"A nyár folyamán, viszonylag rövid részletekben közreadom az unokáim számára irt, 1956-os naplómat. Teszem ezt annak reményében, hogy az a Magyar Lobbi résztvevőin keresztül eljut minél több magyar fiatalhoz. Remélem, hogy a történelmi napok visszaidézésével elérem azt is, hogy ifjúságunk büszke legyen a kommunista barbarizmust halálra sebző elődeire és azt is hogy az akkori össznemzeti egység visszaidézésével hozzájárulhatok a mai közgondolkozásnak az összefogás irányába való tereléséhez és így a társadalmi feszültségek csökkentéséhez is." - Lipták Béla 1956-os naplója.
Emlékezzünk - 3
1956 Október 23, kedd reggel
A hűvös reggeli harmat teljesen átáztatta a szandálomat.
Kordbársony zakóm és esőkabátom gallérjait egyaránt felhajtva próbáltam
megmelegedni a fűtetlen HÉV kocsiban. A körülöttem ülő embereken nem látszott,
hogy valamit is tudnának az előző esti eseményekről. Nagyrészt munkásemberek
voltak, akik bóbiskoltak az egy órányi zötyögés alatt. Még csak kedd volt, de ők
már olyan fáradtnak látszottak, mintha egy egész hét munkája lenne mögöttük.
Ezek az elcsigázott, fáradt emberek voltak állítólag a hatalom birtokosai, a
„forradalmi munkásosztály”, melynek nevében Moszkva kommunista kiszolgálói
kezükben tartották a hatalmat.
Amikor reggel hétre megérkeztem az egyetemre, Danner
Jancsit már ott találtam a négyes számú portánál. Jancsi idősebb volt nálam,
lehetett vagy 26-27 éves, és 5-6 centivel magasabb is volt, 190-195 centi magas
lehetett. Üdvözlésként jól hátbavágott és átadott egy nemzetiszínű karszalagot.
– "Menj a kettes kapuhoz és igazoltass mindenkit, aki belép. Idegeneket ne
engedj be, csak a műegyetemi igazolvánnyal rendelkező tanárokat és diákokat.
Senki mást!" Közben befutott Szabó Iván is, akit Jancsi megkért, hogy szerezzen
be egy megafont, amire a felvonuláskor később szükség lehet.
A 2-es kapu felé bandukolva gyönyörködve néztem az új
karszalagomat. Piros-fehér-zöld! Milyen jó érzés ezeket a színeket látni! A
rendszer annyira félt a nemzeti – vagy ahogy ők mondták, nacionalista –
megnyilvánulásoktól, hogy a nemzetiszínű zászlónkat csak a vörös zászlóval
együtt volt szabad kitenni és azt is csak olyan "ünnepeken", mint április 4.,
május 1., vagy november 7. Kokárda vagy nemzetiszínű karszalag viselése
viszont eleve elképzelhetetlen volt, az ilyesmi provokációnak, lázadásnak
minősült volna. És most egy ilyen karszalag van rajtam!
Kihúztam magam, s büszkén mentem a kémia tanszék épülete
melletti kettes portához. Elfoglaltam helyemet, s vártam az érkezőket. Az első,
akit megláttam, Szőke Kati volt, a fiatal tanársegéd, aki előző este segített a
stencil sokszorosítót kezelni. Mikor meglátta karszalagomat, könnybe lábadt a
szeme. Elmagyaráztam neki, hogy azért igazoltatunk, nehogy provokátorok
kerüljenek közénk. Szótlanul megmutatta az igazolványát.
Nem sokkal később Perr Gyuszi is befutott a
motorbiciklijén. Marika ott ült mögötte a hátsó ülésen. Elmondták, hogy
szétosztották a röplapokat Csepelen és a Beloiannisz gyárban, sőt még Dorogra is
eljutottak. Én is elmondtam, hogy bátyám a gödöllői egyetemen terjeszti a
röplapunkat.
Egyre többen érkeztek a kapuhoz. Ezért Gyuszi is beállt
segíteni az igazoltatással. Már hosszú sorban álltak az emberek, de senki nem
zúgolódott, mindenki türelmesen várt amíg rá került a sor. Igyekeztem
felgyorsítani az ügyintézést, s ezért már fel sem néztem, az igazolványok
ellenőrzése közben. Egyszer csak olvasom: Foglalkozása Rektor. Felnéztem.
Gillemot László[1] állt előttem, türelmesen várva,
hogy beengedjem.
