"A nyár folyamán, viszonylag rövid részletekben közreadom az unokáim számára irt, 1956-os naplómat. Teszem ezt annak reményében, hogy az a Magyar Lobbi résztvevőin keresztül eljut minél több magyar fiatalhoz. Remélem, hogy a történelmi napok visszaidézésével elérem azt is, hogy ifjúságunk büszke legyen a kommunista barbarizmust halálra sebző elődeire és azt is hogy az akkori össznemzeti egység visszaidézésével hozzájárulhatok a mai közgondolkozásnak az összefogás irányába való tereléséhez és így a társadalmi feszültségek csökkentéséhez is." - Lipták Béla 1956-os naplója.
Emlékezzünk - 7
1956 Október 26, péntek
Péntek reggel bizonyára jókedvűen léphettem be a MEFESZ
irodába, mert Pista cinkosan rám kacsintott. Éppen valami megbeszélésben
zavartam meg. Szőke Kati, a bögyös tanársegéd császárzsemlével kínált. A
nagydarab Vereczkey Gyuri[1] gúnyosan hajbókolva
üdvözölt, mint valami előkelőséget, akinél természetes a későnkelés.
Békülékenységem zálogaként neki adtam a zsemle felét és beálltam a Pistát
körülvevő társaságba. Élveztem ezt a meleg, barátságos atmoszférát, amelyben
mindig lázas tevékenység folyt.
Pista
az ablaknál állt. Szemei vérvörösek voltak; nyilván nem aludt az éjjel. Varga
Sándorral és Danner Jancsival beszélgetett, miközben egyik cigarettát a másik
után szívta. Ő állandó mozgásban volt, és a három diák úgy követte, mint bolygók
a napot. A körön kívül állt a két tisztje, egy százados és egy hadnagy. Ők a
belső csoportot, szintén mint bolygók követték. A tisztek körén kívül voltak a
küldöncök. Ők is a központ körül keringtek. A füst egyre szállt, a résztvevők
változtak, de ez a lassú hipnotikus körtánc, egész nap tartott. Volt valami
riasztó és ugyanakkor nagyszerű is ebben az állandó mozgásban, ami talán egy új,
egy jobb világ születését fogja segíteni.
Miután lenyeltem a fél zsemlémet, befurakodtam ennek az
emberörvénynek a közepébe. Pista rögtön hozzám fordult: – Öcsi, menj el
Kopácsihoz a főkapitányságra és hozd el a felesleges fegyvereiket. Vidd el az
egyetem egyik teherautóját, Vereczkey lesz a sofőröd. Mostantól kezdve együtt
fogtok dolgozni. Mondd meg Kopácsinak, hogy nagy szükségünk van a fegyverekre,
mert még néhány ezer diákot várunk, akiket fel kell fegyverezni. A Petőfi
Akadémia diákjai is itt lesznek velünk, nekik is kell kézifegyver. Azt is
mondd meg, hogy felállítjuk a Műegyetemen a
Petőfi Sándor Első Egyetemi Nemzetőr Ezred.
"Jó,
Pista, de dőlj le egy kicsit, nem aludtál az éjjel, reszket a kezed. Ne készítsd
ki teljesen magad."
–
könyörögtem, de hiába. Újabb arcok, újabb problémák következtek, s a tánc ment
tovább...
Vereczkey Gyuri hallotta Pista utasítását. Ettől
kezdve, mások jelenlétében mindig mögöttem járt és nem vágott a szavamba. Mikor
magunkban voltunk abbahagyta a színészkedést, s úgy kezelt, mintha a bátyám
lenne. Talán ötévvel volt idősebb nálam, de öt év az én
20 éves koromban nagyon sokat jelentett. Okos volt, tapasztalt, bátor. Én
mindig kikértem véleményét és tisztelettel néztem fel rá.
Gyurka
már majdnem megkapta az orvosi diplomát amikor politikai okokból kirúgták az
egyetemről. – Tudod, politika – mondta. Nem tudtam,
de erről nem mondott többet. A sofőrállást Sík Endre[2] közbenjárására
kapta, aki a nővérének az apósa volt. A Sík család története tipikus
magyar zsidó történet. Az egyik testvér, Sándor kikeresztelkedett és az ország
egyik legismertebb katolikus papköltője lett, aki
mélyen elítélte a kommunizmust. A másik, Endre protestáns pap létére
karrierista kommunistává vált és először mint moszkvai nagykövet, majd a forradalom
leverése után a Kádár-féle bábkormányban külügyminiszter dolgozott. Gyurka
sógora Igor, Endre fiavolt, Moszkvában született és
folyékonyan beszélt oroszul, de, mint később tapasztaltam, egyben jó magyar
hazafi is volt.
|
|
|
|
Sik Sándor, piarista |
Sik Endre, kommunista |
A
Budafoki úti garázsból elhoztunk egy teherautót. Ahogy befordultunk a Bertalan
Lajos utca és a Bartók Béla út sarkán, izgatott tömegbe ütköztünk.
