"A nyár folyamán, viszonylag rövid részletekben közreadom az unokáim számára irt, 1956-os naplómat. Teszem ezt annak reményében, hogy az a Magyar Lobbi résztvevőin keresztül eljut minél több magyar fiatalhoz. Remélem, hogy a történelmi napok visszaidézésével elérem azt is, hogy ifjúságunk büszke legyen a kommunista barbarizmust halálra sebző elődeire és azt is hogy az akkori össznemzeti egység visszaidézésével hozzájárulhatok a mai közgondolkozásnak az összefogás irányába való tereléséhez és így a társadalmi feszültségek csökkentéséhez is." - Lipták Béla 1956-os naplója.
Emlékezzünk - 5
1956 Október 24, szerda
Éjjel 2 óra lehetett ezen a szerda hajnalon, október 24-én amikor hirtelen
eszembe jutott Ágnes. Bármilyen lehetetlen időpont is, úgy éreztem, fel kell
keresnem és meg kell nyugtatnom, hogy nem történt semmi bajom. Hosszú gyaloglás
után értem oda hozzájuk, de a házat teljes sötétségben találtam. A kapu
természetesen zárva volt. Mivel telefonálni nem mertem, egy levelet csúsztattam
be a kapu alatt és mentem tovább.
Amikor elértem a Blaha Lujza térre, ott hevert a frissen ledöntött Sztálin
szobor fejének hatalmas tömbje. Úgy látszik, hogy akik ledöntötték, idáig
vontatták a Városligetből. Egyszerre heves puskaropogást hallok a Nemzeti
Színház mögött lévő Szabad Nép székház felől. Lebuktam a Sztálin fej mögé, ahol
már ott lapult egy svájcisapkás, vékony fiatalember. Kezében kalapácsot tartott.
"Ez az első alkalom, hogy Sztálin apánk tett is valamit
értünk" – jegyezte meg száraz humorral, aztán így folytatta: "éppen
próbáltam egy darabot a szoborból elvinni emlékbe, amikor kitört a lövöldözés."
A Blaha Lujza tér a ledöntött Sztálin-szoborral
A Szabad Nép székházban nagyszámú ávós csoport tartózkodott, de a "magyarok" már
elfoglalták a földszintet. Ez volt az első alkalom, hogy valaki úgy beszélt az
ávósokról, mintha nem lennének magyarok. Én mindig hazaárulóknak és
gazembereknek gondoltam őket, de nem idegeneknek.
Amikor végre folytatni tudtam utamat a Rádió felé, a Múzeum körúton tankokat
láttam közeledni. Az első tank tornyának tetőablaka nyitva volt, egy tiszt feje
volt látható a nyílásban. Az utcán senki, a pár ember aki ébren volt, a
kapualjakba húzódva figyelték, mi történik. – "Ne mutassa a puskáját!" –
kiáltott felém valaki, amikor én is beugrottam egy kapu alá. Miután a tankok
eldübörögtek mellettünk[1],
tovább folytattam utamat az egyetem felé. Már hajnalodott, amikor a Szabadság
hídon átgyalogolva a Gellért térre értem, ahol különös látvány fogadott.
A téren már ebben a korahajnali órában hemzsegtek az az emberek. Barikádot
építettek. Mint a hangyák, úgy jöttek-mentek, mindenki cipelt valamit, ócska
sodronyokat, székeket, minden lehető és lehetetlen tárgyat. Egyesek
feszítővasakkal az utcát borító macskaköveket szedték fel, abból emelve
barikádot, hogy megakadályozzák az orosz tankok átkelését Pest felől a hídon.
Mikor meglátták karszalagomat és vérfoltos zakómat, utat nyitottak nekem. Egy
rendőr, aki legalább kétszer idősebb volt nálam, megkérdezte:
" Most mit csináljunk?"
"Kiszorítjuk őket a városból" – válaszoltam
gondolkodás nélkül.
A Móricz Zsigmond körtér felől három teherautó kanyarodott a térre.
"Pestre megyünk fogunk segíteni az ottaniaknak! –
kiáltotte az elsőről egy fiatalember. – Aki akar, szálljon fel!"
