"A nyár folyamán, viszonylag rövid részletekben közreadom az unokáim számára irt, 1956-os naplómat. Teszem ezt annak reményében, hogy az a Magyar Lobbi résztvevőin keresztül eljut minél több magyar fiatalhoz. Remélem, hogy a történelmi napok visszaidézésével elérem azt is, hogy ifjúságunk büszke legyen a kommunista barbarizmust halálra sebző elődeire és azt is hogy az akkori össznemzeti egység visszaidézésével hozzájárulhatok a mai közgondolkozásnak az összefogás irányába való tereléséhez és így a társadalmi feszültségek csökkentéséhez is." - Lipták Béla 1956-os naplója.
Emlékezzünk - 6
1956 Október 25,"véres"csütörtök
Október 25.-e, csütörtök reggele jól kezdődött. Memi
reggelit is adott és ebédrevalót is készített. Péter és én a zsebünkbe dugtuk a
szendvicseket és indultunk.
Az általános sztrájk miatt nem közlekedtek a vonatok.
Kiálltunk az útra, remélve, hogy jön talán egy teherautó, amivel bejutunk
Pestre. A szomszédos Rapaviék háza előtt lovaskocsi állt, élelmiszert gyűjtöttek
a budapestieknek.
"Na, ide aztán hiába jönnek, Jóska bácsiról tudhatnák,
hogy életében még senkinek soha nem adott semmit ingyen!" – mondtam Péternek
Rapavi bácsi bizony fukar ember hírében állt. Kíváncsiságból
odamentünk, hogy közelről megfigyeljük, hogyan fogadja a gyűjtőket? A következő
percben megjelent, széles hátán egy hatalmas zsák krumplival. Láthatóan
bosszantotta, ahogy bámészkodunk, meg talán gondolatainkat is sejthette,
mert mérges tekintettel mért végig bennünket, majd bement a házba és pár perc
múlva visszatért egy oldalszalonnával.
"Itt van! Hadd lássák, hogy velük vagyunk!"- dünnyögte.
Mivel az úton nem járt semmilyen jármű,
elindultunk gyalogosan, de hamarosan mégis utolért
egy Pest felé tartó teherautó, arra aztán felkapaszkodtunk. Platóján fiatalok
utaztak, akiket a kíváncsiság és a segíteni akarás vitt Pestre. Bár a harcok már
elcsendesedtek, szórványos csetepaték azért még voltak az elszigetelt ávós
csapatokkal. A szovjet tankok, ha már nem is lőttek, de
még mindig Budapesten tartózkodtak.
A Keleti pályaudvarnál leszálltunk a teherautóról, mert
Péter onnan remélt valahogy eljutni a gödöllői egyetemére. A Baross tér
hemzsegett a fegyveres felkelőktől. Az egyetemre menet megint útba ejtettem
Ágnesék lakását. Testvére, Gábor nyitott ajtót. Megtudtam, hogy Ágnes még mindig
a Balatonon van. Azt is megtudtam, hogy Nagy Imre rádióbeszédet mondott, melyben
közölte, hogy a rend helyreállítását követően megkezdik tárgyalásaikat a szovjet
csapatok kivonásáról.
Azt is megtudtam, hogy Kopácsi Sándor még mindig Budapest
rendőr főkapitánya és a rendőrség testületileg átállt a forradalom oldalára,
hogy a felkelők pedig átmenetileg elfoglalták a Rádiót[1],
majd a szovjet tankok visszafoglalták azt, a Kilián laktanyánál visszaverték a
szovjet tankokat és hogy a kormányt képviselő Maléter Pál[2] tábornokkal
tárgyalnak. Elmondta még, hogy ma délben tűntetés lesz az Országház előtt. Gábor
optimistán hangzott, úgy hallotta, hogy az Astoriánál és
máshol a várost ellenőrző szovjet harckocsik legénysége nyíltan a tüntetőkkel
barátkozott és hogy több szovjet harckocsi a tüntetők mellé állt.
Maléter tankja a Kilián
laktanya kapujában-Maléter Pál, mint
fiatal katona-Maléter Pál 1956-ban
Maléter Pál (1917-1958)
Egy férfi megáll, nézi
a karszalagomat, aztán megkérdezi:
"Tudja, hogy az ÁVH
az Országháznál tüzet nyitott a tömegre?"
