"A nyár folyamán, viszonylag rövid részletekben közreadom az unokáim számára irt, 1956-os naplómat. Teszem ezt annak reményében, hogy az a Magyar Lobbi résztvevőin keresztül eljut minél több magyar fiatalhoz. Remélem, hogy a történelmi napok visszaidézésével elérem azt is, hogy ifjúságunk büszke legyen a kommunista barbarizmust halálra sebző elődeire és azt is hogy az akkori össznemzeti egység visszaidézésével hozzájárulhatok a mai közgondolkozásnak az összefogás irányába való tereléséhez és így a társadalmi feszültségek csökkentéséhez is." - Lipták Béla 1956-os naplója.
Lipták Béla
Emlékezzünk - 4
1956 Október 23, kedd délután
Elhagytuk
a Szabadság-hidat, elvonultunk az Erzsébet-híd második világháborús roncsai
mellett, majd Európa első függőhídja, a Lánchíd mellett
is. Az utcákat szegélyező embercsoportok
csodálkozva és hitetlenkedve, egyesek kalaplevéve, könnyes szemmel
bámultak vagy integettek felénk.
Indulnak a m\egyetemisták a Bem térre. Én esőkabátban
az első sor bal oldalán, összekarolva balomon Kiefer Nándival, jobbomon Szilágyi
Palival.
A Döbrentei téren egy fehérköpenyes nő
a kórház erkélyéről nemzetiszínű, de kommunista címeres zászlót lenget,
a tömegből kiáltások:
"Nem kell a kommunista címer!"
Megdermed, eltűnik, majd lyukas zászlóval tér vissza, kivágta
a gyűlölt kommunista címert. Megszületett 1956 jelképe! Ekkor egy pillanatra
megfeledkeztünk hogy néma a tűntetésünk és megéljeneztük a lyukas zászlót
lengető asszonyt.
A Bem szobor talapzatát teljesen elborították a virágok és babérkoszorúk. Veres
Péter, az Írószövetség elnöke beszélt, aztán Sinkovits Imre elszavalta a Nemzeti
Dalt, Bessenyei Ferenc a Szózatot, majd a mi 16 pontunk következett. Utána úgy
4-5 óra táján küldöttséget menesztettünk a Rádióhoz, azt remélve, hogy ezúttal
talán be is olvassák követeléseinket. Egy másik küldöttség Széll Sándorral Nagy
Imréhez indult, akiről aztán kiderült, hogy nincs Pesten, s csak később ért a
Parlamentbe.
A Bem téren
A megemlékezés után néhány évfolyam visszament az egyetemre. Mi, harmadéves
gépészek elhatároztuk, hogy a Kossuth térre, az Országházhoz vonulunk. Úgy
éreztük, hogy addig nem értünk el igazi eredményt, amíg a kormány részéről
választ nem kapunk követeléseinkre. Elhatároztuk, hogy továbbra is csendben,
zárt sorokban vonulunk, mint eddig. Boldogan és reménykedve indultunk el a
Margit hídon át Pest felé.
5-6 óra körül értünk oda, addigra már egy tűt sem lehetett volna leejteni, annyi
ember tolongott a téren. A tömeg éppen azt követelte, hogy oltsák el az épület
tetején éktelenkedő kivilágított vörös csillagot. Amikor ez megtörtént, óriási
ováció tört ki. Közben, mint a tengeren a szélvihar hullámai, a téren az újabb
és újabb jelszavak skandálása dörgéssé erősödve söpört végig:
"Vesszen az önkény, éljen a törvény!"
"Lengyelország példát mutat, kövessük a lengyel utat!"
"Ruszkik haza, ruszkik hata!"
"Rákosit a Dunába, Nagy Imrét a kormányba!"
A tömeg Nagy Imrét éltette és követelte hogy szóljon hozzánk.