Az emberek eldobálták a kezükben levő szerszámokat és felugráltak a
teherautókra. Én hulla fáradt voltam, de ezt látva, hirtelen elhatározással én
is nekiindultam. Nekem a másodikon jutott hely. A híd közepére érve megláttuk a
pesti hídfőnél álló orosz tankokat, melyek nem lőttek, csak ott álltak Mindhárom
teherautónk megpróbált visszafordulni. A miénk egy oszlopba ütközött. A
kialakult pánikban egymás hegyén-hátán menekültek az emberek a biztonságot
nyújtó budai oldal felé. A három teherautó közül egy sem jutott át Pestre.
Reggel kilencre végre visszaértem az egyetemre. Nehéz volt elképzelni, hogy 24
órával korábban Mutyi bácsit hallgattam az egyetemen. Mintha évek teltek volna
el azóta. Most minden kihalt, sehol egy lélek. Az aulában csak lépteim
visszhangja vert hangot. A DISZ irodából létrejött MEFESZ irodába érve megláttam
Danner Jancsit, géppisztollyal a vállán. Ő is ugyanolyan gyűrött és piszkos
volt, mint én.
"Úgy látszik, mi vagyunk az elsők"– mondta. –
Most jöttem a Corvin közből, ott visszaverték az oroszokat. Jó pár tankot
vesztettek."
–"Úgy néz ki, hogy rajtunk kívül nincs itt senki" –
válaszoltam.
– "Nézzünk körül a katonai tanszéken is."
Az irodában szólt a rádió és éppen a következő
közleményt olvasták be:
"A kormányzati
szervek nem számoltak a véres orvtámadásokkal, s ezért segítségért fordultak a
Varsói Szerződés értelmében a Magyarországon tartózkodó szovjet alakulatokhoz. A
szovjet alakulatok a kormány kérését teljesítve részt vesznek a rend
helyreállításában."
A tanszék felé menve megtudtam Jancsitól, hogy Hegedűs Andrást[2]
leváltották és most Nagy Imre a miniszterelnök. Azt is mondta, hogy Nagy Imrét
eddig Rajk meg Hegedűs elszigetelték a külvilágtól, de most
Donáth Ferenc[3]
és
Losonczy Géza[4]
is bent van már nála és kezdik felvilágosítani. Miközben Jancsi besél
észrevettem, hogy szandálom talpa kezd leválni. Jancsin bakancs volt. Ez a
praktikus viselet is jellemző volt rá. Szegedi fiú volt, magas, sötétszőke
hajjal és kékesszürke szemekkel. Jancsi komolyan vette az életet.
Menyasszonyával, Gabival már ki volt tűzve az esküvőjük napja. Én egészen más
természetű voltam. Én a jelent élveztem, nem sokat törődtem a jövővel, de most
már nem voltam olyan biztos, hogy nekem, a zenekari jampec dobosnak van igazam.
Kezdtem elhinni, hogy az élet többről szól, mint a perc élvezetéről, hogy talán
a Jancsi-féléknek is igazuk lehet.
A már leváltott
miniszterelnök, Hegedűs András, október 28.-án egy visszadátumozott
miniszterelnöki átirattal megpróbálta legálissá tenni az orosz beavatkozást,
majd 29.-én Moszkvába menekült.
Donáth Ferenc az 1958-as
Nagy Imre per vádlottainak sorában áll az első sorában, középen.
Losonczy Géza
A katonai tanszék ablakai sötétek voltak, mozgásnak semmi jele. Belépünk a
nyitott főbejáraton, majd Jancsi benyitott Marián alezredes irodájába. Ott
megszólal egy hang:
"Ki az?"
Jancsi válaszol: –"Danner János és"... – aztán rám néz és én így
folytattam: – "Öcsi", mert még mindig nem mertem az igazi nevemet
használni. Ekkor előtűnt az alezredes és két tisztje az iroda sötétjéből. Láttam
amint visszadugták pisztolyaikat a tokjaikba.
"Kívülről nem lehetett látni, hogy van-e itt valaki?" –
mondtam. – "Miért van itt olyan sötét?"
"Négykézláb mentünk el az ablak alatt, hogy meg ne
lássanak" – válaszolta az egyik hadnagy.
Marián szemei vérvörösek voltak, szája széle rángatózott, amint hozzátette:
"A tüntetés után visszajöttünk és azóta itt vagyunk.
Bármelyik pillanatban jöhetnek értünk".
Próbáltunk lelket önteni beléjük. Elmondtuk, hogy a katonaság és a rendőrség
velünk van. Beszéltünk az általános sztrájkról, a Rádiónál és a Kilián
laktanyánál dúló harcokról, de megnyugtatni nem sikerült őket.