Mivel a kerületben mi voltunk felelősek a rendfenntartásért, szóltam Gyurkának,
hogy álljon meg. Ott körülbelül húszan hallgattak egy embert, aki a
biciklijén ült, egyik lábát a földön megtámasztva. A biciklis szélesen
gesztikulálva beszélt, s ahogy közeledtünk, a szító szavainak foszlányai is
megütötték fülünket:
„Mi
igazi magyarok... zsidó ávós hazaárulók... belső
ellenség.”
Nyilvánvaló volt, hogy hallgatóságát a zsidóság ellen izgatja ez az alak.
Rettenetesen feldühített, hogy most, amikor a nemzet egy emberként harcol a
szabadságáért és amikor az olyan zsidó hazafiak, mint az én parancsnokom az
életükkel játszanak, akkor ez az alak, - aki lehet, hogy valami ÁVH-s provokátor
-, szítja a fajgyűlöletet. Ilyesmit a forradalom alatt
soha, sehol nem hallottam, nem tapasztaltam.
Tudtam, hogy tennem kell valamit. Nemzetiszínű karszalagom
láttán az emberek utat is nyitottak előttem. Éreztem, hogy az emberek határozott
fellépést várnak tőlem, de fogalmam sem volt,
hogy mit is tegyek. Csak annyit tudtam, hogy ilyen provokációt nem lehet
eltűrni, válasz nélkül hagyni.
"Talán le kéne tartóztatnom?"
– súgtam Gyurkának, de fogalmam sem volt, hogy hogyan is kell azt csinálni? És,
ha letartóztatom, utána mit kezdjek vele? Vigyük az egyetemre? Ott hová tegyük?
Ilyen gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben éreztem, hogy futnak a
másodpercek, valamit tenni kell, a forradalom
tisztaságának megőrzése most a dolgom!. Ekkor már mindenki feszült
várakozással figyelt, a biciklista elnémult, tudtam, hogy másodperceken belül
cselekednem kell.
Mielőtt bármit szólhattam vagy tehettem volna, Gyurka bivaly termete
előrelendült és visszakézből akkora pofont kent le a biciklistának, hogy az
leesett a biciklijéről és elterült a földön. Gyurka rá sem nézett, csak
megtörölte a kezét és a körülállóknak ennyit mondott:
"Most már tudják, hogy kell az ilyenekkel bánni.
Legközelebb maguk intézzék az ilyesmit!."
"Látszik, hogy nem a szavak, hanem a tettek embere vagy"
– mondtam hálásan,
miközben mentünk vissza a teherautóhoz.
"Ki
nem állhatom ezeket az uszítókat – válaszolta. – Az ilyeneknek is köszönhető,
hogy sok zsidó a kommunistáktól remél védelmet. Ezek az aljas
állatok nem csak Sík Sándor családját tették tönkre, de megosztották a magyar
középosztály széles rétegét képező magyar
zsidóságot is."
"Kész hányinger - mondtam - Igaz, eddig nem nagyon gondolkoztam ezen.
Családunkban tudtommal csak egy zsidó volt, keresztanyám édesanyja. Nyolcéves
voltam, vidéken éltünk amikor a németek vezette magyar csendőrök, - az 1944
március 19-i megszállás után - elvitték. Apám mindent megtett kiszabadítása
érdekében, majdnem őt is elvitték annyira kiabált, szolgálati pisztolyával
hadonászott, de nem tudott segíteni. Mások a kisujjukat fel nem emelték, úgy
tettek, mintha semmi se történt volna. Én a 8 éves fejemmel csak ámultam, máig
sem értem, hogyan tűrhette el ezt a társadalom, miért nem volt nagyobb
tiltakozás, nagyobb ellenállás a deportálások miatt?"