Dr. Gillemot László a Műegyetem egyik rektora
Roppant zavarba jöttem, megilletődöttségemben valami
idétlen hajbókolással adtam vissza az igazolványát. De ha én illetéktelennek
éreztem is magam arra, hogy a rektort igazoltassam, az Ő meleg, biztató
tekintete megnyugtatott. Szeme mintha azt üzente volna:
"Ne aggódj. Száz éve az akkori fiatalok is ugyanilyen
bizonytalanul kezdték, aztán mégis megváltoztatták a világot. Ti is ezt
csináljátok most, teszitek azt amit mi, felnőttek nem tudtunk vagy nem mertünk
megtenni. Ti most megteremtik a szebb jövőt", de hangosan csak ennyit
mondott: "Sok sikert kívánok.”
Mutyi Bácsi
Egy órával később már négyen voltunk a kapunál. Már nem
volt sor, s úgy éreztem, nincs már szükség rám, beülhetek a mechanika órára.
Elképzelhetetlen volt ezt az előadást, - Mutnyánszky Ádám[2],
vagy ahogy mi egymás közt hívtuk, Mutyi bácsi – óráját elmulasztani. Nyolc óra
előtt egy perccel rohantam be a KA-51-es terembe. A 300 férőhelyes auditórium,
melyben a padsorok hátrafelé emelkedtek, már zsúfolásig megtelt. Szerencsére
Zsindely Laci barátom foglalt számomra helyet a felső sorok egyikében. Laci még
a gimnáziumból régi jó barátom volt, s ugyan tudtán kívül, de ő volt az oka,
hogy a hajómérnöki szakra iratkoztam, mert azt akartam, hogy többet legyünk
együtt.
Mutnyánszky professzor még a régi, kommunizmus előtti idők
tanári generációjához tartozott. Hivatását komolyan vevő, vérbeli pedagógus
alkat volt, olyan, aki mérnökök, feltalálók egész generációit oktatta. Mutyi
bácsi tudásánál csak szakmájának szeretete volt nagyobb. Legfőbb öröme az volt,
ha látta, hogy diákjai előtt sikerült megnyitni a tudás kapuját, felébreszteni
bennük a megértés örömét. Mutyi bácsi előadásai alatt mindenki csöndben volt.
Kellett is a csönd, mert nem használt mikrofont és így könnyű lett volna
egyik-másik szavát elmulasztani.
Előadásai olyanok voltak, mint egy mise melyen ő volt a
tudomány papja. Két asszisztense volt: egy tanársegéd és egy pedellus, kinek fő
feladata a hatalmas táblák tisztára mosása volt. Mutyi bácsi jegyzetek nélkül
adott elő és tankönyvet sem használt. Vonalzó nélkül is nyílegyenes vonalakat
húzott a táblára, amelyet úgy be tudott osztani, hogy sohasem fogyott ki a
helyből, bármilyen bonyolult is volt a felvázolnivaló ábra vagy grafikon. És
soha, de soha nem követett el hibát. Amikor telerajzolta a táblát, intett a
pedellusnak, aki vizes szivaccsal tisztára törölte azt, míg Mutyi bácsi a másik
táblán folytatta a munkát.
Nem volt könnyű tisztán tartani a táblát, mivel az már
akkor is régi volt, amikor a századfordulón Bánki Donát[3] meg
Kármán Tódorék[4] generációja
tanult róluk, vagy amikor majd a húszas években Neumann Jánosék[5] koptatták
itt a padokat. Mire ők kikerültek erről az egyetemről, már akkor is régieknek
számítottak ezek a táblák. Most pedig egyenesen matuzsálemi korúak voltak.
Mindennek ellenére a pedellus olyan szépen karban tartotta őket, hogy
Mutnyánszky professzor rajzait a leghátsó sorból is tisztán lehetett látni.
Bármilyen távol is álltak egymástól a társadalmi ranglétrán, a professzor és a
pedellus egy dologban egyformák voltak: mindketten sokat adtak arra, hogy
mesterségüket a lehető legmagasabb fokon műveljék és egymást ezért a tudásért
megbecsülték, sőt tisztelték is.
Ezen a reggelen Mutnyánszky rossz formában volt.
Láthatóan nem tudott koncentrálni, gyakran elvesztette a beszéd fonalát,
hümmögött, krákogott, először ránk nézett, aztán a táblára, valamit letörölt,
aztán újra felrajzolta. Végül letette a krétát, megtörölte a kezét, az
íróasztalához sétált és leült. Egy darabig a szemüvegével babrált, aztán sokáig
rajtunk pihentette a szemét, míg végül elcsukló hangon ezt mondta:
"Menjetek, fiaim, ez a nap nem a mechanikáé, ma
fontosabb dolgotok van! Tegyétek a mai napot egy büszke nappá a mi sokat
szenvedett kis népünk történelmében."
