"A nyár folyamán, viszonylag rövid részletekben közreadom az unokáim számára irt, 1956-os naplómat. Teszem ezt annak reményében, hogy az a Magyar Lobbi résztvevőin keresztül eljut minél több magyar fiatalhoz. Remélem, hogy a történelmi napok visszaidézésével elérem azt is, hogy ifjúságunk büszke legyen a kommunista barbarizmust halálra sebző elődeire és azt is hogy az akkori össznemzeti egység visszaidézésével hozzájárulhatok a mai közgondolkozásnak az összefogás irányába való tereléséhez és így a társadalmi feszültségek csökkentéséhez is." - Lipták Béla 1956-os naplója.
Emlékezzünk - 14
1956 November 2, péntek
November 2-án, pénteken reggel hét óra lehetett, amikor elkezdtünk dolgozni
Danner Jancsi ravatalán. Először egy hosszú asztalt kerestünk, azt vittünk be az
aulába. Arra gondoltam, hogy itt, ebben az aulában kezdődött a forradalom. Itt
hallottam először Jancsi hangját, amint követelte, hogy hagyják beszélni a
MEFESZ szegedi küldöttét. Azt a percet soha nem fogom elfelejteni. Eszembe
jutott a dermedt csend, a bennünk ülő félelem, a DISZ pingvinek arroganciája és
a magányos kiáltás, ami mindent megváltoztatott, a remegő hang, amely ki merte
mondani:
„Hagyják
beszélni!”
Ahogy
vittük a rögtönzött ravatalra, Jancsi közel kétméteres teste már merev volt, de
én még mindig nem tudtam, nem akartam elhinni, elfogadni, hogy meghalt. Imre és
Gyurka fogták a vállát, Varga Sándor és én a lábait. Ahogy vittük, az egyik
óriási cipője lecsúszott a lábáról. Megpróbáltam visszatenni, de a láb merev
volt, nem tudtam sehogyan sem visszaerőszakolni. És ekkor valahogy belémdöbben
a szörnyűség. Az, hogy most már minden hiába; szembe kell néznem a valósággal,
Jancsi teste merev, Jancsi meghalt[1].
Amikor
az ember mellett meghal egy barátja, attól valahogy megváltozik az élete. Hatvan
éve hordozom magamban az emléket, annak az emlékét, hogy nem tudtam meghúzni a
géppisztolyon a ravaszt és hordozom az emlékkel járó bűntudatot, elvégre közös
álmainkért ő az életét adta, én pedig elmenekültem.
Kétségbeesetten próbálkoztam újra és újra, hogy a cipőt visszaerőszakoljam de
hiába. Valahogy az volt az érzésem, hogyha ez sikerülne, akkor minden rendbe
jönne. Ha vissza tudnám erőszakolni a cipőjét, akkor a teste sem lenne olyan
merev, akkor felülne és elmesélné, hogyan is zajlott a tárgyalás a
minisztériumban és elmondaná, hogy van remény, hogy nincs minden veszve. De a
láb nem engedett, a cipő nem került a helyére és a ravatalt beborító hatalmas
nemzetiszínű zászló alatt, Jancsi holtan feküdt, cipő nélkül csak egy szakadt
zoknival a bal lábán.
Biztosan didereghettem, mert Gyurka az irodából elhozta a fekete tiszti
esőköpenyt, amit még a lakitelki katonai laboratóriumban kaptam és a MEFESZ
irodában lógott. Rám terítette. Kábultságomból akkor ocsúdtam fel, amikor
megrázott és megkérdezte, megvan-e a meghatalmazásom, indulhatunk-e Bécsbe a
vérért. Mondtam, hogy igen. Aztán átkarolt és vezetett a teherautóhoz.
Szovjet harckocsik már eltűntek, már csak
roncsaik láthatóak a pesti utcákon, például a Kilián laktanya előtt. (A kép
közepén egy lerobbant tornyú ISZ-3-as nehéz harckocsi.)