"Nem
érted?: Hát mit gondolsz, miért nem volt ellenállás a kommunista deportálások és
kitelepítések ellen sem? Az ellenállás hiányának nem a zsidósághoz
van köze. Ez az emberi természet! Az emberek egyszerűen félnek; mindenki mindig
fél. A náciktól is fél, a kommunistáktól is fél és fél minden hatalomtól melyik
deportál. Amikor baj van, mindenki a saját bőrét menti!" – tette
hozzá Gyurka.
Én
nagyapámra emlékeztem, arra ahogy 1944 őszén Sopronban,
minden délután elkísértem mindennapos sétáira. Ő nyugalmazott ezredes volt,
gyakran a séta alatt is egyenruha volt rajta. Ekkor már Szálasi volt
hatalmon, Ő nyugdíjaztatta magát, nem maradt szolgálatban a családunk által
szivböl utált Szálasi kormány idején. Délutáni
sétái során minden sárga csillagot viselő embert megállított és megkérdezte, hogy
hány óra van? Nem azért kérdezte, mintha nem tudta volna! Óraláncán ott
ketyegett a mellénye zsebében az órája, amit a BBC hallgatása közben mindig
pontosra állított. Nem, ő ezzel a kis gesztussal kívánta kifejezni, hogy
egyenrangú honfitársnak tartja őket! Miután a szerencsétlen, sárga
csillagos ember, lesütött szemmel motyogott valamit, ő szalutált és mentünk
tovább.
Kopácsi Sándor
A Deák térre menet én az elszakadt szandálomat
próbáltam rendbehozni. A talpát, ami most már teljesen levált, sikerült is egy
darab dróttal fölerősíteni. Éppen befejeztem ezt a munkálatot, mikor a főkapitányságra
értünk. Gyurkát a teherautónál hagytam, s beléptem a kapun.
Az
épületben alig néhányan tartózkodtak. Kopácsi egyedül volt dolgozószobájában.
Sötét hajával, alacsony termetével sokban emlékeztetett Marián Pistára, de
keményebb, határozottabb ember benyomását keltette. Ez megérződött
kemény kézfogásán is és ahogy a vele beszélőnek mindig a szemébe nézett. Szívélyesen
fogadott. Körülnéztem a hatalmas irodában s meglepetve láttam
a falon Kossuth Lajos képét. Azokban az időkben inkább Sztálin vagy Rákosi
képét lehetett a hivatalok falain látni, mint magyar történelmi személyiségekét.
Elgondolkoztam, hogy vajon mikor kerülhetett oda a Kossuth kép? Ő, mintha
kitalálta volna gondolataimat, megmagyarázta:
"A Miskolc melletti szülőfalumban minden
házban két kép volt: Kossuthé és a Szűz Máriáé.
Egymás mellett, olyanok voltak, mint egy házaspár. Egyik házból sem hiányozhatott
ez a két kép. Én itt is megmaradtam a falum szülöttének. Nem érezném otthonosan
magam ebben a szobában legalább egy Kossuth kép nélkül."
Kopácsi elmondta, hogy az előző napi országházi sortűz
áldozatai[3] csak a statárium ellen tűntettek a statárium ellen.
"Még a zászlójuk is véres volt! Egyik vezetőjük egy maga korabeli fiatalember
volt, Angyal Istvánnak[4] hívták" – mondta nekem, aztán így
folytatta: - "Angyal bejött hozzám és a rendőrség segítségét kérte a
politikai foglyok szabadonbocsájtatásában. Állandóan köhögött.
A feleségem, Ibolya adott is neki egy kis forró teát és valami
orvosságot."
Angyal István a Tűzoltó utcai
szabadságharcosok parancsnoka. 1958-ban, amikor már vitték volna az akasztófa
alá, még egy kis darab papírra még fel írta
„É éljen
a magyar szabadság”, azt odaadta
cellatársának, Mécs Imrének, és csak azután ment meghalni.
Van magának pisztolya?– kérdezte Kopácsi.
Megráztam a fejem. Mióta eltűnt a
puskám Dudukééknél tett szerdai látogatásomkor, nem
volt semmi fegyverem. Most kaptam egyet. Ezüstszínű,
apró kis pisztolyt, alig volt nagyobb, mint egy pakli kártya.
"Női pisztoly – mondta. –
Prágában vettem."
Zsebembe süllyesztettem, s nyomban meg
is feledkeztem róla.