Ezzel kiment, mi pedig, most már a katedráról, röviden
elmondtuk a többieknek az előző este történteket és bejelentettük a tervezett
tüntetést. Elmagyaráztuk, hogy ugyanúgy fogunk felvonulni, mint a honvédelmi
gyakorlatokon. Tízes sorokban, de most kart karba fűzve, hogy provokátorok ne
tudjanak befurakodni sorainkba. Táblák nélküli, néma tűntetés lesz. Egry Gyuri –
a Menő – vezeti majd a mi harmadéves gépész évfolyamunkat, én pedig az összekötő
leszek Marián alezredessel.
Kilenc vagy tiz óra lehetett amikor kivonultunk a kémiai
tanszék épülete elé, hogy gyakoroljuk a rendezett sorokban való felállást. Akkor
még nem volt ott más évfolyam, ami azt jelentette, hogy mi haladunk majd a
felvonulás élén.
Én közben elmentem megkeresni Marián alezredest a katonai
tanszéken. Útközben találkoztam Sándor Ivánnal, a Jövő Mérnöke szerkesztőjével,
aki éppen akkor érkezett a nyomdából. Hóna alatt egy nagy csomagban hozta a Jövő
Mérnöke legfrissebb példányait, melyeken még meg sem száradt a nyomdafesték. A
lap fedőlapján akkor követeléseinknek[6] még
csak 10 pontja volt ott olvasható. Egy csomó példányt átvettem Ivántól és azok
egy részét kiosztottam az évfolyamunknak, majd hirtelen elhatároztam, hogy a
többit átviszem a pesti egyetemekre.
Minden szem rám irányult, amikor úgy reggel 10-11 körül
felugrottam a Pestre tartó villamosra, karomon a nemzeti színű szalaggal, hónom
alatt a friss lappéldányokkal. Egy idős asszony felállt a helyéről és odaállt
mellém, mintha meg akarna védeni valakitől vagy valamitől. Egy postás odajött
hozzám és a fülembe súgta:
"A lányomtól tudom, mi készül. Nagyon vigyázzanak." Közben
körül-körülnézett, nem látja, hallja-e meg valaki.
Mikor leszálltam a villamosról, úgy tűnt mintha a város
semmit sem tudna arról, ami az egyetemeken történik. A három egyetemen, ahol
megfordultam gyűlések voltak folyamatban. Mindenütt átadtam pár példányt a
követeléseinket tartalmazó újságból és ismertettem a délutáni tűntetés tervét.
A Színművészeti Főiskolán egy ismeretlen személy lengyel
kokárdát tűzött a mellemre. Ahogy siettem az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, az
utcán egy magas nő megállított, megcsókolta a kokárdát és lengyelül kezdett
beszélni hozzám. Én csak mosolyogni tudtam, rámutattam a piros-fehér-zöld
karszalagomra és nem jutott jobb az eszembe, minthogy a kezébe nyomjak egy
példányt a Jövő Mérnökéből.
Tizenegy óra után volt mire elértem az Eötvös Loránd
Tudományegyetemre, ott már már folyt a készülődés, festették a nagy
transparenset. Akkorra a rádió is már hírül adta a lengyelek mellett tervezett
szimpátia-tüntetésünk tervét. Most már az egész város tudta, mire készülünk. Az
emberek megbámultak az utcán. Egy idős ember, ahogy kilépett egy bolt ajtaján és
szemben találta magát velem, megállt, keresztet vetett, mintha valami vagy
csodát látott volna.
Az Eötvös egyetemen az emelvény vörös posztóval volt
letakarva. Mikor befejeztem a pontok felolvasását, megkérdeztem:
"Nem találtatok más színű terítőt?"
Kifelé menet, ahogy a tömegen átfurakodtam, hátranézve
láttam, hogy az asztalt nemzetiszínű zászlóval takarják le. A folyosón megláttam
egy nyilvános telefonnál és feltárcsáztam Ágnes számát. Megint Judit vette fel a
kagylót. Addigra Ágnes már a rádióból tudta, hogy miért nem voltam ott a
randevún.
"Ez azt jelenti, hogy megbocsát nekem?" kérdeztem.