Egyszerre elsötétült a tér, minden lámpa kialudt. Nyilvánvalóan azt remélték a
hatóságok, hogy a tömeg így majd megunja a várakozást és hazamegy. Helyette
valaki meggyújtott egy újságot, valószínű a Szabad Népet, így akarva maga körül
világosságot teremteni. Példáját mások is követték, s perceken belül a hatalmas
teret a sok ezernyi rögtönzött fáklya fénye világította be. Ekkor valaki
elkezdte énekelni a Himnuszt és az összegyűlt tízezrek ajkán hatalmas erővel
felzengett nemzeti imánk. Aztán a Szózat, majd a Kossuth nóta hangjai
visszhangoztak a téren. Este 9 lehetett, még énekeltük, hogy “Kossuth Lajos azt
üzente” amikor újra kigyulladtak a lámpák és a Parlament egyik erkélyén
megjelent Erdei Ferenc aki bejelentette, hogy Nagy Imre[1] megérkezett
és beszédet fog mondani. A tömeg óriási ovációval fogadta a bejelentést.
Nagy Imre első szava – "Elvtársak!" – voltak ami mindenkit mellbe vágott
és hatalmas nemtetszést váltott ki. Szinte egy emberként kiáltottuk:
"Nem vagyunk elvtársak!"
Fel voltunk háborodva. A sablonos kommunista megszólítás, ami egy-két nappal
korábban még általánosan ha nem is elfogadott, de használt volt, mára
elvesztette szalonképességét. Nagy Imre láthatóan megütközött a tömeg
reakcióján, s a megszólítást valamelyest módosítva rövid, semmitmondó beszédet
mondott, melyben ugyan támogatásáról biztosított, de egyben arról is, hogy a
reformoknak a kormány irányításával kell történniük, majd beszédét valahogy úgy
fejezett be, hogy most pedig énekeljük el a Himnuszt, aztán mindenki menjen
haza.
A tömegben az a hír terjed, hogy egyesek lángszóróval a Sztálin szobor
ledöntésén igyekeznek. Mások a Rádiónál vannak hol az ablakon bemászott diákokat
az odarendelt többszáz ÁVH-s letartóztatta. Ugyanakkor olyan hírek is érkeznek,
hogy az odavezényelt magyar katonák átálltak a tüntetők oldalára, míg a tüntetők
a rendőrségi raktárakból fegyverhez jutottak és megindult a tűzharc. Az a hír is
terjed, hogy Gerő Ernő[2] gyűlölködő
beszédet mondott a rádión. Ezektől a hírektől megváltozott a hangulatunk. Most
már nagy haraggal zúgott a téren: –"Vesszen Gerő!" A tömeg átvette, s
most már egymást váltották a skandált jelszavak:
„Lengyel, magyar egyet akar!”
„Ruszkik, haza!”
és a legnépszerűbb: „Aki magyar, velünk tart!”
Ez az "aki magyar" szólt akkor mindenkihez aki a hazában élt! Szólt a
liberálishoz és a konzervatívhoz, szólt a keresztényhez és a zsidóhoz, szólt a
tanult és tanulatlanhoz, a jobb és a baloldalihoz, valami olyasmit üzent, mint
amit az amerikai indiánok közmondása: "A sasnak is van jobb meg baloldali
szárnya, de együtt dolgoznak, mert a sasnak el kell érnie otthonába". Igen,
olyan volt ez, mintha a magyar turul üzente volna, hogy most nincs széthúzás!
Később Danner Jancsi úgy döntott, hogy megpróbál bemenni Nagy Imréhez.[3] Én
az Alkotmány utcában megpillantottam egy büfét. Mivel reggel óta nem ettem,
beszaladtam és kértem egy zsemlét. Zsebemből előkotortam a 140 forintomat
és egy húszast odaadtam a kiszolgálónak. Ő egy darabig nézegette a pénzt
meg a karszalagomat, habozott, aztán visszaadta a pénzt és hozzátette:
"Vigyed csak azt a zsemlét, úgyis becsukom a boltot és
én is jövök veletek."
–Gerő Ernő beszédéből: „Elítéljük azokat,
akik ifjúságunk körében a sovinizmus mételyét igyekeznek terjeszteni, s a
demokratikus szabadságot, melyet államunk a dolgozó népnek biztosít,
nacionalista jellegű tüntetésre használták fel.”
Az évfolyamunk még mindig együtt volt, amikor megpillantom Perr Gyuszi motorját.