Elmondtam neki hogy Marián Pista a felfegyverzett
diákságból akar felállítani egy nemzetőr zászlóaljat a
Szabadság-híd, Petőfi-híd és Móricz Zsigmond körtér által határolt háromszög
védelmére. Kopácsi azonnal telefonálni kezdett s
amíg beszélt, egy csinos, sötéthajú nő jött be egy tálcával.
"Kopácsi Ibolya vagyok" – mondta
és megkínált a süteménnyel.
"Öcsi vagyok" –
válaszoltam és kivettem kettőt.
A reggeli
fél zsemle óta, amit Szőke Kati adott, semmit sem ettem és most már dél is
elmúlt. Kopácsiné meleg anyai mosollyal nézte amint tömtem magam és
tovább kínált:
"Vegyen még."
Kinéztem az ablakon és láttam,
amint rakják a rendőrök a fegyvereket a teherautónkra. Kopácsi befejezte a
telefonbeszélgetést és hozzám fordult:
"Az embereim átadják a felesleges fegyvereket, de ez
nem lesz elég. Holnap kaphatnak még pár százat a Zrínyi Katonai Akadémiától.
Reggel ott már várni fogják magukat. Csak vigyen
egy felhatalmazást Marián alezredestől. Vigyázzanak, mert a
hidaknál még vannak orosz tankok."
Ugyanazzal a jó érzéssel jöttem el Kopácsiéktól, mint amilyent az egyetemi
csoportunk körében éreztem. Teljesen megbíztam bennük. Magam sem tudom miért, de
biztos voltam benne, hogy Kopácsi megérdemli a bizalmamat. Szerencsésnek éreztem
magam, hogy ilyen tisztességes és bátor emberekkel dolgozhatok. Büszke voltam,
hogy részese lehetek az eseményeknek; büszke voltam magyarságomra.
Kopácsi dolgozószobájából kijövet feltárcsáztam Ágnes számát, de nem volt
válasz. A teherautónál Gyurka várt, útrakészen. Láttam, hogy körülbelül ötven
puskát kaptunk.
Útközben még megálltunk a Péterfy Sándor utcai kórháznál, mert Kopácsi megkért,
hogy tudjuk meg, van-e valamire szükségük. Mondták, hogy vérre volna szükség.
Meghagytuk, hogy jelezzék a MEFESZ irodánkban, ha a hiányuk kritikussá válik.
Mikor
indulni készültünk, egy fiatalembert láttam kijönni a kórházból. Egy nagy kanna
kávét cipelt a mellettünk álló teherautóra. A kocsin
vöröskeresztes zászló volt, a rakomány élelemből és kötszerből állt.
"Éjszakázni készültök?" –
mutattam a kávéra, csak
hogy mondjak valamit.
Rám
nézett, köhögött és orrát fújta, mielőtt válaszolt
volna:
"A Tűzoltó utcai
garázsba viszem a fiuknak."
Úgy sejtettem, hogy
valahonnan ismerős a fiú.
"Nem te kaptál egy pisztolyt tegnap Kopácsitól?" –
kérdeztem.
Most ő
lepődött meg: – "Honnan tudod?"
Megmutattam neki a kis pisztolyt.
"Amikor ezt ideadta, említett téged és a náthádat. A köhögésedről
gondoltam, hogy te vagy az" – magyaráztam.
" Angyal
István” – nyújtotta a kezét. Kemény, férfias kézfogása volt.
" Öcsi” –
válaszoltam. "Kopácsitól viszek fegyvereket a Műegyetemre."
" Mi
a helyzet Budán?" – kérdezte.
"Semmi
ahhoz képest, ami a nálatok van. De azért mi is készülődünk."
"Mi
a Tűzoltó utca 36-ban vagyunk."
Ezzel
felemelte a kávésedényt a teherautó platójára. Én is felszálltam Gyurka mellé, s
megjegyeztem:
"Kopácsi mesélte, hogy ez a srác Auschwitzból
jött vissza. Ezért is megérdemelte a biciklista a pofont, amit tőled kapott."
Továbbmenve egy kiégett orosz tank mellett mentünk el.
Egy csoport állt körülötte, páran belemásztak, tanulmányozták, hogy milyen is a
belseje. Később már békés szovjet tankok mellett hajtottunk fel a
Szabadság-hídra. Jócskán besötétedett, mire az egyetem
tornatermében elhelyeztük a fegyvereket. Kiválasztottam közülük egy
géppisztolyt, mely ettől a perctől kezdve ugyanúgy öltözetemhez tartozott, mint
a már korántsem olyan szép, de még mindig mutatós kordbársony zakóm és a
megdrótozott szandálom.