Néma csend volt a válasz. – "Csak azt mondd meg neki,
hogy amit csinálunk, az nagyon fontos! De számomra nem fontosabb, mint ő! Ezt
feltétlenül mondd meg neki!"
Visszafelé menet a Műegyetemre már éreztem hogy a városban
más a légkör. Hallom, hogy Debrecenben már megindult a diáktüntetés, meg azt,
hogy felvonulásunk tervét közölte a Szabad Nép. Most már sokan tudták, hogy
miért van karomon a nemzetiszínű karszalag. A villamoson az utasokból bíztatás,
szimpátia áradt. Furcsa és egyben felemelő érzés is volt. Mintha egyik napról a
másikra fontos ember lett volna belőlem. Idegen emberek néztek úgy rám, mint
valami vezetőre akiben megbízhatnak, akit bátran követhetnek. Legszívesebben
emlékeztettem volna őket, hogy én csak egy diák vagyok, akitől nem várhatnak
sokat. De aztán a másik, az új énem kerekedett felül, amikor valaki megállított
és kérdezett, hogy mi is lesz, a magabiztosság látszatát keltve ilyesmiket is
mondtam:
"Megyünk együtt a Bem[7] szoborhoz!
Ez a mi hazánk, a mi dolgunk, hogy szabaddá tegyük!"
>
Bem József
A villamoson kiosztottam A Jövő Mérnökének maradék
példányait. Volt, aki hangosan kezdte olvasni a pontokat, mások zavartan néztek
maguk elé. Mikor az egyetemnél leszálltam a villamosról a bajuszos kalauz
katonásan szalutált.
Délre járt az idő. A Műegyetem olyan volt, mint egy
megbolygatott méhkas. Diákok ezrei gyülekeztek a kapukon belül, az egyetem
kertjében és állandóan újabbak és újabbak érkeztek. A műhely-laboratórium előtt
Danner Jancsi és Szabó Iván óriási hangszórót szereltek fel. Azon keresztül
jelentették be és üdvözölték az érkezőket. Egymásután harsogta a hangszóró az
egyetemek neveit: Állatorvosi Főiskola, Agráregyetem, Kertészeti és Szőlészeti
Egyetem, Petőfi Katonai Akadémia és így tovább...
Az én évfolyamom, a harmadéves gépészek évfolyama már
órákkal korábban felsorakozott a kettes kapunál, a kémiai tanszék épülete
mellett. Volt egy óriási nemzetiszínű zászlónk, amit Gabányi Laci, válogatott
kosárlabdásunk tartott. Mivel a kettes kapu volt legközelebb a Gellért térhez,
mi kerültünk a felvonulás élére. Gabányi gigantikus zászlója adja majd meg a
jelet a pesti oldalon gyülekező csoportoknak is az indulásra.
Egyelőre csak vártunk és vártunk. Közben mind többen
érkeztek a környékbeli egyetemekről és főiskolákról. Számunk lehetett már
tízezer és csak egyre duzzadt.
A kerítésen kívül láttunk néhány bőrkabátos egyént is akik
fényképeztek bennünket és időnként elmentek, hogy használják a sarki nyilvános
telefont, valószínűleg jelentve azt, amit láttak. Jól tudtuk, kik lehetnek.
Elővigyázatosságból többen csak a becenevünkön szólítottuk egymást – az enyém
természetesen Öcsi volt. De nem mindenki volt ilyen óvatos: például Danner
Jancsi nem volt hajlandó „elbújni” egy becenév mögé.
Délben még mindig vártunk az engedélyre, s én kezdtem éhes
lenni. Igaz, hogy amióta „felszabadítottak” bennünket a szovjetek én gyakran
voltam éhes. De a nap izgalmai valahogy felfokozták bennem az éhség érzetét. A
szendvics, amit Memi hajnalban adott, már csak halvány emlék volt. Amint
zsebeimben holmi kenyérmorzsa után kutattam, kezembe akadt a 140 forintnyi
ösztöndíjam. Elhatároztam, hogy menet közben veszek majd valamit, ha lesz rá
alkalmam. Akkor még nem gondolhattam, milyen sokáig kell erre a költekezési
alkalomra várnom.
Közben telt az idő, s még mindig nem történt semmi. Egy
helyben topogtunk az első sorban, én két jóbarátom, Egry Gyuri (a Menő) és
Kiefer Nándi között álltam. Találgattuk, hogy miért nem indulunk, meddig kell
még várnunk, hogy megjöjjön az engedély a felvonulásra. Végül 12 óra 53 perckor
a Kossuth Rádióban beolvasták Piros László[8] belügyminiszter
közleményét:
"A közrend zavartalan biztositás érdekében a
Belügyminisztérium nyilvános utcai gyüléseket, felvonulásokat nem engedélyez!"