Mint mindig, most is ott ült a hátsó ülésen menyasszonya, a szőke kis Marika. Ők
már bejárták a város különböző pontjait, s izgalmas híreket hoztak. Elmondták,
hogy a Hősök terén nagy tömeg gyűlt össze, mert a Sztálin szobrot próbálják
ledönteni. A Rádiónál pedig megerősítették ÁVH-s őrséget. Közben Csepelről
teherautókon munkások érkeztek a Rádióhióhoz[4] épülete
elé és katonák is jöttek, akik közül egyesek áttértek a felkelők oldalára és
elkezdtek fegyvereket osztani. A légkör pattanásig feszült, bármi bármikor
megtörténhet.
Rövid megbeszélést tartottunk. Voltak, akik a Rádióhoz akartak menni, mások a
Hősök terére, ahol a lerombolt Regnum Marianum[5] helyén
álló Sztálin szobor ledöntésén dolgoztak. Végül Egry Gyuri javaslatát fogadtuk
el. Azt, hogy mi csináljunk valami mást, mint a többiek: nyomassunk ki
egy sztrájkfelhívást, s azt osszuk szét. Perr Gyusziék visszamentek a Rádióhoz,
mi pedig még mindig nagyjából rendezett sorokban megindultunk a Szikra Kiadó
felé.
A Regnum Marianum templom 1930 körül, tornyát,
- egyedülálló módon -, a Szent
Korona másolata
díszítette
A nyomdászok nem ellenkeztek, csak egy írásbeli nyilatkozatot kértek, miszerint
kényszer hatására cselekednek, s miután ezt megkapták, már csak a szövegre,
betűtípusra és egyéb technikai részletekre vonatkozó utasításokat kértek. Egy
óra múlva készen is voltunk, s már indulni készültünk, amikor befutott Perr
Gyuszi Marikával. Izgatottan újságolta, hogy a városligeti Sztálin szobrot
ledöntötték és azt is hogy most a csepeliek teherautóval a belvárosba vonszolják
a szobrot. Közben a Rádiónál az ávósok a tömegbe lőttek, s több ember meghalt. A
városban teljes a zűrzavar, fejetlenség.
A bal oldalon láthatjuk, hogy 56-ban Sztálinnal már
csak a csizmái maradtak a talapzaton, a jobb oldalon pedig a magyar posta 35
évvel később kiadott bélyege látható.
Tanácstalanok voltunk. Erre nem számítottunk, amikor délután a békés
tüntetésünket megkezdtük. Legtöbben reggel óta étlen-szomjan talpon voltunk, azt
sem tudtuk, családunkkal mi van? Legtöbben úgy döntöttek, hogy hazamennek. Én
egy kisebb csoporthoz csatlakoztam, amelyik a Rádióhoz tartott.
Éjfél körül lehetett az idő, amikor a Bródy Sándor utca környékére értünk. Már
messziről hallottuk a fegyverropogást. Közelebb érve megütötte orrunkat a
puskapor szaga. A szívemet a torkomban éreztem, de már nem fordulhattam vissza.
A Múzeum körút és Bródy Sándor utca sarkán három magyar tankot láttunk. Az
emberek körülvették azokat és beszélgettek a tisztekkel. Nyilvánvaló volt, hogy
ezek nem fognak a magyarokra lőni.
A Bródy Sándor utca üres volt. Lőporfüst szállt a levegőben. A kapualjakban
húzódtak meg a tüntetők. Azzal sem törődtem, hogy féltett kordbársony zakóm a
házfalakhoz dörzsölődött, amint rohantam a Rádió épülete felé. Üres, kiégett
mentőautók mellett futottam el az első házig s ott beugrottam a kapualjba, ahol
már néhányan lapultak. Kérdeztem, miért voltak ott a vöröskeresztes autók?
"Azok a szemét ávósok azokkal hozták az erősítést az
épületbe. Fehér köpenyt is vettek az egyenruhájuk fölé. Lőszert is hoztak, de a
tűntetők elkapták egyik-másikat és lefegyverezték őket" – válaszolt egy
ismerős hang.