Nem tudtam. Ő
tájékoztatott:
"Délelőtt
11 óra körül mintegy 5,000 tüntető gyűlt össze az Országház előtt. Ekkor a Földművelésügyi
Minisztérium, illetve a
tér körüli más épületek tetejéről az ÁVH mesterlövészei tüzet nyitottak a
tüntetőkre[3].
Erre a szovjet harckocsik egyik része szintén a tömeg közé lőtt, míg a
forradalomhoz átpártolt másik részük a háztetőkön megbújó orvlövészekre tüzelt.
A tömeg csak nehezen tudott a térről elmenekülni. Én is onnan jövök" -
fejezte be.
Déli 3
óra lehetett. A városban fegyveres fiatalok, az házak erkélyein a lyukas
zászlaink, az ablakokban szólnak az oda kitett rádiók. A rádió bemondja, hogy
Gerőt leváltották a párt főtitkári posztjáról és helyébe Kádár Jánost[4] nevezték
ki. Aztán Nagy Imre meg Kádár János hangját hallom akik még mindig
ellenforradalomról beszélnek, de mégis hatalmas változást jelentenek Nagy Imre
szavai:
" Mint a Minisztertanács elnöke bejelentem,
hogy a magyar kormány tárgyalásokat kezdeményez a Magyar Köztársaság és a
Szovjetunió közötti kapcsolatokról, többek között a Magyarországon állomásozó
szovjet haderők visszavonásáról, a magyar-szovjet barátság, a proletár
internacionalizmus, valamint a kommunista pártok és a szocialista országok
közötti egyenjogúság és a nemzeti függetlenség alapján.…"
.jpg)
Kádár János (született Csermanek János)
Hatalmas dolog ez! Szinte tánclépésben megyek
tovább a Nagykörút felé. Az Emke előtt, a Nemzeti
Színházzal szemben emberek tucatjai szorgoskodtak a Sztálin szobor maradványai
körül. Ki kalapáccsal, ki fűrésszel,
hegesztőpisztollyal vagy egyéb vágószerszámmal próbált egy-egy darabot letörni
emlékbe a zsarnok ledöntött szobrából. A szobor mögött, a Nagykörúton
kiégett orosz harckocsik.
Utamat
a Rákóczi úton folytatva elmentem a Verseny Áruház előtt. Az áruház kirakatain
golyók nyomai, némelyik ablak teljesen betörve. A kirakatban az áru érintetlenül
állt és egy kézzel irott cédula volt látható:
„Őrizzük
meg forradalmunk tisztaságát! Mutassuk meg a világnak, hogy a SZABADSÁGÉRT
harcolunk, nem fosztogatás a célunk!”
Leírhatatlan büszkeség
töltött el.
A betört ablakú kirakatokban érintetlenül állt
az áru.
A
Múzeum körút felé közeledve kis, szeplősarcú, karikás szemű suhancot láttam
puskával a vállán egy órásbolt előtt álldogálni.
– "Az
árut őrzöd?" – kérdeztem a betört kirakatra mutatva.
A fiú végigmért, majd
a karszalagomra mutatott:
"Magának tudnia kellene, hogy most nem kell őrizni semmit!"
Néhány
házzal odébb emberek gyűrűjében egy lovaskocsi állt. A kocsis krumplit osztott a
sorbanállók kosaraiba. A jelenet nem volt ismeretlen; utcai árusokat gyakran
lehetett látni a város utcáin. Ami különbözött a megszokottól az volt, hogy most
senki sem fizetett. A falusi szekerek és a falvakból érkező teherautók az ország
népének szolidaritását hozták a harcoló főváros támogatására. Hasonló jelenetet
a város több pontján is lehetett látni.
Kéretlenül özönlött az élelem a harcoló fővárosba
A járdán egy fiatalember holtteste
feküdt, nemzetiszínű zászlóval letakarva. Mellette
néhány virágcsokor és mécses. Puskája nem volt; valaki elvihette. Neki már
úgysem volt szüksége rá. Ez volt az első holttest, amit
valaha láttam. Sokáig néztem s gondolkoztam,
hogy vajon az én arcom is olyan békés nyugodt lenne-e? A zászlóra valaki kézzel
írt cédulát tűzött:
„Nem haltak meg hiába”
Az Astoria előtt egy orosz tank állt.