Percekkel később Marián alezredes jelent meg a labor
épület tetején egy megafonnal a kezében és megkérdezte a tömegtől:
"Engedelmeskedni fogtok a miniszter parancsának?"
Harsány „NEM!” volt a válasz.
Megpróbáltam áttörni a tömegen, hogy Marián közelébe
jussak, de mire odaértem, már elment egy küldöttség a Belügyminisztériumba
Danner Jancsi vezetésével. Az egyetem kis Skoda[9] gépkocsijával
mentek. A kocsit Majoross Imre vezette.
Mikor visszatértem az évfolyamunkhoz, látom, hogy a
kerítésen kívül jócskán megszaporodtak a bőrkabátosok. Továbbra is fényképeztek
és telefonáltak. Engem is elfogott a szorongás, s a többiek szemében is láttam a
félelmet. Menő megpróbálta feloldani a feszültséget egy szokásos faviccével:
"Mit mondott a szadista a mazohistának, amikor az azt
kérte, hogy rúgjon belé?" – majd hosszas szünet után vigyorogva kivágta a
választ: – „Nem!”
Senki sem nevetett. Újra próbálkozott:
"Ki az abszolút apáca?" Senki sem reagált.
Ez még sohasem történt meg vele. Nem adta fel,
megismételte a kérdést, de válasz ekkor sem érkezett. Végül kérdését maga
válaszolta meg:
"Akinek az anyja is apáca volt."
Senki sem nevetett. Ezután feladta a hiábavaló próbálkozást, elhallgatott.
Közben újabb és újabb csoportok érkeztek az egyetem
területére, már alig fértünk el az épületek közötti szabad területeken, nagy
volt a zsúfoltság. Aztán pontosan 2 órakor a rádió bejelenti, hogy Bata László
hadügyminiszter engedélyezi a magyar katonák résztvételét a felvonuláson.
Felderülnek az arcok, szűnik a feszültség. Alig egy negyedóra múltán, 2:23-kor
pedig a rádió bemondja, hogy Piros László belügyminiszter feloldotta a
gyülekezési tilalmat és elküldte a Műegyetemre helyettesét, Fekete Mihályt, hogy
erről tájékoztassa a diákokat..
Alig 5 perc múlik el és mozgolódást észleltünk a
műhely-laboratórium tetején. Aztán feltünik Marián Pista alacsony meg Danner
Jancsi magas alakja és köztök egy sötéthajú rendőrtiszt, megafonnal a kezében.
Nem vár a bemutatásra, önmagát mutatja be:
"Kopácsi Sándor[10] vagyok,
Budapest rendőrfőkapitánya – mondta. – Jó hírt hoztam. A tűntetésre
megkapták az engedélyt."
Kopácsi Sándor személyesen hozta az engedélyt
A további szavait elnyelte az üdvrivalgás. Mikor végre
elcsendesedtünk, Marián alezredes vette át a megafont:
"Néma felvonulásunk a kettes kaputól indul. A
rakparton vonulunk majd a Bem térre, ahol részt veszünk az Írószövetség által
rendezett lengyel-magyar baráti megemlékezésen és kifejezzük szolidaritásunkat a
lengyel néppel. Induljunk!"
Gabányi Laci felemelte a hatalmas zászlót. A kettes kapu
kinyílt és mi kirobbantunk, kiözönlöttünk a Szent Gellért térre. Frivaldszky
János könyve fedőlapjára tette felvonulásunk első sorát[11].
Én az első sorban, Kiefer Nándival kart karba öltve, szorosan egymás mellett
vonultunk. Olyan volt az egész, mint egy álom. Szívemet a torkomban éreztem, a
hátamon a hideg futkározott.
Végre kiérünk a Gellért térre, esőkabátban az első
sorban középen, bal oldalamon, belém karolva Kiefer Nándi (akkor
láttam utoljára) jobbra előttem Egry Gyurka, évfolyamunk vezetője. (Gyurka
Peruban élte le életét, ott nevelte fel magyarnak 4 fiát, Csabát, Attilát,
Leventét és Bélát).
