy tűnik, hogy talán rendőr ruhában vannak[2],
de ez nem biztos.
Kézigránátokat is dobnak kapu felé, pedig a kapuban én nem látok senkit és onnan
senki nem lő rájuk. Géppisztolyaik torkolattüzénél meg a kézigránát gyutacsának
fényénél látom gyűlölettől tüzelő arcvonásaikat. Olyan közel vannak, hogy
jóformán látni lehet a szemük fehérjét. Fölemelem a géppisztolyomat, hozzá
támasztom a fa törzséhez és célzok.
És
ekkor valami szörnyű dolog történik: amikor meg akarom húzni a ravaszt, nem
vagyok képes arra. Nem a ravasszal van a baj, hanem velem. Pedig
látom, hogy lövik a Skodát, érzem, sejtem, hogy Jancsi talán még él, talán még
meg tudnám menteni Jancsi életét, de egyszerűen képtelen vagyok meghúzni azt az
átkozott ravaszt! Ránézek a biztonsági zárra. Ki van kapcsolva, tehát a
fegyver használható, a baj bennem van!
Volt bennem valami, valami gyűlölnivaló, szörnyű
gyengeség, ami lehetetlenné tette, hogy a barátomat megvédjem, hogy megállítsam
ezeket a bestiákat. Mindez egyetlen, szörnyű pillanat
alatt játszódott le. Ez volt az a pillanat, amikor az ember felfedez magában
valamit, amiről nem is tudott, hogy van, ez volt az a pillanat, amelyre egész
életemben szégyenkezve gondolok vissza, ez az a pillanat mely évtizedekkel
később is lelkiismeretfurdalást okoz, amelyet csak álmában képes
jóvátenni az ember. Olyan álmokban, amelyekben azt teszi ami egy baráthoz, egy
bátor emberhez illik… Aztán az álom után kimerülten és átizzadva ébred fel az
ember és lassan kijózanítja a valóság hideg zuhanya, az hogy mindez csak álom
volt, s a pillanat, amikor azt a ravaszt meg kellett volna húzni, az a pillanat,
az az alkalom már régen elmúlt és soha többé nem tér vissza[3].
Most a gyilkosok engem is észrevesznek és golyóik
jégeső módjára záporoznak, verik a kövezetet a gesztenyefa-fedezékem
körül. Ahogy a golyók a macskakövekre csapódnak, kis füstfelhőket
képeznek. A félelem elszorítja a torkomat, agyam bénult. Szinte magamon
kívülről figyelem testem mozgását amint az átrepül a magas vaskerítés felett[4] –
csizmástól, géppisztolyostól -- és aztán lebukik a kerítés tégla lábazata
mögé. Ilyen magasra még versenyen sem ugrottam soha. Kilesek a téglafal mögül
és látom, hogy támadóink most kézigránátokat dobálnak az egyetem
bejáratára. Valahányszor kihúzzák a gránát biztosítékát, a gyújtószikra fénye
alulról megvilágítja a gyűlölettől
eltorzult ördögi arcukat....
Egy örökkévalóságnak tűnő pár perc után a
Pobjeda elhajtott. Én még mindig egész testemben reszkettem. Közben az
épületekben alvó diákok is felébredtek és egymás után világosodtak meg az
ablakok. Aztán hirtelen óriási csörömpölő zajt hallok, olyan mintha bádog
szemeteskannák gurulnának felém. Ahogy átmászok a kerítésen, látom, hogy 2-3
tank közeledik a kémia tanszék irányából. A föld
rengett alattuk. Az első tank előtt egy tiszt jön gyalog és torkaszakadtából
kiabál: – "Állj vagy lövünk!" Fogalmam sem volt, kinek szólt a
felszólítás, de megkönnyebbülve hallom, hogy magyarul kiabál és így
tudatosul bennem, hogy ezek a mi tankjaink! Most két katona rohan felém,
megfognak és közlik velem, hogy le vagyok tartóztatva. Pár percbe tartott amíg
megértették hogy ki vagyok, mit csinálok, s akkor persze szabadon engedtek.
A katonák körülvették
a Skodát, visszafordították az oldalán fekvő kocsit, kinyitották az ajtókat,
egyedül Jancsi ült a kocsiban. Behunytam a szemem, nem akartam látni. Amikor a
katonák kiemelik ki a kocsiból azt a szép, de most összeroskadt. Most valaki
szólt hozzám:
"Öcsi!"
Marián
Pista állt ott, alig ért a vállamig, egész testében remegett. Hirtelen eszembe
jutott, hogy én tulajdonképpen azért vagyok itt, mert neki hoztam nyugtatót a
kórházból. Kezébe nyomtam a pirulákat:
"Vedd be! Azonnal vedd be!" - mondtam.
Ő hosszan nézett rám,
majd lassan mondta:
"Engem akartak elintézni! Jancsi helyettem halt
meg. Nekem kellett volna abban az autóban ülnöm!"