Azt nagy tömeg vette körül.
A tank parancsnoka kiszállt és beszélgetett az emberekkel. Valószínűleg régen az
országban állomásozhatott[5], mert törve ugyan, de beszélt magyarul.
"Szovjet nép, magyar nép, barátok" – mondta.
Valaki egy rózsaszálat tett a tank ágyújának csövébe, a
tank antennáján pedig magyar zászló lobogott. Ez a tank egyike
lehetett azoknak, amelyek korábban a Kossuth téren, amikor az ávósok a
Földművelésügyi Minisztérium tetejéről tüzet nyitottak a fegyvertelen
tömegre, visszalőtt az ávósokra. A forradalom leverése után rettenetes
megtorlásban részesülhettek azok az orosz katonák, akik mellénk álltak!
A Magyarországon
állomásozó szovjet tankok benzintankját nem védte páncél és ezért könnyű
fegyverrel is sebezhetőek voltak. Így egy sorozat lövés
és egy Molotov koktél elég volt a tank felgyújtásához.
Megnéztem a kiégett Ady mozit, amit egy kevésbé
barátságos szovjet páncélos lőtt szét. Az oltást megkísérlő tűzoltókocsira is
tüzet nyitottak az oroszok. Az épület és a tűzoltókocsi
roncsa még mindig ott füstölgött a mozi előtt.
A Kossuth Lajos utcán
egy kapualjban nagy faládát látoka, rajta felirat:
„A
Forradalom áldozatainak”.
A láda tele papírpénzzel. Kisírt szemű idős, reszketeg
asszony állt a láda előtt. Kivett néhány piros százast a ládából. Aztán
meggondolta magát és visszatett kettőt.
"Jó lesz fenyőfából is, nem kell tölgy"– dünnyögte
maga elé.
Néztem és Memire gondoltam. Vajon milyen lehet, amikor valaki a fiát temeti?
Zsebembe nyúltam, kihúztam a 140 forintomat. A százast és az egyik huszast
bedobtam a ládába. A másik huszast megtartottam: hátha megjön Ágnes a Balatonról
és még mindig meg akarja nézni a Szelistyei asszonyokat?
Egy ilyen gyűjtőládába dobtam én is a 140 forintos havi ösztöndíjamból
120-at.
Az egyetemre érve a kapukat őrizetlenül találtam. Az
épületek üresek, az ajtók mindenütt nyitva. A MEFESZ irodában csak Danner
Jancsit és Zádor Palit találtam. A MEFESZ irodánk, - mely korábban a pártiroda
volt - még pár napja még a DISZ pingvinek gyülekeztek. Az asztalokon a 16 pont
példányai. Pali valamit írt, Jancsi pedig éppen a telefonon volt:
"Igen, mindenben együttműködünk a rendőrséggel.
Vállaljuk, hogy az egész kerületben megszervezzük a rendszeres őrjáratokat"
- mondta.
"Kivel
beszéltél?" – kérdeztem.
"Kopácsi
Sándorral, a rendőrfőnökkel".
Most a másik szobában szólalt meg a telefon. Felvettem.
Nagyon zajos volt a vonal, nyilvánvalóan távolsági hívás volt, alig lehetett
hallani a hívó hangját:
"Itt a soproni Erdészeti és Bányászati
Egyetem MEFESZ irodája. A budapesti Műegyetem MEFESZ szervezetének
egyik tagjával szeretnék beszélni."
"Tessék."- válaszoltam.
" Szeretnénk tudni, mi a teendőnk?"
" Folytatjuk az általános sztrájkot amíg az oroszok ki
nem vonulnak. Fegyverezzétek le az Ávót, szervezzétek meg az egyetemi
zászlóaljat, szervezzétek meg a rendőrséggel
közösen a rendfenntartást, tájékoztassátok a rádión keresztül a
lakosságot, és tartsátok velünk a kapcsolatot."
"Jó,
köszönöm" – jött a válasz.
Egész
délután szólt a telefon. Úgy délután öt óra körül megérkezett Szőke
Kati és Varga Sándor is. Nem sokkal később az egyetem
két sofőrje, Majoross Imre és Vereczkey Gyurka is befutottak.