"Ettek valamit?" – kérdezte Jancsi.
Csak a fejüket rázták, mire hoztunk nekik a konyháról azt, amit éppen találtunk,
hideg kávét, kétnapos kenyeret és néhány almát. Mindannyian ettünk valamit, de a
katonák hangulatát ez sem javította. Továbbra is lebukva mentek el az ablak
előtt amikor átmentek a szoba egyik sarkából a másikba.
Az aggódó katonákról eszembe jutott, hogy szüleim is nagyon aggódhatnak miattam.
Elhatároztam, hogy most hazamegyek, megnyugtatom őket. Anyám húga, Duduke a
Bartók Béla út 1 szám alatt lakott. A ház valamikor nagyanyám családjáé volt, de
persze államosították. Szép, elegáns épület. A márvánnyal borított lépcsőház
olyan tágas volt, hogy ott könnyen föl lehetett vinni egy zongorát is. Magas
mennyezete, faragott kődíszei a millenniumi békeévek jólétét tükrözték. A
lépcsőt díszes vasrács szegélyezte mely felett széles márvány támaszkodó
húzódott. Az emeleti fordulók olyan tágasan íveltek, hogy a negyedik emeletről
megállás nélkül a földszintig lehetett lecsúszni a széles és sima márvány
felületen. Ezt gyermekkoromban bizony sokszor kipróbáltam, bizonyítottam.
Csöngetésemre Feri bácsi nyitott ajtót. Az előszoba félhomályában is ijesztő
látványt nyújthattam, mert láthatóan visszahőkölt, amikor meglátott. Az előszoba
tele volt Feri bácsi vadásztrófeáival: agancsok, szarvak és agyarok, tülkök és
vadászkések borították a falakat. Ő, édesapja mellett, mint süldő fiatal,
nagyvadakra vadászott a Kárpátokban, rókára Erdélyben, fogolyra az adriai
részeken, mindezt anélkül, hogy külföldre kellett volna utaznia. Most útlevélért
kellene folyamodnia, ha szülővárosába, Kassára akar látogatni! Persze mostanában
legnagyobb gondja csak annyi volt, hogy reggelente megtalálja a műfogsorát.
Az előszobában letettem a puskát és a vérfoltos zakómat. Mikor beléptünk a
nappaliba, Duduke éppen a kisfiát pelenkázta. Ő, Ivánka lett volna a harmadik
gyermeke, ha nem hal éhen egy újszülött kislánya az ostrom idején Sopronban,
mivel nem volt teje. Emlékszem, ahogy Péterrel megpróbáltunk tejet lopni az
oroszoktól, akik elhajtották és fegyverrel őrizték a környék teheneit.
Mint mindenhol azokban a napokban, Dudukééknél is egész nap szólt a rádió. Most
éppen azt jelentették be, hogy délután 2 óráig meghosszabbították a határidőt,
amíg büntetlenül le lehet tenni a fegyvert. A távolból, Pest irányából
lövöldözés hallatszott. Nem tudtam, mitévő legyek? Egyszer csak Duduke eltűnt és
pár perccel később megjelent apám nővére, Buncy néni aki a közelben lakott. Nem
mondta, honnan tudja, hogy ott vagyok, de hozott nekem abból a házi kolbászból,
amiről tudta, hogy a kedvencem. Most kissé furcsa íze volt, de éhes is voltam,
meg visszautasítani sem mertem, így jót lakmároztam belőle. Közben irtózatos
álmosság fogott el. Csak később tudtam meg, hogy nagynéném férje, az orvos
Tivadar bácsi, altatót injekciózott a kolbászba.
Késő délután volt, mikor felébredtem. Rettenetesen fájt a fejem és forgott velem
a világ. Mikor felvettem a zakómat, volt egy olyan érzésem, hogy még hiányzik
valami, de nem láttam semmit, ami az enyém lenne, hát csak elindultam. Hazafelé
menet láttam, hogy a kormány kijárási tilalma eredménytelen volt. A fontosabb
csomópontoknál mindenütt orosz tankok álltak, de a város többi részét a felkelők
ellenőrizték. Az ÁVÓ ellenállása alábbhagyott, ugyan helyenként még hallani
lehetett lövöldözést. A sztrájk már általános volt.
Útközben megálltam Ágnesék házánál, de nem találtam otthon.. A házmester szerint
valószínűleg lementek a Balatonra.