Ahogy kiértünk a térre, leállt a forgalom. A villamosok,
autóbuszok megálltak, a gyalogosok földbegyökerezett lábakkal, csodálkozva és
hitetlenkedve néztek bennünket. Egy utcaseprőnő elejtette a seprűjét, keresztet
vetett és féltérdre ereszkedett, mikor a zászló elhaladt előtte; egy
nagybajuszos ember levette a kalapját és vigyázzba állt. Egy fiatal rendőr a
sapkájához nyúlt, hogy levegye a zászló előtti tisztelet jeléül, aztán
meggondolta magát és úgy tett, mintha az izzadságot törölné le homlokáról,
miközben azért a szemét is megtörölte. Egy megkínzott és megalázott nemzet
talált e percekben ismét magára. Jó érzés volt, nagyon jó érzés volt magyarnak
lenni ezen a napon.
Ahogy áthaladtunk a téren, nagy embertömeg nézte majd
sokan követték is menetünket. A Duna másik partján a pesti egyetemisták is
elindultak, ők először a Petőfi szoborhoz mentek, s onnan jöttek Budára a Bem
szoborhoz. A két menet leírhatatlan hatással volt az emberekre; a menetoszlopunk
mindkét oldalán a járdákon ezrek vonultak velünk. Ez már több volt, mint
tűntetés, álom volt ez, egy csodás, egy életben csak egyszer előforduló álom.
Úgy éreztem magam, mintha hipnózisban lennék.
Elképzeltem, hogy ünnepélyes menetünkben ott van Szent
István, fején nehéz koronájával. Mellette Mátyás híres Corvináival;
szabadságharcos elődeink: Rákóczy kurucaival, Kossuth a vörössipkásokkal. Aztán
kultúránk nagyjai: Bartók, Madách, Arany, Ady és a többiek. Úgy éreztem, hogy
hazánk kollektív szelleme vonul most itt velünk. Egyszer csak hallom jobb
oldalamról Menő hangját:
"Ezért már érdemes volt élni!" Nem válaszoltam;
nem tudtam megszólalni.
[1] Gillemot László (családnevének
ejtése zsilmó, 1912-1977).
Édesapja, Gillemot Ferenc, sportujságiró, nagyapja, Gillemot Lajos,
virágkertész. Ő maga kétszeres Kossuth-díjas gépészmérnök,
anyagtudós, a Magyar
Tudományos Akadémia rendes
tagja.
[2]
A lengyel származású szilárdságtan tanárunk, a
Kossuth dijas Muttnyánszky
Ádám (1889 - 1976) Solymáron
született, a Műegyetemen a mechanikai tanszékét vezette, az ő 5-6 kiadást megért
tankönyveiből tanulttunk. Ma a KA-51-es auditórium az ő nevét viseli és a
Műegyetem kertjében szobor emlékeztet Mutyi bácsira.
[3] Bánki Donát (eredeti neve
Lőwinger Donát, 1859-1922). Édesapja, Lővinger Ignác az 1848-as
szabadságharcban, a hadsereg főorvosa. Mint annyi más zsidó származású magyar
család gyermeke, ő is hazafias nevelést kapott. 1879-ben már egyetemistaként
magyarosította a nevét és szülőhelye iránti tisztelete jeléűl Bánkira. Ő volt
korának egyik legnagyobb gépészmérnöke, a hidrogépek, kompresszorok és
gőzturbinák szerkezettanának professzora.
[4] Kármán
Tódor az aerodinamikában, kivált az űrkutatásban ért el
nagy eredményeket. Még mint az erdélyi hegyi patakokban horgászó gyerek fedezte
fel, hogy ha egy kő van a rohanó vízben, akkor a létrehozott örvények
közötti távolság nem függ a víz sebességétől, csak a kő méretétől.
Ez a megfigyelés lett aztán a későbbi vortex elméletének alapja.
[5] John von Neumann (eredeti neve Margittai Neumann
János,1903-1957),
Neumann Miksa és Kann Margit első gyermeke. Édesapja jómódú és művelt zsidó
bankár volt aki 1913-ban nemesi cimet kapott és ekkor felvette a margittai
előnevet. Ő maga a Fasori Evangélikus Középiskolába járt (Wigner Jenővel
egyidőben) majd vegyészmérnök és matematikus lett, de e mellett nagy általános
kultúrával is rendelkezett. Legenda járt arról, hogy a korai elektronikus
számológépek számításait ő fejben ellenőrizte a gépével azonos sebességgel.
Hasonlóan legendás volt emlékezőtehetsége. Élete végéig görögül idézett Thuküdidészből,
és franciául Voltaireből. Az
IBM New York állam beli (Armonki) központjának előcsarnokában Neumannt a tudás
piramisának csúcsára helyezték és a komputer feltalálójaként tiszteli a felirat.