Jelentették, hogy a garázs sértetlen és az egyetem két gépkocsija biztonságban
vannak. Este meghívtuk Marián alezredest, hogy
költözzön át a mi irodánk mögötti belső helyiségbe. A meghívást Marián
elfogadta.
Mi
egész éjjel beszélgettünk. Mire végre aludni tértünk, mindnyájan
pertu barátokká lettünk. Marián alezredesből is egyszerűen csak Pista lett.
Olyan közel kerültünk egymáshoz, mintha mindnyájan testvérek lettünk
volna. Meleg, jóleső érzés volt ez az összetartozási
tudat. A szeretetnek, tiszteletnek, bizalomnak és bizony
a csodálatnak is egy olyan erős érzése ragadott magával, amilyet máskor még alig
éreztem. Kölcsönös kötődésünk alapja a közös cél, Magyarország szabadsága
volt. Azért mindannyian készek voltunk az életünket áldozni.
Meg voltunk győződve arról, hogy megváltoztatjuk ezt a hazát és felépítünk
egy boldogabb jövőt.
Az éjszakai beszélgetések folyamán sok mindent
megtudtam Pistáról és Jancsiról is. Pista erdélyi születésű zsidó katonatiszt
volt aki a társadalmi igazságosság iránti elkötelezettsége miatt lépett be a
kommunista pártba. Elhitte, hogy a kommunisták igazságos társadalmat akarnak
felépíteni. Csalódnia kellett és most válaszút elé került: a párt és a nép
között kellett választania. A népet, a hazáját
választotta. A döntés nem volt könnyű; jól tudta, hogy bánnak a moszkovita elvtársak
az „árulókkal”.
Jancsi
27 éves, Szegeden látta meg a napvilágot, jómódú kereskedő
gyermekeként. 1948-ban, amikor az egyházi iskolákat államosították, tűntetéseket
szervezett az iskolai hittantanítás betiltása ellen és
ezért rendőri felügyelet alá helyezték. Mint nekem is, neki is valami
véletlen folytán mégis sikerült bejutnia az egyetemre. Józan gondolkodású,
kiegyensúlyozott egyénisége volt, de ő is hajlott a
romantikára. Ismerte a világirodalmat, a filozófiai irányzatokat, de
egyben a magyar népi kultúra szerelmese is volt.
Jancsi korához képest
túl komoly volt. Sokat beszélt az emberek történelmi
szerepeiről:
"A szerep több, mint a személy, a szerep adott, a
szereplő helyettesíthető. Az ember sorsát a szerepe alakitja; senki sem késheti
le azt."
Én nem
nagyon értettem, csak menyasszonya, Gabi értette meg igazán. Csillogó szemekkel
figyelt, amikor Jancsit beszélni hallotta.
Egy
medika, Tóth Ili felajánlotta, hogy alhatok a pincében
lévő elsősegély helyiségben. Nem rendes ágy volt, hanem egy olyan guruló
alkalmatosság, amin a betegeket a műtőbe gurítják. Nekem rövid is volt, befelé
is lejtett, és a fejem meg az alumínium vázon feküdt, de azért ennek a hosszú
napnak az éjjelen jóízűen aludtam rajta.
[1] Ugyan
a felkelők átmenetileg elfoglalták a Rádió épületét, az ottani stúdiók addigra
már használhatatlanná váltak, mivel a pártvezetőség lekapcsoltatta azokat és a
Parlamentben meg a Párt Központban rendeztek be ideiglenes stúdiókat. Reggel 6
órakor a rádió beolvasta a kormány közleményét, mely szerint „az
ellenforradalmi puccskísérletetfelszámolták”
[2] Maléter
Pál (1917-1958) a szlovákiai Eperjesen született. 1940-ben önkéntesként részt
vett Erdély visszacsatolásában . 1944-ben a keleti fronton megsebesült és
fogságba esett, majd később hazatért, hogy partizán parancsnokként harcoljon a
német megszálló erők ellen. A háború után Magyarország elnökének, Tildy
Zoltánnak gárdaezredét parancsnokolta. 1956. október 25.-én mint vezérőrnagyot
és harckocsi parancsnokot a Kilián laktanyába vezényelték, hogy fojtsa el a
felkelést, de miután találkozott és beszélt néhány felkelővel, csatlakozott a
forradalomhoz, majd Október 29-én Nagy Imre kormányának honvédelmi minisztere
lett. Később tárgyalásokat kezdeményezet Mihail Malinyin
vezérezredessel a szovjet csapatoknak az országból való kivonásáról. November
3.-án Ivan Serov, a KGB tábornoka Tökölre hívta a tárgyalások folytatására és
ott letartóztatták. Két év múlva, 1958. június 16-án felakasztották.