Megfordultam. Zsuzsa volt, Illés Gábor[6] kerepesi
barátom menyasszonya.
"Meg ne mondd Gábornak, hogy itt láttál" – kérte.
Kezében géppisztolyt tartott.
A képen Harvilla Béláné ( Stricker Katalin) és Wittner Mária látható.
Stricker Katalint 1958-ban felakasztották, Wittner Mária túlélte a Kádár
terrort.
(Leslie A. Toth felvétele)
"Hát ezt honnan szerezted?" – kérdeztem
csodálkozva.
– "Tőlük" – bökött a mellette álló katona felé.
A nagydarab, fiatal honvéd kezet nyújtott, s bemutatkozott.
"Hogyan kerültek ide?" – kérdeztem.
"Az egységünket idevezényelték a Rádió védelmére, de
amikor a parancsnokunk látta, hogy mi történik, megtagadta a tűzparancsot.
Voltak, akik átadták fegyverüket a civileknek, a többi, mint mi is csatlakoztunk
hozzájuk."
Lassan, kimérten beszélt, minden drámaiság vagy felesleges szó nélkül, úgy mint
a falusi emberek mindenütt ezen a tájon. Kiejtéséről ítélve Szeged környéki
lehetett.
Hirtelen egy nagyobb csoport tűnt fel az utca végén. Nem úgy jöttek, háztól
házig futva, mint én, hanem rendezett sorokban, az utca közepén. Élükön egy
nagytermetű ember menetelt, nagy nemzetiszínű zászlót tartott a kezében. Nehéz
testi munkás lehetett – talán kovács – mert a hatalmas lobogót egy kézzel
tartotta. Ahogy közelednek a Rádió épülete felé, egyszerre sortűz dördül az
épületből. A lövöldözés hangja sokszorosan visszhangzott a szűk utca házainak
falairól. Mivel az úttestet nem érték golyók, feltételeztem, hogy az ávósok csak
a levegőbe lőttek. A tűntetők megálltak, de amikor a lövöldözés abbamaradt,
lassan újra megindultak.
Ekkor újabb sortűz dördült. Most már jégeső módjára kopogtak az utca kövein a
géppisztolygolyók. Éles, pinghanggal pattantak fel az utca köveiről.
Amikor embert talált a golyó, tompa puffanó hangot adott. A sebesültek
jajgattak, aki tudott az futva menekült. De a zászlóvivő, ő még egy lépést tett
előre, aztán mint egy tölgyfa, kidőlt és a földre zuhant, de még estében is
magasra tartotta a zászlót.
Hátam mögött hallom a katona hangját, amint magyarázta Zsuzsának:
"Nem, így kell kibiztosítani. Ez az. Most ezen
keresztül kell célozni. Így."
A következő pillanatban fülsiketítő durranást hallottam és a Rádió épületének
egyik ablakának üvegdarabjai csörömpölve hullottak az utcára. Válaszul kapunk
előtt is elkezdenek szikrázni az utca kövei a becsapódó golyóktól.
"Csak a fegyveresek maradjanak!" - kiáltotta a
katona.
Kiugrottam a kapualjból és teljes erőből futni kezdtem, vissza a Múzeum körút
felé.
A sarkon egy teherautó állt, amit nagy tömeg vett körül.
"Mi történik itt?" – kérdeztem.
Egy mellettem álló férfi felvilágosított:
"A Lámpagyárból jöttek, - tudja, a Soroksári útról -, puskát és lőszert
hoztak."
Nyílt titok volt, hogy a Lámpagyárban nem lámpát, hanem lőfegyvereket
gyártottak. Odafurakodtam a teherautóhoz és megkaparintottam egy puskát és egy
marék lőszert. A puska sikamlós volt, egész felületét zsír borította. Első
gondolatom az volt, hogy mi lesz, ha ez a puska összepiszkítja az én féltett
kord bársony zakómat? Ezért odavittem egy utcai szemétkosárhoz, kihalásztam
abból egy eldobott újságot és elkezdtem a fegyvert törölgetni.
Egyszer csak valaki a vállamra teszi a kezét:
"Öcsi, mit keresel itt?
Bátyám, Péter állt mellettem.