Nem
válaszoltam, pedig tudtam hogy nincs igaza, tudtam, hogy Jancsi azért halt meg,
mert én képtelen voltam embert ölni! Most megjelent Kati
is és elvette Pistától a nyugtató tablettákat, aztán vezette vissza a remegő
embert az irodába, majd hirtelen visszafordult és kezembe nyomta a megbízó
levelet, mely az Ausztriából való vérhozásra adott parancsot. Reggel kettő
lehetett, talán már több is.
|
|
|
| Emléktábla Jancsi szülővárosában, Szegeden | Emléktábla a Műegyetem Aulája falán |
 |
|
|
Meloccó Miklósnak a “szálljon fel a szabadság lepkéje!” nevü szobra Szegeden[5] |
Sok évvel később, Jancsi sírjánál az |
Danner Jancsi emléke
Én úgy
éreztem, hogy el kell búcsúznom Jancsitól. Az ő testét az aulában terítették ki
a katonák. Arca kisimult, nyugodt. Ez az elkerülhetetlen pillanat, amikor a
kiosztott szerepnek vége, - a szerepnek amiről annyit beszélt - , a pillanat
amikor a függöny bezárul, és én tudom, hogy milyen jól alakította ő, a tiszta
magyar embernek, a 20. századi hazafinak a szerepét. Ennek a magas, szőke
szegedi gyereknek kék szemei örökre lezárultak. Többé nem fog velem őrjáratra
menni, többé nem fogja magyarázni, hogy milyenre is kell formálnunk unokáink
társadalmát. A szerepnek, az ő szerepének vége, de a drámának melynek szereplője
volt, még nincs vége, annak még folytatódnia kell!
Menyasszonya, Gabi[6] még nem tudta, mi
történt. Jobb is, hogy nem látta Jancsit ilyen állapotban. Egy tucat lövést
számoltunk meg a testén. A sofőr, Majoross Imre szerint a gyilkosok már a
Főkapitányságtól követték őket. Soha nem fogjuk megtudni, hogy Jancsi hozott-e
parancsot, üzenetet nemzetőr hadosztályunk számára....
[1] A Műegyetemet 1782-ben alapították, itt
ma a 22,000 hallgatót 1,160 professzor tanít az öreg épületekben. Itt végzett
Bánki Donát (a karburátor feltalálója aki nélkül nem lenne gépkocsink), Gábor
Dénes, (a holográfia Nobel díjas feltalálója, melynek köszönhetjük, hogy a kis
vonalkák leolvasásával vásárolhatunk), Kandó Kálmán (a villanymotor és villany
vonat feltalálója), Kármán Tódor (Vortex elmélet atyja ami nélkül alig lenne
ürrepülés), Kós Károly, Lechner Ödön, Makovecz Imre, Schulek Frigyes (építészek),
Mihály Dénes (a televízió egyik feltalálója), Oláh György (Nobel díjas), Rubik
Ernő, Szilárd Leó (az első atomreaktor szabadalmánk tulajdonosa), Teller Ede (a
fúziós atomreakció felfedezője) és Wigner Jenő (aki Nobel díját az atommag
fizika munkájáért kapta) és az ő jó barátja Neumann Jánosnak, (a számítógép
feltalálója). Ez volt évszázadokig Európa egyik nagy egyeteme!
[2] Az
évek folyamán sok mindent hallottam úgy Jancsi meggyilkolásának időpontjáról,
mint a tettesekről. Most, - Majoros Imrét a sofőrt leszámítva - tudtommal, mint
az egyetlen szemtanú (ha csak az épületen belülről, az ablakokon keresztül nem
figyelt valaki) szükségesnek tartottam elmondani amit láttam és amit a
gyilkosságról gondolok. Itt megjegyzem, hogy a Skoda sofőrje szintén szemtanú
volt, de én őt azóta sem láttam, fogalmam sincs arról se hogy él-e és arról se
hogy ha igen hol?