[3] Az
ENSZ jelentése szerint, mely Anasztasz Mikojan és Mihail Szuszlov tájékoztatásra
alapult, a vérengzésnek 61 halálos áldozata és több mint 300 sebesültje volt.
Más források az összes áldozat számát 800–1000-re teszik.
[4] Kádár
János (született Csermanek János, 1912-1989) Fiumében született, s mivel szülei
nem voltak megházasodva, anyja (Czermanik Bolbála) nevét kapta. Katolikusnak
keresztelték, nevelőszülőknél Budapesten nevelkedett és irodagép-műszerész lett
belőle. Fiatalon belépett a kommunista pártba, többször letartóztatták. 1945
után a Magyar Kommunista Párt képviselője majd 1948-1950 között belügyminiszter.
1951-ben a párton belüli hatalmi harcok idején letartóztatták, 1952-ben
életfogytiglanra ítélték, de 1954-ben rehabilitálták. 1956 júliusában az MDP
Központi Vezetőségének tagja majd 1956. október 25-én az MDP Központi
Vezetőségének első titkára. Október 30 és november 4 között a Nagy Imre-kormány
államminisztere. A Kossuth Rádióban november 1-én 22 órakor hangzott el az a
beszéde, melyben a forradalmat „népünk dicsőséges felkelésének” nevezte. A
beszédet hangszalagról közvetítették, mert ő maga akkor már szovjet területen
volt. November 7-én szovjet tankokkal érkezett vissza Budapestre. 1958-ban
hozzájárult a Nagy Imre perhez, és kivégzését még akkor is szükségesnek ítélte,
amikor ahhoz már a szovjet vezetés sem
ragaszkodott.1968 augusztusában jóváhagyta a „prágai tavasz” elfojtására
küldött Varsói Szerződés csapataiban való részvételt. 1989. július 6-án halt
meg, éppen azon a napon, amikor a Legfelsőbb Bíróságon kihirdették Nagy Imre és
társai rehabilitációját.
[5] A
szovjet csapatok Budapestről történő visszavonásának részben az volt az oka,
hogy sok katonájuk, -akik már hosszabb ideje Magyarországon állomásoztak-,
megtanulták a magyar nyelvet, és szimpatizáltak a helyi lakossággal. Másik oka
pedig az volt, hogy a régi szovjet tankok benzintartályait a kézi lőfegyverek ki
tudták lyukasztani, és a szivárgó benzint Molotov-koktéllal meg lehetett
gyújtani. Ezzel ellentétben a második szovjet invázió katonái azt sem tudták,
hol vannak (volt, aki azt hitte, hogy a Szuezi-csatornánál harcol). Ennek a
második haderőnek már páncélozott benzin tartályai voltak, melyek falain a
könnyű fegyverek golyói nem hatoltak át.
Lipták Béla 1956-os naplója
- Emlékezzünk - 1956
Október 22, Hétfő - Emlékezzünk - 1956
Október 22, Hétfő estéje, éjjele - Emlékezzünk - 1956
Október 23, kedd reggel - Emlékezzünk - 1956
Október 23, kedd délután - Emlékezzünk - 1956
Október 24, szerda - Emlékezzünk - 1956
Október 25,"véres"csütörtök - Emlékezzünk - 1956
Október 26, péntek - Emlékezzünk - 1956
Október 27, szombat - Emlékezzünk - 1956
Október 28, vasárnap - Emlékezzünk - 1956
Október 29-30, hétfő és kedd - Emlékezzünk - 1956
Október 31, szerda - Emlékezzünk - 1956
November 1, csütörtök nappal - Emlékezzünk - 1956
November 1, csütörtök éjjel - Emlékezzünk - 1956
November 2, péntek - Emlékezzünk - 1956
November 3, szombat - Emlékezzünk - 1956
November 4, vasárnap - Emlékezzünk - 1956
November 5, hétfő - Emlékezzünk - 1956
November 6, kedd