"A nyár folyamán, viszonylag rövid részletekben közreadom az unokáim számára irt, 1956-os naplómat. Teszem ezt annak reményében, hogy az a Magyar Lobbi résztvevőin keresztül eljut minél több magyar fiatalhoz. Remélem, hogy a történelmi napok visszaidézésével elérem azt is, hogy ifjúságunk büszke legyen a kommunista barbarizmust halálra sebző elődeire és azt is hogy az akkori össznemzeti egység visszaidézésével hozzájárulhatok a mai közgondolkozásnak az összefogás irányába való tereléséhez és így a társadalmi feszültségek csökkentéséhez is." - Lipták Béla 1956-os naplója.
Emlékezzünk - 8
1956
Október 27, szombat
Szombat reggel teherautónkkal
először végigjártuk a budai dunapartot, hogy onnan megnézzük a pesti oldalon
állomásozó szovjet tankokat. Megállapítottuk, hogy a Lánchídon kívül mindegyik
híd pesti oldalát tankok őrzik. A budai oldalon egy sem volt. Elhatároztuk, hogy
amikor a fegyvereket hozzuk, akkor Pestről visszafelé a Lánchídon át jövünk
vissza.
A Zrínyi Akadémia[1] felé
tartottunk, amikor az Üllői út felől lövöldözést hallunk. –Az akadémián a
forradalmi bizottság elnöke, egy százados fogadott. Sokáig tanulmányozta a
listát, amit Marián összeállított. – Sajnos, sem könnyű, sem nehéz géppuskánk
nincs, de adhatok kézigránátot és lángszórót. Az jó lesz?
–
Igen – válaszoltam gondolkodás
nélkül. Magamban kiszámoltam, hogy a következő fordulóban jobb lesz, ha két
teherautóval jövünk, még úgy is jó néhány fordulót kell majd megtennünk, hogy
mindent el tudjunk szállítani.
Első rakományunk negyven láda
nyeles- és tojásgránátból és néhány lángszóból állt. A nagy súly teljesen
leterhelte a teherautót, a plató a hátsó kerekeket súrolta.
A Lánchíd felé haladva a Dohány
utcában orosz tankokat láttunk. Mikor a Roosevelt teret elértük, akkor már
láttuk, hogy a hídfőnél az oroszok beásták magukat. Ezért nem láttuk őket a
budai oldalról. Gyurka lebukott és földig nyomta a gázpedált. Én is lebuktam,
így az oroszok csak egy vezető nélküli teherautót láttak a híd felé robogni.
Nagy csattanást hallottam, amit három hatalmas ütés követett. Teherautónk még
mindig mozgásban volt, mi pedig a padlón. Vért nem láttam. Semmim nem fájt.
Gyurka megszólalt:
„Nem
lőtték ki a szélvédőt!”
Már a híd közepén jártunk.
Megállapítottuk, hogy semmi kár nem esett sem a teherautóban, sem a rakományban.
" Mi lehetett ez az éktelen
zaj?" – kérdeztem.
–"
Azt hiszem, tudom –
vigyorgott Gyurka. – Amikor
megláttam a beásott oroszokat, levettem a szemem az útról és valószínűleg
átmentem a lövészárkukon. Azért repülhettek a levegőbe a ládák, azoknak a
dörrenését hallhattuk".
Mikor megérkeztünk az egyetemre,
láttam amint Danner Jancsi nézegeti az összetört ládákat a teherautónkon.
Odajött és megölelt. Ez nem volt szokása; nyilván megérezte, hogy veszélyben
voltunk. Vele volt menyasszonya, Gabi is. Ugyan magas lány volt, mégis éppen
csak hogy Jancsi válláig ért.
Jancsi újságolta, hogy mig mi a
Zrinyi laktanyában voltunk, Pista Pilisvörösvárról szerzett egy tucatnyi magyar
tankot teljes személyzettel. Úgyszintén kapott néhány légelhárító ágyút is. Ezek
mind a könyvtár mögött sorakoztak.
A kézigránátokat a
tornaterembe vittük, a lángszórókat pedig a könyvtár pincéjében helyeztük el.
Közben megérkezett a másik teherautó is, amelyet Majoross Imre vezetett. A mi
második fordulónkban megkértem Gyurkát, hogy engem tegyen le a Petőfi-híd pesti
oldalán és visszafelé jövet vegyen fel 4 órakor ugyanott. Meg akartam látogatni
Angyal Pistát.