"Hát te?" – kérdeztem vissza.
"Bejöttünk Gödöllőről."
"Tehát mégis megváltoztattad a véleményedet?"
"Szó sincs róla. Őrültség amit csináltok Az Ávó kinyír
mindnyájatokat. Azzal a dióverővel nem sokra mész ellenük! Legfeljebb arra jó,
hogy összemaszatolja a zakódat. Mellesleg, ha nem tudnád, jönnek az oroszok."
– "Látom, még mindig pesszimista vagy. Tudod, hogy
Illés Gábor menyasszonya ott harcol a Rádiónál? Most tanulta meg a géppisztoly
kezelését."
Most egy másik teherautó fordul be a sarkon és megáll mellettünk:
"Újpestről jövünk, most megyünk a budaörsi Károly
laktanyába fegyverért. Aki segíteni akar, velünk jöhet" – kiáltott le az
egyik utas.
Péter aggódott, megpróbált lebeszélni, de én felmásztam a teherautóra.
Jólesett, hogy félt, de az elhatározásomat nem voltam hajlandó megváltoztatni.
Ez az elhatározás akkor született bennem, amikor láttam azt a nagydarab kovácsot
elesni a rádió előtt.
A teherautó platójának mindkét oldalán hosszú padok voltak. Leültem az egyikre,
miután a zsebkendőmmel gondosan letöröltem, nehogy attól piszkos legyen a
gyönyörű zakóm. Mellettem két fiatalember ült, a szemközti padon meg három fiú
és két lány. Én voltam az egyetlen diák a teherautón. A többiek ruházatáról és
beszédjéből is meg lehetett állapítani, hogy gyári munkások. Mindegyiküknek
ugyanolyan zsíros puskája volt, mint nekem. A mellettem ülő fiú éppen puskájának
megtöltésével foglalatoskodott. Ez nekem valahogy eszembe sem jutott. Azért
szereztem a puskát, mert úgy éreztem, hogy ez most hozzátartozik a divatos
viselethez, mint máskor a zokni vagy nyakkendő, ami nélkül kinézik az embert a
közösségből. Eszembe sem jutott, hogy tudnom kellene használni is. A magam
részéről úgy gondoltam, jó helyen vannak azok a golyók a kordbársony zakóm
zsebében is.
A Petőfi híd felé tartottunk. A Múzeum körútról a kihalt Üllői útra fordult a
kocsi és nagy sebességgel haladt a Nagykörút felé. A padszomszédom éppen
befejezte a puskája töltögetését és ő is letette a fegyvert maga elé úgy, mint a
többiek, rátámaszkodva arra, hogy ezzel is csökkentse a rossz rugózású teherautó
okozta rázkódást. Egyszer csak nagy zökkenést éreztünk, -- talán egy kockakövön
ment át teherautónk – és mindegyik puska felugrott a platóról. Amikor
visszaestek a fegyverek, a frissen töltött puska elsült. Gazdája előrebukott és
a jobb füléből folyt a vér.
A teherautó lefékezett. Mivel diák voltam s nemzetiszínű karszalagot viseltem, a
többiek automatikusan rám néztek, hogy mondjam, mit tegyünk? Csak párszáz
méternyire lehettünk a Haynal klinikától, oda vittük a fiút, azután folytattuk
utunkat. Most már a gyönyörű kordbársony zakómon jókora vérfolt is
éktelenkedett. A nagykörúton jobbra kellett volna fordulnunk, de egy hosszú
orosz hadoszlop közeledett abból az irányból. Az oszlop élén tank, mögötte
páncélosok. Így az Üllői úton mentünk tovább a Hungária körútig. Ott csak balra
tudtunk fordulni.
A Baross térhez közel, a HÉV megállónál nagy tömeg állta el az utunkat.
Megtudtuk, hogy a Ruggyantaárugyár igazgatója megtagadta a munkások követelését,
nem volt hajlandó leállítani az üzemet, hiába támogatták a munkások a
meghirdetett sztrájkot. A főbejárathoz érve megkérdeztem a portást, hogy hol van
a hangosbeszélőnek a mikrofonja? A portás a karszalagomra nézett és szótlanul a
fülkében lévő kapcsolótáblára mutatott, de figyelmeztetett:
"Tudják, ez nem olyan egyszerű, itt vegyi folyamatokat
kell leállítani, amit nem lehet egyik percről a másikra megtenni. Ehhez idő
kell."