Ő fedezte fel a "ENIAC"-ot (Electronic Numerical Integrator And Computer),
melyet a világ első számítógépének tartanak. Leányának egy előadásán azt
hallottam, hogy az elsőt a Princton egyetemen, kislánya hálószobáját
felhasználva maga drótozta, s ezért a kislány utálta és az ENIAC-ot MANIAC-nak
nevezte.
[6] Követeléseinknek
még a 10 pontos változatát közölte ez, a Jövő Mérnökének október 23-i száma.
Megjegyzem, hogy az ún. "Topolino-pontok", melyeket még tegnap este akart
delegációnk a rádióban beolvastatni. Ez olvasható Pedroni Emma "A "Budapesti
Műszaki Egyetem és az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem részvétele az
1956-os forradalomban. Dokumentumok" című írásában (14. oldal) amit a „Műegyetem
1956 Alapítvány” 1994-ben adott ki. A 12 pontos változat az Országos Széchényi
Könyvtár Kisnyomtatvány tárának 1956-os külön gyűjteményében található. A 14 és
16 pontos változatok lelőhelye a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Tárának
Iratgyűjteménye (a 16
pontos változatban az
első helyre került a szovjet csapatok kivonásának követelése). A 17 pontos
változatba október 23-ának éjjelén került bele az ÁVH-sok beavatkozását elítélő
mondat. Ugyan a követelések száma változott, ma már a "16 Pont" jelenti azt a
történelmi dokumentumot amit 1848-ban a "12 Pont" jelentett.
[7] Bem József (Józef Zachariasz Bem, 1794-1850), a székelyek Bem apója, lengyel és magyar honvéd altábornagy. Cseh eredetű lengyel nemesi családba született. Napóleon 1812-es
oroszországi hadjáratában tüzér hadnagyként vett
részt. 1819-ben
a varsói tüzériskola tanára lett. A kor rakétafegyverének számító röppentyűk
tökéletesítésével is foglalkozott. A lengyel szabadságharc bukása után
megszervezte, hogy a felkelésben részt vett 5000 fő Franciaországba meneküljön,
s maga is Párizsba emigrált.
Itt megírta emlékiratait A lengyelországi nemzeti felkelésről címmel. 1848
November 3-án jelentkezett szolgálattételre Kossuth
Lajosnál Pesten.
Bem
altábornagy gyors hadmozdulatokkal karácsonykor elfoglalta Kolozsvárt.
Ezzel kelet felől biztosította az Alföldet,
és lehetővé tette, hogy Windisch-Grätz támadása
elől a kormány Pestről Debrecenbe helyezhesse
át székhelyét. 1849-ben felszabadította a Székelyföldet,
majd elfoglalta Nagyszebent és február
9-én Piskinél legyőzte
az egyesült osztrák–orosz haderőt, majd ismét Székelyföldre vonult. A második
orosz beavatkozás után, július
31-én a segesvári
csatában vereséget
szenvedett, hadserege teljesen szétzilálódott. Erdély elvesztése után, Kossuth,
aki nem bízott Görgeyben – a magyar csapatok
főparancsnokává nevezte ki. Bem sokat tett a magyar–román megbékélésért, 1849 tavaszán
megállapodott az addig az osztrákokat támogató, legjelentősebb román
felkelővezérrel, hogy a román felkelők nem harcolnak tovább a magyar honvédsereg
ellen.
1849
augusztusában Bem József Törökországba menekült
és Guyon
Richárddal, Kmety
Györggyel és
mintegy 216 magyar, 7 lengyel és 15 olasz társával együtt áttért az iszlámra,
hogy megszerezze a török támogatást számunkra, de a háborúra mégsem került sor,
mert a brit kormányzat ez ellen dolgozott. Bem hamvait 1929-ben szállították
Lengyelországba és helyezték el egy tarnówi mauzóleumban,
de vallási okokból nem lehetett „a keresztény lengyel földben” elhantolni.
[8] Piros László (1917-2006) Magyarbánhegyesen született, 6 elemit végzett hentessegéd volt, aki a második
világháborúban Voronyezsnél orosz fogságba esett majd 1945 januárjában
partizánként visszatért Magyaroprszágra. 1950-ben az Államvédelmi
Határőrség parancsnokává
nevezték ki vezérőrnagyi rangban. 1953.
június 4-től Gerő
Ernő belügyminiszter
első helyettese, majd 1954. június 6-tól belügyminiszter. 1956 Október 28-án
Gerővel, Hegedüs
Andrással együtt a Szovjetunióba távozott,
majd November 3-án visszatért az országba. (Bizony nem hittem volna, hogy egy
hét múlva az irodájában ülök és olvasom a budapesti kémek jelentéseit!)