A
fővárosból eltűnt az ÁVH, eltűntek az orosz tankok és a sztrájk is véget
ért. Az emberek hozzáláttak a romok eltakarításához, készen álltak arra, hogy
hétfőn felvegyék a munkát. Az utcákat ellepték a fegyveres szabadságharcos
járőrök, élelmet hozó falusi lovaskocsik és nemzeti színű zászlót lobogtattak a
cirkáló tankjainkat ellepő felkelők. A felszabadult főváros utcáin megjelentek a
szabad sajtó első termékei. Ezek voltak a szabadság és a demokrácia tavaszának
első fecskéi. Mégsem tudtam mindennek maradéktalanul örülni. Bár szívem mélyén
tudtam, hogy Jancsi halála nem volt hiábavaló, még nem voltam képes ezt magammal
tényleg elhitetni.
Kivonultak az orosz tankok! Győztünk!
Gyurka mindent elkövetett, hogy felvidítson. Bekapcsolta
a rádiót, ahol bemondták, hogy a Szovjetunió hajlandó kivonni csapatait az
országból. Azt is bemondta a rádió, hogy Magyarország az ENSZ segítségét kérte a
Szovjet támadás megakadályozására és azt is, hogy az ENSZ biztonsági tanácsa
tárgyalni fogja[2] a
magyar kérdést.
–"Látod, minden jó irányban halad, az oroszok indulnak
kifelé" – mondta Gyurka.
Most átkapcsolt a
Szabad Európára:
- "A
Szuez csatorna felé haladó izraeli csapatok elfoglalták Gazat és Shehamot." - mondta
a rádió.
|
|
|
|
Szuezre
figyel a világ...
Nem
vitázom Gyurkával – szokásommal ellentétben – szótlan
maradok, ő meg másra tereli a szót. Azt mondja, hogy ő sem tudna emberre lőni,
mi több, a háborúban a katonák 90 százaléka csak a levegőbe lő. Minél többet
beszél, annál biztosabb voltam, hogy ha ő lett volna a helyemben, akkor Jancsi
most élne. Akkor azok a gyilkosok nem árthatnának már többet senkinek. Gyurka
idővel abbahagyta a beszélgetést és azt ajánlotta, hogy nézzem át az
ügynök-dossziékat, amelyeket a Belügyminisztériumból hoztam magammal és aztán
itt hagytam a teherautóban. Ez jó ötlet volt, mert lekötöttek a dokumentumok és
így elterelték figyelmemet Jancsi haláláról. Ezért elkezdtem lapozni azokat.
Az ÁVH Budapesti Besúgói
Az albumok abc-rendbe szedve tartalmazták az ügynökök
adatait. Találomra felemeltem azt az albumot, amelyikben C-től F-ig szerepeltek
a besúgók nevei. Két-háromszáz fénykép sorakozott a lapokon, mindegyik fénykép
alatt egy betű és egy négytagú szám és alatta az ügynök személyes adatai,
valamint az általa szolgáltatott jelentések kategóriái. Néhány név alá is volt
húzva, s olyan bejegyzésekkel volt tarkítva, mint „tanunak is alkalmas”. Volt
a besúgók között homoszexuális, osztályidegen, voltak alkoholisták,
hazárdjátékosok, voltak korábbi nyilasok, de meglepően sokan voltak
olyanok is, akikről semmi kompromittáló adat nem állt az
ÁVH rendelkezésére, akik talán csak gyengeségből vagy félelemből kooperáltak a
hatalommal. Gyorsan végigmentem a névsoron[3] és megkönnyebbüléssel láttam, hogy
nem volt köztük se barát, se rokon. Utólag szégyelltem is magam, hogy ilyent
egyáltalán feltételezhettem.
Olvasás közben fél füllel hallottam, amint a Szabad Európa
rádió bemondta, hogy Nagy Imre felmentette tisztségéből Kós Pétert, Magyarország
ENSZ képviselőjét, akiről kiderült, hogy szovjet állampolgár és igazi neve
Konduktorov[4]. Azt is jelentette a rádió, hogy Nagy Imre felkérte az ENSZ-t és
a nagyhatalmakat, hogy garantálják Magyarország semlegességét. Ennek a hírnek
Gyurka nagyon megörült.