"Jó, de meg kell tenni" – válaszoltam.
Mivel eredeti úti célunkat, Budaörsöt nem sikerült elérnünk, máshonnan kellett
fegyvert szereznünk. Eszünkbe jutott, hogy Kopácsi Sándor főkapitány meghagyta a
rendőrőröknek, hogy ne fejtsenek ki ellenállást a felkelőkkel szemben. Ezért
elmentünk a Baross téri rendőrségre. Úgy tűnt, hogy ott már számítottak is ránk,
mert a bejáratot őrző rendőr még segített is a fegyverek kihordásánál. Azokat a
téren ki is osztottuk és az újonnan felfegyverzett emberek mindjárt fel is
kapaszkodtak a teherautónkra, ami a végén úgy megtelt, hogy még a motorházon is
ült valaki. Ezért gyalogosan folytattam utamat, vissza a belváros felé.
A rendőrségtől kapott fegyverekkel
[1] Nagy
Imre (1896-1958), Kaposváron született, reformátusnak keresztelték. Édesapja,
Nagy József uradalmi cseléd, édesanyja, Szabó Rozália, a somogyi
alispánnál cselédlány volt. Nehéz anyagi körülmények között, egy szobás
lakásban éltek. 1915-ben bevonult a kaposvári 17-es gyalogezredbe, az Isonzónál
megsebesült, majd az orosz frontra került. Itt újra megsebesült majd
hadifogságba került és 1918-ig rabtáborokban élt.
Hazatérte után tisztviselőként dolgozott Kaposváron, feleségül vette
Égető Máriát és belépett a kommunista pártba. Politikai tevékenysége miatt
börtönbe került majd Bécsbe és később Moszkvába emigrált. Ott a Nemzetközi Agrár
Intézetnél dolgozott, megírta a "Magyar Parasztság helyzete" c. tanulmányát,
majd 1936-ban, Kun Béla feljelentésére elbocsátották és kizárták a pártból.
Később a
"moszkvai Kossuth rádiónak" szerkesztője lett és kidolgozta a magyarországi
földreform tervét. A világháború után főleg agrár kérdésekkel foglalkozik, azt
tanítja az egyetemen, míg a párton belül Gerő Ernő és Rákosi Mátyás ellenfele.
Nagy Imre elítélte, hogy azok úgy beszéltek a magyar népről, hogy "ők", nem úgy,
hogy "mi.". 1953-ban, Sztálin halála
után Nagy Imre szenvedélyes beszéddel illette a szovjet diktátor és Rákosi
államát "rendőrállamnak" nevezte, majd már miniszterelnökként megszüntette a
beszolgáltatást, felszámolta az internáló táborokat, tárgyalásokat kezdeményezett
a katolikus egyházzal és létrehozta a "Hazafias Népfrontot".
Rákosiék
"ellentámadásba" mentek és ezért 1955. április
18-án
az országgyűlés leváltotta Nagy Imrét és helyére Hegedüs
András került a
kormányfői székbe, míg ő professzorként, illetve a Tudományos Akadémia tagjaként
dolgozott. 1956 nyarán
újra aktivizálódott, kialakult körülötte az úgynevezett „Nagy Imre-kör” majd 1956. október
13-án visszavették a
pártba és most, a Parlament erkélyéről még teljesen tájékozatlanul szólt a
néphez.
[2]
Gerő
Ernő, született Singer Ernő (1898-1980), Singer Móric zsidó banktisztviselő
gyermeke, aki a szlovákiai Terbegecen született, 1956-ban szovjet NKDV tiszt és
az MDP (Magyar Dolgozók Pártja) első titkára. Fiatal korától aktiv kommunista
munkát végzett, 1922-ben 15 év börtönre ítélték, majd 1924-ben
kiadták a Szovjetuniónak.