[9] Ami
kevés személygépkocsit Magyarországon látni lehetett, az majdnem mind vagy Skoda
vagy Pobeda volt. A Pobedák voltak a nagyobbak, drágábbak, azok a Szovjetunióban
készültek. Kevés embernek volt kocsija, legtöbben vezetni sem tudtak, én sem. Az
egyetem gépkocsijainak állandó sofőrjei voltak. Én két sofőrt ismertem meg,
Majoros Imrét aki Danner Jancsit és Vereckey Gyurkát aki engem szállított.
[10] Kopácsi Sándort (1922 - 2001)
Tizenöt évesen nyilasellenes akcióban vett részt és comblövést kapott. Miskolcon
végezte a négy reálgimnáziumot és a fémipari szakközépiskolát. 1945-ben
belépett a Magyar
Kommunista Pártba és még
ebben az évben rendőrtiszt lett. 1952-ben
Budapest rendőrfőkapitányává nevezték ki. A Nagy Imre-program hatására
megrendült az addig csalhatatlannak vélt vezetőkbe vetett hite. Az SZKP XX.
kongresszusa után egy nyílt rendőrségi pártértekezleten fellépett Rákosi ellen.
A poznani események hatására a honvédség és rendőrség főtisztjeinek értekezletén
több társával együtt kijelentette, hogy a népre nem lőnek. A forradalom alatt a
felkelő csapatok bizalmát megnyerve, 1956. november 1-jén a Kilián laktanyában a
Karhatalmi Bizottság ülésén a Nemzetőrség helyettes parancsnokává választották.
November 1-jén jelölték a Magyar Szocialista Munkáspárt héttagú Intéző
Bizottságába is. A szovjet intervenciót követően 1956. november 5-én Szerov
hadseregtábornok, feleségével, Ibolyával együtt letartóztatta. 1958. június
15-én a Nagy Imre per hatodrendű vádlottjaként halálra, majd később a döntést
enyhítve életfogytiglani börtönre ítélték. 1963-ban az általános amnesztiával
szabadult. Ezután 1963–65 között vasesztergályosként dolgozott a
Telefongyárban. 1969-ben jogi diplomát szerzett, de munkát nem kapott, így
1975-ben Kanadába emigrált, s ott is halt meg 2001-ben.
[11] Tőlem
balra vonult Szilágyi Pali, az Amerikai Magyar Szövetség (AMSZ), ma már nem élő,
egykori elnöke. Megettem például Gróf Andris, kiből azóta Andy Grove és az Intel
vállalat tulajdonosa, a „chip” megalkotója lett. Ő még ma is kedveli az Andris
megszólítást. Sajnos az ott vonulókból is sokan kerültek nyugatra, elmenekült
egy negyed millió fiatal és tehetséges magyar, az állam lakóinak közel 3%-a,
annyi mintha az Egyesült Államokat elhagyná 10 millió fiatal. Persze mindezt
akkor még nem tudtuk, pedig ott voltak a menekülők között későbbi Nobel
díjasaink is, Gábor Dénes vagy Oláh György is.
Lipták Béla 1956-os naplója
- Emlékezzünk - 1956
Október 22, Hétfő - Emlékezzünk - 1956
Október 22, Hétfő estéje, éjjele - Emlékezzünk - 1956
Október 23, kedd reggel - Emlékezzünk - 1956
Október 23, kedd délután - Emlékezzünk - 1956
Október 24, szerda - Emlékezzünk - 1956
Október 25,"véres"csütörtök - Emlékezzünk - 1956
Október 26, péntek - Emlékezzünk - 1956
Október 27, szombat - Emlékezzünk - 1956
Október 28, vasárnap - Emlékezzünk - 1956
Október 29-30, hétfő és kedd - Emlékezzünk - 1956
Október 31, szerda - Emlékezzünk - 1956
November 1, csütörtök nappal - Emlékezzünk - 1956
November 1, csütörtök éjjel - Emlékezzünk - 1956
November 2, péntek - Emlékezzünk - 1956
November 3, szombat - Emlékezzünk - 1956
November 4, vasárnap - Emlékezzünk - 1956
November 5, hétfő - Emlékezzünk - 1956
November 6, kedd