Sötétedés után érkeztem haza Kerepesre. Mint mindig, Bukucs kutyám most is
magánkívül volt örömében, mikor meglátott. Annyira szerettük egymást, hogy ahhoz
nincsenek szavak. Bukucs meghalt amikor elmenekültem.
A család együtt volt a konyhában, a Szabad Európa rádiót hallgatták. Mikor
beléptem, megrohantak a kérdéseikkel, alig győztem válaszolni. Órákkal később
Aptyi berekesztette a családi gyűlést. Aztán mikor bementünk a konyhából, hozzám
fordult:
"Ne felejtsd el, hogy mi magyarok egyedül vagyunk. Mi
csak veszíthetünk és én nem akarlak elveszíteni!”
Aptyi igy folytatta:
"Az oroszok most nehéz helyzetben vannak, elvégre ők
magukat a gyarmatosítók ellenségének hirdetik azért, hogy a harmadik világban
híveket szerezzenek. Ha most levernek bennünket, elveszítik a hitelüket; ha nem
vernek le, akkor gyengének mutatkoznak. Ezért nagyon fontos, hogy
megkönnyítsétek nekik a kivonulást. Meg kell őket nyugtatni, hogy Magyarország
semleges lesz és jószomszédi viszonyt kíván velük fenntartani a kivonulás után
is."
Memi közbeszólt:
"Nem lenne célszerűbb, ha Öcsike helyett valaki más
nyugtatná az oroszokat?"
" Mi kezdtük ezt a forradalmat , igy egy kicsit a miénk
is a felelősség" – vágtam közbe.
"Te mit csinálnál, ha rajtad állna?" – kérdezte
Péter.
Elmondtam, hogy mi nem kívánjuk Kossuthék példáját követni, nem akarunk "hű-bele-Balázs
módjára" a falnak menni. Mi a fennálló törvényeket betartanánk, nem használnánk
erőszakot és talán a kapitalizmus múltbeli formáját sem állítanánk vissza. Nem
akarjuk mi visszaforgatni az idő kerekét. Bosszút sem kívánunk állani senkin, de
a bocsánatkérést elvárjuk azoktól, akik visszaéltek a hatalmukkal, akik
deportáltak és kitelepítettek.
Azt is elvárjuk, hogy a bűnösök, akiknek vér tapad a kezükhöz, azok a bíróság
előtt feleljenek bűneikért. Az állam ne irányítsa a gazdasági életet, mert az
csak korrupcióhoz és bürokráciához vezet. Úgy gondoljuk, hogy a kisbirtokokat,
üzemeket vissza kellene adni jogos tulajdonosaiknak és termelőszövetkezeteket
pedig az ott dolgozók részvénytársaságává kellene átalakítani. Végül pedig
persze visszaállítanánk a szabad sajtót, demokratikus többpártrendszert, a
vallás szabadságát és nemzeti kultúránk tiszteletét.
A szobában teljes csönd volt. Memi az orrát fújta, Aptyi a torkát köszörülte....
[1]
Október 23.-án hazánk 12
városában szétszórva, Székesfehérvári parancsnoksággal 6.000 szovjet katona és
290 harckocsi tartózkodott. Október 23 éjféljét követően
további két hadosztály lépte át a magyar határt Románia és Kárpátalja felől. Így 24-én már 20.000 szovjet katona tartózkodott
Magyarországon. A szovjet csapatok beavatkozását az orosz nagykövettől Gerő
Ernő, az MDP főtitkára, már október 23.-án reggel kérte. Ezt akkor megtagadták
mondván, hogy a kormánytól kell jönnie a kérésnek. Majd az esti órákban a
szovjet pártvezetőség mégis kiadta a parancsot a beavatkozásra minden kormány
felhatalmazás nélkül. (Később, Október 28.án, az akkor már Moszkvában tartózkodó
Hegedűs András irt egy visszadátumozott felhatalmazás hamisítványt. A szovjet
csapatok lőparancsot ekkor még nem kaptak,
azokat ekkor még csak erőfitogtatásnak szánták, azonban 24-én délelőtt a
tűzparancsot is kiadta nekik P. N. Lascsenko altábornagy, a Különleges Hadtest
parancsnoka.. A szovjet tankoknak
ellenálló felkelők létszámát ekkor még csak kétezerre becsülték. Ők
többségükben a VIII. és IX. kerületben harcoltak.