– "Ezen a jogcímen segítette meg az ENSZ Dél-Koreát – magyarázta. –
Ez lesz a biztosítékunk az újabb szovjet támadás ellen."
Alig hogy befejezte a mondatot, az úton szovjet
harckocsikat pillantottunk meg. Megálltunk. A szovjetek mellett tolmácsként
működő ávós tiszt hosszasan tanulmányozta a vérhozásra vonatkozó nyílt parancsot,
amelyet Kopácsi Sándor budapesti rendőrkapitány állított ki számunkra. Talán
nem volt tisztában azzal, hogy Kopácsi már átállt a forradalom oldalára, mert
minden további nélkül tovább engedett. Csak annyit mondott, hogy ettől még nem
biztos, hogy a következő ellenőrző ponton, Budaörsön is át fognak majd engedni.
Nem
lett igaza. Budaörsön szintén szovjet-ávós ellenőrzés volt, de ott is
továbbengedtek. Amerre néztünk, mindenütt szovjet tankok álltak az úton és az
út mellett is. Az ávósok úgy legyeskedtek a szovjet tisztek körül, mint kutyák
a gazdájuk körül. Egyikük, aki a papírjainkat ellenőrizte, különösen igyekezett
szovjet gazdájának kedvében járni és csevegni próbált vele. Az orosz csak
köpött egyet és nem válaszolt. A tiszt a többieknél idősebbnek látszott; lehet,
hogy az ávós igyekezete saját árulóikat juttatta az eszébe, akik a
világháborúban a németek oldalára álltak.
Annyira elfogott az undor, hogy a félelmemet is elfelejtettem. Nem úgy
Gyurka. Mikor végre tovább elengedtek, láttam, hogy égő cigarettával a szájában
elővett egy másikat és megpróbált arra is rágyújtani. Ez lehetett az egyetlen
eset azon a szomorú pénteken, amikor elnevettem magam.
Az
országút üres volt. Már Tatabányánál jártunk, amikor szembetalálkoztunk egy
autóbusszal. Megálltunk és szóba elegyedtünk velük. Győrből[5] jöttek,
az ottani forradalmi tanácstól. Nagy Imréhez igyekeztek. Meglepte őket, amikor
mondtuk, hogy két darab, ÁVH-soktól hemzsegő szovjet gyűrűn kell majd
keresztülmenniük, hogy Pestre jussanak. Rövid tanakodás után elhatározták, hogy
a várható nehézségek ellenére folytatják útjukat.
Győr
előtt újabb igazoltatás következett. Ezúttal magyar szabadságharcosok
ellenőriztek. Nemzetiszínű karszalagom, nemzetőr igazolványom, Kopácsi és
Marián által kiállított nyílt parancsom felkeltette érdeklődésüket. Mi
lehettünk az elsők, akik egyenesen Budapestről érkeztek. Részletesen
beszámoltunk nekik mindenről ami az utóbbi napokban történt. Azt tanácsolták,
hogy jelentkezzünk a Dunántúli Nemzeti Tanács elnökénél, Szigethy Attilánál.
Dél
lehetett, amikor beértünk a győri városháza elé. A téren rengeteg autó, köztük
számos külföldi rendszámú. Az épületben nagy sürgés-forgás fogadott minket. A
zsúfolt folyosókon nyugati hírügynökségek riporterei, delegációk és kíváncsi
városiak között kellett elhaladnunk Szigethy irodája felé.
Győri városháza
A
zsúfolt helyiségben egy hosszú asztal, rajta számtalan üres kávéscsésze és teli
hamutartó. A tömegben nem volt nehéz felismerni Szigethy Attilát[6]. Akár
csak Marián Pista a Műegyetemen, itt ő volt a központ,
körülötte keringett a delegátusok, küldöncök, asszisztensek hada. Fejjel
kimagaslott a körülötte állók közül, egész lénye nyugalmat, higgadtságot
árasztott.