Sokakat érdekel, hogy milyen egy kiégett szovjet tank belseje?
A
hozott fegyverekkel együtt most már volt elég fegyverünk ahhoz, hogy az
egyetemen lévő pár tucat embernek jusson legalább egy-egy puska. Danner Jancsi
hozzálátott a fegyveres őrjáratok megszervezéséhez. Tizenkét járatot osztott be,
melyek kétórás turnusokban látták el a 24 órás szolgálatot.
A
tornaterem átalakult az egyetem fegyvertárává és éléskamrájává. Ide hordták a
környező falvakból kapott élelmet is. Taligakerék méretű házi kenyerek, tej,
gyümölcs, sajt és sütemény sorakoztak ott. A friss kenyér illatára Gyurkával
leültünk egy tornaszőnyegre és nekiláttunk az evésnek. A kenyérhez sajtot majd
utána görögdinnyét ettünk. A sajt csomagolópapírján gyerekes írással ez állt:
"Veletek
vagyunk!"
A
görögdinnyéről, na meg a zsidókat szidó biciklistáról eszembe jutott Petik
bácsi, apám dinnyése. Amíg azt is el nem vették apám földjét, abból tíz holdat
minden nyáron Petik bácsi művelt. Ő tavasztól őszig a dinnyeföldön egy
földkunyhóban lakott a családjával, csak ősszel mentek haza falujukba, Dányba.
Hajnaltól késő estig dolgozott, kivéve szombaton. Akkor felvette fekete öltönyét
és valami bibliaszerü könyvet olvasott, meg énekelt is hozzá valami furcsa
dallamot, amit máshol sohasem hallottam. Azt mondta, hogy ő szombatos[5].
A
MEFESZ Iroda
Mindenki csendben hallgatta, amint leadtam jelentésemet Pistának. Ő mindjárt
kiállította a Zrínyi Akadémia számára az átvételi
elismervényt a pisztolyokról, puskákról, géppisztolyokról, könnyű és nehéz
géppuskákról, de a számok helyét üresen hagyta, hogy a másnapi átvételnél a
tényleges mennyiségeket be tudjam írni.
Ezzel számomra be is fejeződött a nap. Pistáé viszont nem,
bár a szemei még vörösebbek voltak, mint reggel. Péntek volt, s ő valószínűleg a
16 pontot megfogalmazó gyűlésünk óta nem aludta ki magát. Most is a forgalom
középpontjában állt, mindenki vele akart beszélni.
Danner
Jancsi beszámolt a Nagy Imrével való tárgyalásról. Megtudtuk, hogy jelen voltak
küldöttek az Írószövetségtől, más egyetemekről és a munkástanácsoktól is. Losonczy
és Donáth azt javasolták, hogy a megoldást katonai eszközök helyett politikai
úton kell keresni. Javasolták a teljes amnesztia kihirdetését, az ÁVH
felszámolását és olyan új kormány létrehozását, melyben helyet kapnak a volt
Kisgazda Párt vezetői, Tildy Zoltán és Kovács Béla is.
A
gyűlés résztvevői abban is egyetértettek, hogy a Budapestre érkezett és a
szovjet követségre megérkezett Mikojantól[6] és
Szuszlovtól[7] kérni kell a szovjet csapatok
Budapestről való azonnali kivonását és tárgyalást kell indítani a megszálló
csapatoknak Magyarországról való végleges kivonásáról is. Ugyanakkor meg kell
nyugtatni őket, hogy Magyarország baráti ország marad, nem fogja sérteni a
szovjet érdekeket.
|
|
|
|
||||||
| Nikita Khrushchev pártfőtitkár |
Georgy Zhukov szovjet hadügyminiszter |
>A Maléter Pált letartóztató KGB chief Ivan Alexandrovich Serov
|
|
|
Anasztasz Ivanovics Mikojan,Khrushchev |
helyettese aki ellenezte a katonai beavatkozást és feltételekkel támogatta a kivonulást
Mihail Andrejevics Szuszlov, |
aki jelentette, hogy szerinte: "túl sok a zsidó a magyar vezetésben, „nemzeti káderekkel” kell erősiteni a pártvezetést!"