[2]
Hegedűs András (1922-1999)
Sopron megyében, Szilsárkányon született egy szegény paraszt családba. Édesapját
korán elvesztette, ő maga 1941-ben érettségizett a soproni evangélikus
líceumban, majd ősztől a Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karára járt
két éven keresztül. 1942-ben belépett az illegális kommunista pártba, majd
1944-ben letartóztatták. A háború után több pártfunkciót töltött be, s végül
1955 áprilisában kinevezték miniszterelnöknek. 1956. október 24-én,
kénytelen volt átadni a hatalmat Nagy Imrének. "Október 28-án ő írta alá
antedatálva (visszadátumozva) a szovjet hadsereg segítségét kérő kormány
kérelmet, majd október 29-én Andropov nagykövet támogatásával családjával
együtt Moszkvába menekültek.
[3] .Donáth
Ferenc (1913 – 1986) édesapja jogász, ő maga a középiskoláit Jászberényben
végezte, majd 1930–1934 között a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen jogi
doktorátust szerzett. 1934-ben a kommunista párt tagja lett. 1939-ben részt vett
a Nemzeti Parasztpárt létrehozásában. 1939–1944-ben a Szabad Szó című lapnál
volt külpolitikai rovatvezető. 1948 januárjában a kommunista párt központi
vezetőségének titkárságára helyezték. 1951. február 15-én letartóztatták, és
zárt tárgyaláson 15 évi börtönre ítélték. 1954 júliusában szabadult. 1956.
október végén és november elején Nagy Imre titkárságának munkatársa volt.
1958-ban a Nagy Imre-per másodrendű vádlottjaként 12 évi börtönbüntetésre
ítélték. 1960 áprilisában egyéni kegyelemmel szabadult. Ő szervezte meg 1980-ban
a Bibó-emlékkönyv szamizdatként való megjelenését majd 1985-ben ő volt az
ellenzéki csoportok képviselőinek részvételével megtartott monori találkozó fő
szervezője. 1986-ban halt meg Budapesten
[4]
Losonczy Géza (1917–1957) újságíró, Nagy Imre
kormányának államminisztere. Az egyetemet Debrecenben végezte és már ekkor részt
vett a munkásmozgalomban. 1940-ben a Népszava újságírója lett majd 1945-ben a
Szabad Nép belpolitikai rovatát vezette. 1951-ben koncepciós perben elítélték,
1954-ben szabadult és tagjává vált Nagy Imre körének majd szervezője a Petőfi
Körnek.1956. október 23-án a tüntetőkhöz csatlakozott és október 26.-án, az MDP
ülésén javasolta, hogy ne ellenforradalomnak, hanem „demokratikus
tömegmozgalomnak” tekintsék az eseményeket. Október 30-án Nagy Imre kinevezte
államminiszternek, majd November 4-én, amikor elindult a szovjet hadsereg
támadása, feleségével, Haraszti Máriával és lányával a Jugoszlávia követségére
menekült. Losonczy Géza a Nagy Imre-pernek harmadrendű vádlottja lett volna, de
a börtönben, - miután éhségsztrájkba kezdett, máig tisztázatlan körülmények
között (egyesek szerint az erőszakkal való etetésnek ellenállva) - meghalt.
Lipták Béla 1956-os naplója
- Emlékezzünk - 1956
Október 22, Hétfő - Emlékezzünk - 1956
Október 22, Hétfő estéje, éjjele - Emlékezzünk - 1956
Október 23, kedd reggel - Emlékezzünk - 1956
Október 23, kedd délután - Emlékezzünk - 1956
Október 24, szerda - Emlékezzünk - 1956
Október 25,"véres"csütörtök - Emlékezzünk - 1956
Október 26, péntek - Emlékezzünk - 1956
Október 27, szombat - Emlékezzünk - 1956
Október 28, vasárnap - Emlékezzünk - 1956
Október 29-30, hétfő és kedd - Emlékezzünk - 1956
Október 31, szerda - Emlékezzünk - 1956
November 1, csütörtök nappal - Emlékezzünk - 1956
November 1, csütörtök éjjel - Emlékezzünk - 1956
November 2, péntek - Emlékezzünk - 1956
November 3, szombat - Emlékezzünk - 1956
November 4, vasárnap - Emlékezzünk - 1956
November 5, hétfő - Emlékezzünk - 1956
November 6, kedd