Miután bemutatkoztunk, a belső irodahelyiségbe vezetett,
ahol átnézte papírjainkat, feljegyezte nevünket és
kikérdezett a budapesti helyzetről. Főleg a szovjet útzárak iránt érdeklődött,
a látott tankok számáról és típusáról kérdezett. Érdekelte, hogy régi
típusú tankokat láttunk-e, amilyenek a Magyarországon állomásozó csapatoknál
voltak használatban, vagy újabbakat, melyeket esetleg
az utóbbi napokban hoztak be keletről. Elmondtuk,
hogy a tankok között voltak feltűnően tiszták, rozsdamentesek és újabb
típusúak is a régiek mellett. A régebbieket nem csak kopottságuk, de a
páncélzaton kívül elhelyezett benzintartályuk is felismerhetővé tett. Egy darab
papírra leírta nekünk a telefonszámát és kért, hogy
Bécsből hazajövet megint jelentkezzünk nála.
Szigethy Attila a forradalom legjelentősebb vidéki vezetője volt, aki elfogatása
után úgy lett öngyilkos, hogy kiugrott a börtön második emeleti ablakán.
Győrt elhagyva elővettem az ávós központból elhozott
kék albumot, azt amelyben egy brit katonai attasénak, egy őrnagynak a
dokumentumai voltak. Az illető 1949-ben került
Budapestre és gyakran utazott külföldre. Beszervezése egy magyar arisztokrata
segítségével történt. Az attasé sznobságának hízelgett
az előkelő barátság. Kezdetben ártatlan tarokkpartikra korlátozódott a
kapcsolatuk, később az arisztokrata beszélgetés
közben elejtette, hogy elvesztette kedvenc svájci
karóráját, s Magyarországon lehetetlen hasonlóhoz hozzájutni. Az attasé
felajánlotta, hogy következő külföldi útján beszerzi neki a kívánt órát. Az
ügynök diszkréten a diplomata zsebébe csúsztatott egy borítékot az óra
árának kétszeresével.
Néhány hónappal később egy másik kártyapartner (szintén
ávós ügynök) már két órát kért, egyet magának, egyet a feleségének. A
leírás mellett ott sorakoztak az órák és a borítékok fényképei is az albumban.
A
szöveg szerint 1951-re a diplomata már nagy tételekben szállította az órákat és
többet keresett rajtuk, mint a fizetése. Ekkor egy új tarokkpartner jelent meg,
aki finoman tudtára adta, hogy a hatóságok előtt nem
maradt titokban csempész tevékenysége. A kártyatársaság felbomlott. Az
ÁVH tovább figyelte az őrnagyot, mert kíváncsiak
voltak, hogy jelenti-e az esetet feletteseinek, vagy valami végzetes
elhatározásra jut? A megfigyelők nem észleltek semmi
különöset viselkedésén kivéve némi depressziót és felfokozott
alkoholfogyasztást.
1952-ben aztán az eredeti kártyapartnere rábeszélte,
hogy szobalányként alkalmazza a partner unokahúgát. Az őrnagynak nem voltak
többé illúziói, de elfogadta az ajánlatot és belekeveredett egy, az ÁVH
által alaposan dokumentált szerelmi viszonyba az
unokahúggal, akinek bőven nyílt alkalma átnézni és lefényképezni az attasé íróasztalában
található iratokat.
1956-ra már nem volt szükség további színjátékra. Az „arisztokrata”
eltűnt a színről, az „unokahúg” pedig nyíltan zsarolta az őrnagyot
kémfeladatainak végrehajtására. Az őrnagy mély depresszióba
esett, erősen inni kezdett és öngyilkossággal fenyegetőzött. Valahányszor
közel járt az idegösszeroppanáshoz, mindig békén hagyták pár hétre. Az
utolsó bejegyzések kezdtek egy pszichiáter jelentéseire
hasonlítani. Az ÁVH állandóan figyelte[7] az
őrnagy lelkiállapotát és mérlegelte az esetleges öngyilkosság következményeit
az általa szolgáltatott információk értékével szemben. Az utolsó bejegyzés
szerint állapota annyira aggasztó volt, hogy a „cselédlányt” utasították, hogy
személyesen gyógykezelje őt.