Juri Andropov szovjet |
nagykövet, Rajk támogatója, aki szorgalmazta a támadást és kiérdemelte a "Budapest hentese" (The "butcher of Budapest") nevet. |
Hazánk sorsa felett döntő szovjet vezetők
Komoly vita alakult ki akörül is, hogy milyen feltételek
mellett volnánk hajlandók letenni a fegyvert. Danner Jancsi szerint a minimális
feltételek közt szerepelne az ÁVH feloszlatása és a szovjet csapatok kivonása.
Ezzel én is egyetértettem. Szabó Iván azzal érvelt, hogy a magyar kormánynak
nincs befolyása az orosz csapatok fölött, ennélfogva nem lehet a magyar
hatóságoktól olyasmit követelni, amit képtelenek teljesíteni. A szenvedélyes
vita a szokásos körtánc formájában folyt. Pista alig állt a lábán, nikotintól
sárga ujjai szemmel láthatóan remegtek, de az agya friss maradt. Szavai most is
fején találta a szöget:
"Az oroszok azt mondják, hogy a magyar kormány hívta be
őket. Ha a bevonuláshoz a kormány meghívására volt szükség, akkor a kormány arra
is megkérheti őket, hogy távozzanak!"
[1] Később
tudtam meg, hogy Vereczkey Gyurka ötödéves medikus volt, amikor valami
kommunistaellenes tevékenységbe keveredett és kirúgták az egyetemről. Ekkor ment
el sofőrnek. Nem tudom, mi lett vele a forradalom után.
[2] A
Sík család története tipikus magyar zsidó történet. Az egyik testvér, Sik Sándor
(1889-1963) kikeresztelkedett és az ország egyik legismertebb katolikus
papköltője lett, aki mélyen elítélte a kommunizmust. A öccse, Sik Endre
(1891-1978) protestáns pap létére karrierista kommunistává vált és először mint
moszkvai nagykövet, majd a forradalom leverése után a Kádár-féle bábkormányban
külügyminiszter (1958-1961) volt. Endre fia Igor, Gyurka sógora volt, Moszkvában
született és folyékonyan beszélt oroszul, de, mint később tapasztaltam, egyben
jó magyar hazafi is volt.
[3] Kő
András és Nagy J. Lambert kutatásai szerint legalább 75-en vesztették életüket a
Parlamentnél és környékén leadott sortüzekben (14-en a kórházban) és 284-en
sebesültek meg. Egyes szemtanúk tizenkét olyan megrakott teherautóról számoltak
be, amelyek a sortűz áldozatait szállították el a térről. Körömi Teréz kutató
234 áldozat nevét gyűjtötte össze. Kéri Edit 1000 főre becsüli a téren elesettek
számát, Mikes Tamás pedig október 24 -én 820 halottat számolt meg egy
ismerősével együtt, a Kerepesi temetőben, 50-es gúlákba rakva. Annyi bizonyos
hogy a sortűzzel kombinált szovjet T-54 es harckocsik repeszgránátjainak
iszonyatos pusztító ereje lehetett…
[4] Angyal
István (1928-1958) Magyarbánhegyesen, Békés megyében született. Apja cipőfűző
kisiparos, anyja háztartásbeli volt. Tizenhat éves korában Auschwitzba
deportálták, itt veszítette el Édesanyját és itt volt szemtanúja egyik nővére
felakasztásának is. Vasbetonszerelőnek tanult, de járt a bölcsészkarra is,
kommunistának vallotta magát. 1956 Október 28-án lett a Tűzoltó utcai
szabadságharcosok parancsnoka. A csoportban több rendőr és "zöld" ÁVH-s is
harcolt. Ő kenyeret süttetett, kávét, ételt szállított nekik, röplapokat,
újságokat osztott ki köztük még a legnagyobb harcok közepette is. A forradalom
során alig aludt, morfiummal tartotta ébren magát és lábon hordott ki egy
tüdőgyulladást is. Egyik röpiratán ez volt olvasható:
"Kádár János bűnei ezerszer nagyobbak, mint
minden elődjének: nemzetirtás, hazaárulás, gyávaság! A halottak nevében, a
magyar és orosz nép halottai nevében egyaránt vádoljuk és felelősségre vonjuk Őt
és gazdáit, a szovjet kormány felelős vezetőit!”
A Péterfy Sándor utcai
kórházban, 1956 November 16.-án fogták el Kádár pribékjei és 1958 December 1-én
akasztották fel. Az akasztásra indulva cellatársának, Mécs Imrének kis papír
cetlit csúsztatott a kezébe, melyen ez állt: "Éljen a magyar szabadság."