Miközben
Angyal Pista főhadiszállása, tehát a Tűzoltó utca 36. alatti garázs felé
tartottam, ágyúszó ütötte meg a fülemet abból az irányból. Ezért csak hátulról,
a Mester utcán és a Viola utcán át közelítettem meg az épületet. Ahogy
befordultam a szokatlanul csöndes és teljesen néptelen Viola utcába, egy orosz
tankot pillantottam meg az Üllői úti kereszteződésben.Valami furcsaságot is
észrevettem: a Viola utca és a Tűzoltó utca sarkán egy látszólag magától mozgó
alumínium szemetesládát láttam. Ez az önjáró szemétkosár szép lassan áthaladt a
Viola utcán (3-as pont a térképen). Megkövülten figyeltem. Ekkor az
útkereszteződésben álló tank tüzet nyitott a szemeteskukára, engem pedig
ugyanabban a pillanatban valaki berántott egy kapualjba.
1. A Garázsipari Vállalat
Garázsa, a csoport bázishelye
2. Munkásszállás, a Berzenczey utcai csoport bázishelye
3. Belügyminisztériumi garázs
4. Az ipari tanulók kollégiuma
5. Orbán Zoltán lakása, a felkelők kezdeti találkozóhelye
6. Az orvostanhallgatók diákotthona
7. Corvin mozi, a legnagyobb fegyveres csoport bázishelye
8. Tátra mozi
9. A IX. kerületi rendőrkapitányság
10. Kilián György Laktanya, ahol civil felkelők is tartózkodtak
11. Női rendőrszállás, a Ferenc téri csoport bázishelye
12. A Tompa utcai csoport bázishelye
13. A Práter utcai iskola, a felkelés bázishelye
14. Az Örökimádás templom
15. Általános iskola, ahol a Bokréta utcai kollégisták harcoltak
16. István Kórház
17. A volt Kossuth Akadémia
18. A pékség
–
"Megőrült? –
ordította egy kopaszodó, szemüveges ember. – Egy
lélek sem mászkál a Viola utcán, kiváltképp nem géppisztollyal és nemzetiszínű
karszalaggal!"
" Jó, jó, de mitől mozog a
kuka?" – kérdeztem.
"Madzaggal húzzák. Csak így
lehet átjuttatni a szükséges dolgokat a túloldalra" – magyarázta.
"Akkor én hogyan tudok eljutni a
Tűzoltó utcai garázshoz?"
- kérdeztem.
– "Az
alagsorok közötti falakat kiütötték. Csak ezen az úton lehet biztonságban
odajutni. Megmutatom."
Többet nem mondott, csak elindult.
Lementünk a ház alagsorába. Sötét és piszkos hely volt. Igyekeztem vigyázva
mozogni, hogy óvjam az egykor szépséges kordzakómat, de mindhiába.
Szenespincéken, falon ütött lyukakon másztunk át. Vagy egy félóra elteltével
benzinszagot éreztem; biztosan egy garázs alatt járunk.
Felmentünk a lépcsőn, és néhány
parkoló autót pillantottam meg, köztük a vöröskeresztes zászlajú teherautót,
amivel Angyal a kávét vitte, meg néhány fiatalembert. Az egyik katonai
egyenruhát viselt. Többségük éppen egy ad hoc futószalagnál dolgozott.
Tejesüvegekből csináltak Molotov-koktélokat. Ahogy a benzint az üvegekbe
öntötték, egy kevés mindig kilöttyent. Ezért éreztem a benzinszagot az
alagsorban. Mielőtt visszatették volna a dugót, vastag rongydarabot tömtek a
palackba. Ez a kanóc felszívta a benzint, és igy azt már az üveg elhajítása
előtt meg lehetett gyújtani.
A garázsban szólt a rádió.
Hallottam, hogy bemondják:
„Nagy
Imre vezetésével új nemzeti kormány alakult! A kormányban helyet kapott Tildy
Zoltán egykori
államfő és Kovács Béla, Ők korábban mindketten a Kisgazdapárt vezetői voltak. Az
új kormány a tűzszünet kihirdetése mellett döntött”.
A pincében éljenzés tört ki. Angyal
István a sarokban ült. Egy röpcédulát olvasott.
Nagy Imre és családja, jobbra
felesége Égető Mária, mögötte leánya Erzébet és az ő férje Vészi János
"Igen érdekfeszítő lehet" – mondtam
neki.
" Egy vers – hát te mit keresel
itt?" – Meglepődött, de
örült is, hogy lát.