Hirtelen fékezésre lettem figyelmes. Két rendőr
integetett az út közepéről. Egyenruhájuk gyűrött volt, rosszul szabott és nem
is nagyon illett rájuk. Ők maguk kissé elbizonytalanodottnak látszottak. Mikor
megtudták, hova megyünk, elmondták, hogy Budapestről
indultak és Mosonmagyaróvárra igyekeznek rokonaikhoz. Gyuri intett
nekik, hogy ugorjanak föl a teherautó hátsó peronjára és máris mentünk tovább.
Magyaróvár[8] határában az útzárnál rendkívül ideges,
majdnem hogy hisztérikus felkelők igazoltattak. Megtudtuk tőlük, hogy napokkal
korábban a Dudás István által vezetett ávós határőrök, a békés tűntetők
közé lőttek. A vérengzésnek 26 halálos áldozata volt, köztük asszonyok és
gyermekek. Elvezettek a Mezőgazdasági Főiskolához és
megmutatták az ott kiterített halottakat. Gyurka és én bementünk, a két rendőr
a teherautó platóján maradt. Szívszorító látvány volt a golyók és
kézigránátok okozta sebeket látni. A
helyi Forradalmi Bizottság feje, egy bajuszos tanárember volt. Szemei
véraláfutásosak, a nikotintól barna ujjai reszkettek a
felindultságtól. Elmondtuk neki, mi járatban vagyunk, de talán nem is hallotta,
egyre az ávós gyilkosokról beszélt, akik elmenekültek a
tömeg haragja elől. Amikor tovább indultunk, a magyaróvári szabadságharcosok
felírták teherautónk rendszámát és az utasok létszámát is.
A Dudás István ÁVH százados parancsára történt
mosonmagyaróvári sortűz áldozatai
Vannak akik úgy gondolják, hogy Dudás István is a
Gorbachev-Reagan féle "nem lesz számonkérés" megegyezésének köszönhette,
hogy nem ítélték el.
Ma
már az unokák koszorúzzák Mosonmagyaróváron a sírokat
Késő délután érkeztünk meg Hegyeshalomra. A magyar oldalt
nem őrizte senki, a vámépület üresen állt. A határ túloldalán az osztrák
határőröknek megmutattam a megbízólevelemet. A csendőr szalutált, majd
tolmácsot hívatott és telefonált felettesének. Kiderült, hogy az osztrákok
határzárt rendeltek el, de a Vöröskereszt értesítette
őket jövetelünkről és ezért velünk kivételt tehettek. Rövidesen
megjelent egy tiszt és kiadott egy ideiglenes beutazási engedélyt, valamint egy
térképet, amelyen bejelölte a kórházat, ahol a vért átvehetjük.
Ausztriába belépve furcsa érzés fogott el: Idegen
országban vagyok! Életemben először elhagytam szülőhazámat, ha csak néhány
órára is. Ahogy elhagytuk a határállomást, szokatlan
látvány tárult elénk. Emberek és járművek tucatjai nyüzsögtek a lezárt határ
nyugati oldalán. Olyan volt az egész, mint egy hetivásár. Teherautók,
autók, buszok álltak nemcsak az út szélén, de az útmenti szántóföldeken is. Körülöttük
emberek: cserkészek, papok, apácák, riporterek, mentősök és kíváncsiskodók
nyüzsögtek az élelemmel és gyógyszerrel megrakott teherautók között.
Mikor megtudták, hogy Budapestről jövünk, úgy
körülvettek, hogy mozdulni sem tudtunk. Naranccsal és csokoládéval
akarták megrakni a teherautónkat. Egy csoport holland diák pedig velünk akart
jönni, hogy segítsenek megvédeni Budapestet. Nem tudták megérteni, hogy ez a mi
harcunk, amit csak mi vívhatunk meg. Nem értették, hogy miért ne segíthetne az
egyik ember a másiknak, ha az bajban van?