Itt felvette a szovjet állampolgárságot, az NKVD (később
KGB) ügynökeként több országban dolgozott. Spanyolországban kiérdemelte „a
barcelonai hóhér” nevet, amikor részt vett a trockista Andrés Nin meggyilkolásában Rákosi
idején 1952 és 1954 között belügyminiszterként
megszervezte az ÁVH-t. 1956 júliusában, Rákosi Mátyás utódjaként és Anasztasz
Ivanovics Mikojan, a Szovjetunió rendkívüli
megbízottja nyomására a Központi Vezetőség első titkárává választották. 1956.
október 23-án este 20 órakor a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai épülete előtti
tüntetés kapcsán ellenforradalomnak minősítette az eseményeket, a tüntetőket
sovinisztának, antiszemitának, reakciósnak és népgyűlölőnek nevezte, majd
Október 28.-án Hegedüs Andrtás, Bata
István és Piros
László társaságában
a Szovjet Unióba menekült. Moszkvában halt meg.
[3] Később
tőle tudtam, hogy sikerült bejutnia a Parlamentbe és azt is, hogy este 9 tájban
Gerő Ernő felhívta Kruscsovot, majd az orosz követtől, Andropovtól és Pjotr
Lascsenkótol, a székesfehérvári parancsnoktól kért katonai segítséget. Kruscsov
először a magyar minisztertanács írásos kérését követelte mielőtt kiadná a
parancsot , de aztán éjfél táján mégis, ilyen kérés nélkül is parancsot kapott a
székesfehérvári különleges hadtest a budapesti bevonulásra.
[4] A
felkelők hajnalra elfoglalták a Rádió épületét. Az ottani stúdiók azonban
addigra már használhatatlanná váltak, mivel a pártvezetőség lekapcsoltatta őket
a rádióadóról,
és a parlamentben rendeztek be ideiglenes stúdiót. Innen szólt a Kossuth Rádió
műsora a forradalom alatt, és még a forradalom leverése után is, egészen 1957
áprilisáig. A Lakihegyi adó november 7-én kezdett ismét műsort sugározni. Az
adótornyokat a stúdióval összekötő kábel sértetlen maradt, de a forradalom
napjaiban a vidéki adók a központitól eltérő műsort sugároztak, vagy hallgattak.
[5]
A
kommunisták lerombolták a Regnum Marianum nevű katolikus iskolát, hogy helyére
felépítsék Sztálin hatalmas szobrát. Ez a szobor a szovjet megszállás gyűlölt
szimbóluma lett, és miután ledöntötték, az emberek napokat töltöttek azzal, hogy
darabokra zúzzák.
[6]
Illés Gábor is X-es kategóriájú
(osztályidegen) diák volt, és ő is Kerepesen lakott. A családja a miénkhez
hasonlóan azért költözött oda, hogy megmeneküljön a deportálástól, melynek révén
a nagyobb városokban az elvtársak megszerezték a középosztály lakásait. Gábor a
forradalom után Amerikába menekült, elvette Zsuzsát, bankigazgató lett, és
Kaliforniában telepedett meg.
Lipták Béla 1956-os naplója
- Emlékezzünk - 1956
Október 22, Hétfő - Emlékezzünk - 1956
Október 22, Hétfő estéje, éjjele - Emlékezzünk - 1956
Október 23, kedd reggel - Emlékezzünk - 1956
Október 23, kedd délután - Emlékezzünk - 1956
Október 24, szerda - Emlékezzünk - 1956
Október 25,"véres"csütörtök - Emlékezzünk - 1956
Október 26, péntek - Emlékezzünk - 1956
Október 27, szombat - Emlékezzünk - 1956
Október 28, vasárnap - Emlékezzünk - 1956
Október 29-30, hétfő és kedd - Emlékezzünk - 1956
Október 31, szerda - Emlékezzünk - 1956
November 1, csütörtök nappal - Emlékezzünk - 1956
November 1, csütörtök éjjel - Emlékezzünk - 1956
November 2, péntek - Emlékezzünk - 1956
November 3, szombat - Emlékezzünk - 1956
November 4, vasárnap - Emlékezzünk - 1956
November 5, hétfő - Emlékezzünk - 1956
November 6, kedd