[5] Szombatosok, zsidózók
vagy keresztény-zsidók felekezetei a reformáció idején jöttek létre
a 16. század végén. Nevüket arról kapták, hogy visszaállították a zsidó
vallásnak az ókeresztény korszakban eltörölt egyes vallásos törvényeit, mint
azt, hogy a heti ünnepnapként a szombatot tartották.
Az unitáriusokhoz hasonlóan Jézust embernek tekintették, ám hittek benne mint
egyetlen és igazi Messiásban. Miként a zsidók, a Bibliából csak
az Ószövetséget tekintették szent könyvnek. Szombat ünneplésük folytatóinak
a 19. századi eredetű adventisták tekinthetők. Az erdélyi adventistákat a nép
szombatistáknak is nevezi, ami ugyan hasonlít a „szombatosok” megnevezésre, de
nem ugyanazt a mozgalmat illetve vallási csoportosulást jelölik vele.
[6] Anasztasz
Ivanovics Mikojan (1895-1978) örmény nemzetiségű szovjet kommunista politikus.
Apja ács, anyja szőnyegszövő volt. Mint Sztálin, ő is
eredetileg teológiát tanult, a grúziai Tbilisziben. Később úgy viccelődött, hogy
hittudományi tanulmányai vitték egyre közelebb az atheizmushoz.
Már Lenin idejétől részt vett a legfelsőbb szovjet vezetésben és túlélt minden
hatalomváltást, majd a Szovjetunió államfőjeként, önként vált meg a
politikától 1965-ben. Mikojan a szovjet vezetésen belül „magyar szakértőnek”
számított. 1956-ban már júliusban járt Magyarországon majd Október 24-én Szuszlov társaságában
ismét Budapestre érkezett. Meggyőződése volt, hogy a fegyveres beavatkozás
óriási kárt okozhat a Szovjetunió nemzetközi megítélésében. Azt javasolta, hogy
e helyett adjanak még időt a magyar kormánynak a helyzet
stabilizálására. November 1-jén élesen ellenezte Nyikita Szergejevics
Hruscsov pártfőtitkárnak és az SZKP Politikai Bizottságának döntését, hogy
fegyveres erővel fojtsák el a magyar forradalmat. William Taubman
Hruscsov-életrajzában azt írta, hogy Mikojan lemondással fenyegetőzött ezen az
ülésen.
[7] Mihail
Andrejevics Szuszlov (1902-1982) orosz nemzetiségű szovjet politikus és
ideológus, a Szovjetunió Kommunista Pártja Politikai Bizottságának tagja.
A második világháború alatt a csecsenek és más mohamedán kisebbségek
deportálását felügyelte a Kaukázusban majd a háború után Litvániába küldték, hogy
ott visszaállítsa a szovjet uralmat. Egész falvakat
küldött szibériai táborokba. 1956-ban Szuszlov álláspontja volt, hogy Kádár
Jánost be kell emelni a vezetésbe, mint a " nép emberét", és mint nem zsidó
származású pártembert. Szuszlov kiemelte, hogy túl sok a zsidó a magyar
vezetésben és ezért a „nemzeti káderekkel” kell feltölteni azt.
Lipták Béla 1956-os naplója
- Emlékezzünk - 1956
Október 22, Hétfő - Emlékezzünk - 1956
Október 22, Hétfő estéje, éjjele - Emlékezzünk - 1956
Október 23, kedd reggel - Emlékezzünk - 1956
Október 23, kedd délután - Emlékezzünk - 1956
Október 24, szerda - Emlékezzünk - 1956
Október 25,"véres"csütörtök - Emlékezzünk - 1956
Október 26, péntek - Emlékezzünk - 1956
Október 27, szombat - Emlékezzünk - 1956
Október 28, vasárnap - Emlékezzünk - 1956
Október 29-30, hétfő és kedd - Emlékezzünk - 1956
Október 31, szerda - Emlékezzünk - 1956
November 1, csütörtök nappal - Emlékezzünk - 1956
November 1, csütörtök éjjel - Emlékezzünk - 1956
November 2, péntek - Emlékezzünk - 1956
November 3, szombat - Emlékezzünk - 1956
November 4, vasárnap - Emlékezzünk - 1956
November 5, hétfő - Emlékezzünk - 1956
November 6, kedd