Egy
erdésznek kinéző, tiroli kalapos, nagydarab, pocakos ember
kokárdámra mutogatva valami olyasmit ismételt, hogy „Geschenk”. Értetlenül
néztem rá, mire ő lecsavart egyet a vadászkabátját
díszítő kézzel faragott csontgombok közül és a kezembe nyomta. Most már
megértettem, s átnyújtottam neki a kokárdát. Hirtelen csend támadt a tömegben,
amint a meghatott osztrák tiszteletteljes mozdulattal mellére tűzte a magyar
trikolort.
Eltartott egy ideig, míg megtaláltuk a kórházat. Ott már vártak ránk.
Érkezésünkkor megállt minden más aktivitás. Orvosok,
ápolónők, liftkezelők, még a járóbetegek is
tolakodtak, hogy segítsenek felrakni a vért a teherautóra. Idegenek veregették
vállunkat, öleltek, bíztattak. Már nem éreztem magam idegen földön;
otthon éreztem magam barátok, rokonok között.
Mikor
visszaérkeztünk a határra, megint körülvettek az osztrákok. A teherautó maradék
rakterületét megrakták mindenféle édességgel meg olyan gyümölccsel, amilyent én
még ritkán vagy sohasem láttam. Csokoládét, cukorkát, mindenféle konzervet
halmoztak a platóra, amíg végül már úgy nézett ki a teherautónk, mint egy mozgó
csemegebolt. Induláskor odajött egy riporter a Time magazintól és megkért, hogy
vigyük el Budapestre. Vele együtt indultunk el a tömeg lelkes búcsúztatása
mellett. Aztán lassan eltűntek a lobogó zsebkendők, a
határon az osztrák tiszt feszes vigyázban tisztelgett, amint átrobogtunk
Magyarországra. Hazaérkeztünk.
Ausztriából hazafelé jövet az óvári útzárnál a nemzetőr
parancsnok megint leírta teherautónk rendszámát, feljegyezte a rajta lévő utasok
számát és elvonult. Pár perc múlva fegyveres diákok vettek körül bennünket,
Gyurka leállította a motort, én pedig kiszálltam, hogy megtudjam, mi
történik. A Times riportere lázasan jegyzetelt. Mielőtt szóhoz jutottam volna,
az egyik diák vádlón csizmámra mutatott:
"Vadonatúj tiszti csizma!"
Egy másik gumírozott fekete esőköpenyemet mustrálta:
"Diákokon ilyet nem látni!"
Éreztem az ellenséges, gyanakvó légkört, de még nem
értettem annak okát, hiszen az öltözékem nem változott, mióta néhány órával
korábban itt jártam. Most egy személyautó érkezett nagy sebességgel. Még meg
sem állt, mikor kiugrott belőle a nagybajuszú Forradalmi Bizottsági
elnök. Teherautónkhoz közeledve ordítozni kezdett:
"Gyalázatos ávós ügynökök! Kicsempészték az ávós
gyilkosokat az országból! Ezért lógni fognak!"
Ekkor jöttünk rá, hogy mi is történt. A két állítólagos
rendőr akiket Bécs felé menet felvettünk tényleg eltűnt. Mi hiába kutattunk az
emlékezetünkben, hogy mikor is láttuk őket utoljára? Arra sem emlékeztünk, hogy
velünk jöttek-e Ausztriába vagy útközben valahol leszálltak és eltűntek?
A diákok a Time riportert elengedték, minket pedig a helyi
börtönbe zártak. Közölték velünk, hogy másnap reggel bíróság elé állítanak.
Sötét volt, éjfél körül lehetett. Én fel-alá járkáltam a szűk cellában, Gyurka
békésen horkolt a padlón.
“Az még alvás soha senkinek nem ártott; aludj, amikor
csak lehetséges!” volt a mottója.
[1] Danner Jánosról
többen úgy beszélnek, mint a Műegyetem első hősi halottjáról. Ez annyiban
tévedés, hogy a rádió épületének ostromában, - melyben a műegyetemi hallgatók
is szép számmal részt vettek -, Bartók József II. éves villamosmérnök hallgató
halálos sebesülést kapott és így ő a Műegyetem első hősi halottja.