A támadás időpontja éjfél körül, talán éjfél után lehetett. Csak
egy Pobjedát láttam (mások 2-3-t említenek), mely a Műegyetem Rakparton jött, az
Alsó Rakparton nem láttam orvlövészeket (mások azt állítják, hogy láttak) és a
Műegyetem kapujában nem láttam őröket (mások arról nyilatkoztak, hogy voltak) és
nem hallottam a kapuból lövéseket sem. Azt az elméletet elképzelhetőnek tartom,
hogy a gyilkosok Marián Istvánnal akartak végezni, ugyan ő korábban és a HM-ből
jött vissza Varga Sándorral, míg Jancsiék jóval később és az Engels térről, a
főkapitányságról jöttek, ahol Kopácsi Sándorral tárgyaltak. Az, hogy kik voltak
a gyilkosok szintén kétséges, de annyi biztos, hogy Pobjedával csak az ÁVH és a
szovjetek rendelkeztek. Ezért azt az elméletet, hogy hogy Dudás József (Magyar
Nemzeti Forradalmi Bizottmány) emberei lettek volna, én valószínűtlennek tartom,
annak ellenére, hogy Danner Jancsiék velük összetűztek a HM-ben. Mint írtam, én
az ÁVH-sokat lehetségesnek tartom, de nem tartom valószínűnek, hogy a Pártház
eleste után 2 nappal rendelkeztek volna a támadás kivitelezéséhez szükséges
eszközökkel. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy Ivan Szerov, - a KGB parancsnoka -
ekkor már Budapesten tartózkodott azzal a feladattal, hogy magyarul jól beszélő
KGB ügynökei segítségével és minden lehető eszközzel akadályozza a
harcoló felkelő csoportok tevékenységét. Ezért elképzelhetőnek tartom, hogy KGB
ügynökök voltak a gyilkosok akik követték és megölték Jancsit. Csak az a furcsa,
hogy egy szőke nő vezette a kocsit amiben férfiak ültek és az is, hogy olyan
gyűlölet ült a gránátokat dobálók arcán, ami többről beszél, mint egy KGB
parancsról.
[3] Életemben
csak egy másik ilyen élményem volt. Ez a Duna eltereltetésekor történt
Dunacsúnyon. Szemben álltam a felém rohanó és beton tömbökkel megrakott szlovák
bulldózerrel. A tüntetők és a riporterek csak néztek, hogy most mi lesz? Én
vártam, hogy lefékez, hogy megáll, de e helyett még gázt is adott. Nekem egy
másodperc alatt átfut az agyamon az is, hogy ha elüt, akkor holnap a New York
Timesben vezércikk lesz az elütött amerikai tanárról és az illegális elterelés
megakadályozásáról, és akkor megmenekül a Duna is meg népünk becsülete is.....
és akkor megint jött ez a fékezhetetlen életmentő ösztön és félreugrottam.
Álmaimban persze nem ezt teszem, de ez is már késő....
[4] Évtizedek
múlva, amikor nézegetem a kerítést, nem akarom elhinni, hogy ezt én átugrottam,
mert ugyan magasugró voltam, de ez a kerítés lehet vagy 2 méter magas.
Hihetetlen, ma sem értem!
[5] Meloccó
Miklós 1956-os emlékműve Szegeden áll. A mű azt ábrázolja, hogy a szabadság
lepkéjét , - a kérészéletű forradalom jelképét, a szabadság lepkéjét -, 19 ember
emelné a magasba. A 19 ember mind 1956-os fiatalok, valódi résztvevők, drága
halottak, megtért disszidensek, túlélő barátok. Valóságos emberekről mintázta az
alakokat, köztük van az ifjú Latinovits Zoltán, Mansfeld Péter, akinek
kivégzésével addig vártak, míg betölti a 18. évét és születésnapja után 11
nappal végeztek ki Ott áll Danner János is és még sok más ismerős arc. A lepke
szárnyain Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról c. költeményének sorait
olvashatjuk.
Meloccó Miklós Édesapját, Melocco Jánost, a mi családi jó
barátunkat felakasztották, mert mint újságíró kikutatta Mindszenty “bíboros
vallomásának” körülményeit, beleértve a kábító vegyszereket amiket az ÁVH
használt a vallatásnál. János bácsi családját nem értesítették a “perről”, csak
egy csomagot hozott a posta feleségének, Dóra néninek, benne János bácsi ruhája
és egy cédula: “Ha szereti gyermekeit, erről senkinek se szóljon!”.
[6] A
forradalom után dr. Somkuty Gabriella nem ment férjhez, és kulcsszerepet
játszott abban, hogy Jancsi emléke elevenen fennmaradjon. Részben az ő
fáradozásainak köszönhető, hogy mind a budapesti Műszaki Egyetemen, mind pedig
Szegeden emléktáblát állítottak neki.
Lipták Béla 1956-os naplója
- Emlékezzünk - 1956
Október 22, Hétfő - Emlékezzünk - 1956
Október 22, Hétfő estéje, éjjele - Emlékezzünk - 1956
Október 23, kedd reggel - Emlékezzünk - 1956
Október 23, kedd délután - Emlékezzünk - 1956
Október 24, szerda - Emlékezzünk - 1956
Október 25,"véres"csütörtök - Emlékezzünk - 1956
Október 26, péntek - Emlékezzünk - 1956
Október 27, szombat - Emlékezzünk - 1956
Október 28, vasárnap - Emlékezzünk - 1956
Október 29-30, hétfő és kedd - Emlékezzünk - 1956
Október 31, szerda - Emlékezzünk - 1956
November 1, csütörtök nappal - Emlékezzünk - 1956
November 1, csütörtök éjjel - Emlékezzünk - 1956
November 2, péntek - Emlékezzünk - 1956
November 3, szombat - Emlékezzünk - 1956
November 4, vasárnap - Emlékezzünk - 1956
November 5, hétfő - Emlékezzünk - 1956
November 6, kedd