[2] Csütörtökön,
November 1-én Nagy Imre értesítette az ENSZ főtitkárát, hogy felmondja a
Varsói Szerződést és egyben kérte, hogy annak megvitatását helyezzék az ENSZ
Közgyűlés napirendjére. Nagy Imre kérését támogatták Lodge amerikai, Dixon
angol és Louis de Guiringaud francia küldöttek.
A pénteki, November 2.-i ülésen meg is
vitatták a magyarországi helyzetet, de határozati javaslat benyújtására nem
került sor. A háttérben folynak a titkos amerikai – brit –francia tárgyalások,
melyeken a brit –francia felek igyekeznek elérni, hogy a magyar kérdés kerüljön
át az ENSZ Közgyűlés elé, ahol a szovjet vétó nem érvényesülhet. Ezt az Egyesült
Államok a szuezi problémától való figyelem elterelési kísérletnek minősítette és
megakadályozta a terv kivitelezését. Közben Nagy Imrétől új távirat érkezett,
melyben kéri az ENSZ főtitkárát, hogy a Biztonsági Tanács utasítsa a szovjet és
a magyar feleket a szovjet csapatok kivonására vonatkozó tárgyalások azonnali
megkezdésére.
[3] Tudtommal
e sorok írásáig nem került az ország nyilvánossága elé egy ilyen jellegű
részletes és teljes lista. Persze nem csak a besúgók névsora, de az ő általuk
tett jelentések sem kerültek nyilvánosságra. Ez éles ellentétben áll a második
világháborút követő „tisztogatási folyamat”-tal, mely a náci kollaboránsok
tetteit részletesen feltárta. Én a magam szemszögéből csak annyit láttam, hogy
amikor megkaptam a magam titkosrendőrségi aktáját, az abban található 103 darab
kémjelentés mind 1980 utánról volt keltezve; a korábbi évekre vonatkozó
dokumentumok eltűntek. A másik ami feltűnő, hogy az aktában levő jelentéseken a
neveket vastag fekete tintával áthúzták, olvashatatlanná tették. Ez a magyar
gyakorlat eltér például a németekétől, ahol a Stasi kémjelentéseit
nyilvánosságra hozták, a besúgókat azonosították és azok sok esetben
magyarázattal szolgáltak körülményeikről vagy bocsánatot kértek.
[4] Később
kiderült, hogy ez a hir hamis volt: Kós, bár a Konduktorov nevet egy ideig
viselte, sohasem volt szovjet állampolgár. Az sem volt igaz, hogy Magyarország
állandó ENSZ-képviselője, Kós Péter a szovjetek megbízásából terjesztette azt a
nyilatkozatot a Biztonsági Tanács elé, melyben a magyar kormány tiltakozik, hogy
a testület megvitassa a hazánkban kialakult helyzetet. Az említett nyilatkozat
valójában "szabályos úton", - Nagy Imre aláírásával - került a Biztonsági Tanács
elé még októberben, amikor Nagy Imre még bízott a szovjetekkel történő
megegyezésben.
[5] Győr,
Budapest és Bécs között félúton fekvő, 100,000 lakosú város, a Rába és a Duna
egybetorkollásánál a szlovák határon. Ipari város, vasúti gócpont és folyami
kikötő. Szigethy Attila a Győrött ülésező dunántúli Nemzeti Tanácsnak volt a
vezetője, korábban a Nemzeti Parasztpárt képviselője. Pipájával foglalatoskodva
hasonlított a lengyel Lach Walensához. A forradalom után, 1957-ben elfogták, és
a börtönben öngyilkos lett. Én tőle hallottam először azt a mondást, hogy: „A
fáklya másokat szolgál, de magát emészti el.”
[6] Szigethy
Attila (1912-1957) Kapuváron, Győr-Sopron megyében, kisnemesi családba
született, apja bírósági végrehajtó, anyja háztartásbeli volt. Politikai
fejlődésének vízválasztója volt az 1943-as szárszói konferencia, ahol
megismerkedett a Nemzeti Parasztpárt és a népi mozgalom jeles képviselőivel.
1945-től a Paraszt Párt képviselője volt a Parlamentben. 1955-ben a Soproni
Erdészeti Akadémián szerzett diplomát. A győri székhelyű Dunántúli Nemzeti
Tanács 1956 október 31-rõl november 1-re virradó éjjel választotta elnökéül. Ő
az orosz megszállás első óráiban kiadott egy új független lapot "Hazánk" címmel.
Vele szemben, - kapcsolatban a parasztság megnyerésének céljával - Kádár vele
szemben nem alkalmazta a terror taktikáját és több sikertelen kísérletet tett
Szigethy Attila megnyerésére, de ő elutasította a kollaborálást. 1957. május
3-án vitték el a karhatalmisták és 1957. augusztus 12-én lett öngyilkos.
Szigethy Attila, a forradalom legjelentősebb vidéki vezetője akkor kiugrott egy
második emeleti folyosó ablakából és szörnyethalt.
[7] Sok évvel később, már Horn Gyula
külügyminisztersége idején, én is megismertem az ÁVH módszereit, majd 1989 után
másolatot is kaptam 103 darab rám vonatkozó jelentésről és parancsról. Az alábbi
kórházba is juttatott, ugyan az ártatlan olvasó talán nem is tudja mire is
vonatkozik az a „kompromittálására kombinációs tervet kell kidolgozni..” amit a
parancs említ.
[8] Mosonmagyaróváron
1956 október 26.-án sortüzet adtak le a fegyvertelen tüntetőkre a határőr
laktanyából, mely sortüzek 26 halottja volt. dr. Zétényi Zsolt, dr. Fekete
Gyula és dr. Bogdán Emil 1992-ben emberiség elleni bűntett miatt feljelentette
Dudás János ÁVH parancsnokot, de az illetékesek egy évtizeden át megtagadták a
nyomozást. Amikor aztán közel egy évtizeddel később 2001-ben lezajlott a per,
akkor a határőr parancsnok Dudás azt állította, hogy „nincs elég ereje, hogy
kérdésekre válaszoljon.” míg ügyvédje elévüléssel védekezett és Gerő Ernő rádió
beszédére hivatkozva állította, hogy Dudás parancsot teljesített.
Elgondolkoztató, hogy helyes-e elévülés érvével visszautasítani a nyomozást és
igazságos-e a civil lakossággal szemben alkalmazott fegyveres erőszakot háborús
tettként kezelni? Véleményem szerint ez a per jellemző esete annak, hogy a
kommunizmus bukása után a bűnösök miként kerülték el a számonkérést. Egyesek azt
állítják, hogy Reagan és Gorbachev Berlinben megegyeztek, hogy nem lesz
számonkérés, de ennek a megegyezésnek a bizonyítása vagy cáfolata még várat
magára.
Lipták Béla 1956-os naplója
- Emlékezzünk - 1956
Október 22, Hétfő - Emlékezzünk - 1956
Október 22, Hétfő estéje, éjjele - Emlékezzünk - 1956
Október 23, kedd reggel - Emlékezzünk - 1956
Október 23, kedd délután - Emlékezzünk - 1956
Október 24, szerda - Emlékezzünk - 1956
Október 25,"véres"csütörtök - Emlékezzünk - 1956
Október 26, péntek - Emlékezzünk - 1956
Október 27, szombat - Emlékezzünk - 1956
Október 28, vasárnap - Emlékezzünk - 1956
Október 29-30, hétfő és kedd - Emlékezzünk - 1956
Október 31, szerda - Emlékezzünk - 1956
November 1, csütörtök nappal - Emlékezzünk - 1956
November 1, csütörtök éjjel - Emlékezzünk - 1956
November 2, péntek - Emlékezzünk - 1956
November 3, szombat - Emlékezzünk - 1956
November 4, vasárnap - Emlékezzünk - 1956
November 5, hétfő - Emlékezzünk - 1956
November 6, kedd