–
"Ja, csak ellenőrzöm, hogy
beveszed-e a köhögés elleni kanalas orvosságot. Látogatásom másodlagos célja
pedig, hogy megvásároljam az önjárató szemetesládátok szabadalmát."
"Hozzak egy kávét?
"Igen, meg egy kis kenyeret is,
ha van. Négykor találkozom majd a teherautónkkal a Petőfi hídnál, és most azért
jöttem ebbe a kávéházba, hogy megebédeljek."
Miközben a kávémat kortyolgattam,
elmeséltem Pistának, hogy Kopácsi Sándor, a rendőrfőnök szerint hasonlítunk
egymásra.
"Hát ezt kikérem magamnak! Én
bizony nem drótozom a szandálom, mint egyesek!" –
mondta szétesőben levő lábbelimre
nézve.
" Kopácsi azt is mondta, hogy
téged a nácik Auschwitzba deportáltak"
– folytattam.
"Igen,
de le fogod késni a teherautót" - mondta.
"Nem fogom, ha elkísérsz."
"Jól
van, elviszlek a Mester utcáig, onnan már könnyen eltalálsz"
– mondta és összehajtotta a verset.
Miközben másztunk le a sötét
pincébe, belefogott:
"Tudod, magyar zsidónak lenni
nem ugyanaz, mint szláv, germán vagy más származású magyarnak. Ők jóval
könnyebben keverednek, asszimilálódnak; mi másként öltözünk, más templomba
járunk, gettókat alakítunk. Egyszóval kilógunk a sorból.
Magyarbánhegyesen, ahol én
születtem, mi voltunk az egyedüli zsidók. Tudtam, hogy szefárdi[2] zsidó
vagyok, Izraelről azonban fogalmam sem volt. Soha nem jártam zsinagógában.
Csárdást roptam, és magyar népdalokat énekeltem. Apám cipőfűzőt készített, és
mielőtt anyámtól elvált „kis magyarnak” nevezett, mert én szívesebben hordtam
csizmát, mint cipőt, és mert betéve tudtam Petőfi minden versét. Aztán 1944-ben,
egy májusi reggelen megérkezett Eichmann meg az SS, és deportáltak négyünket:
anyámat, Tibort, Terézt és engem. Tibort agyonlőtték, mert nem volt hajlandó
beszállni a marhavagonba, anyámat felakasztották, mert szökni próbált, Teréz
pedig a gázkamrában halt meg. Csak én maradtam életben."
Egy szenespince közepén jártunk.
Pista megállt, megmarkolt egy lapátot, és elkeseredett dühvel a szénhalomba
vágta.
"Nemcsak a családomat ölték meg,
hanem a lelkemet is el akarták pusztítani. A németek szerint én nem voltam
magyar! Nem akarták, hogy legyen hazám! Nem akarták, hogy az legyek, aki vagyok!
Azóta is azt próbálom bebizonyítani, hogy tévedtek. Azt akarom megmutatni
azoknak a dögöknek, hogy én is vagyok olyan magyar, mint a másik. Meg azt is,
hogy nem én vagyok az egyetlen, aki így érez. Tudtad, hogy Gáli József, egyik
mostani vezetőnk is Auschwitzból jött haza?
Tudod, Öcsi – most szólított
először a becenevemen –, szörnyű dolgok történtek itt, amikor te még gyerek
voltál. Először is, a lakosság hagyta, hogy a németek elvigyék zsidó
honfitársaikat. Aztán amikor az életben maradt zsidók hazatértek, néhányuk
bosszúból elkezdett az oroszoknak dolgozni. Így születtek a Rákosik[3] és
az ÁVH-t vezető zsidók, egyszóval a rezsim reprezentánsai. Ez a néhány szemét
okozta, hogy a sztálinizmus gyűlölete itt-ott összekeveredett a zsidóságéval."
"Sztálin
legjobb tanitványa" Rákosi Mátyás alig látszott ki a búzából
Pista még mindig nagyon fel volt
indulva amikor már a pincéből felvezuető lépcsőt másztuk a Mester utca irányába.
Valahányszor mondott valamit, mindig úgy tűnt mintha nem lett volna megelégedve
a saját fogalmazásával, mintha úgy érezné, hogy nem fejtette ki a témát elég
érthetően, vagy alaposabban. Láttam rajta, hogy erről a témáról órákig tudna
beszélni.
"Jelzem magam is kommunista
vagyok – folytatta -, ugyan nem pártag, de azért kommunista. Mindenkit megértek,
aki a szegények sorsán javítani akar. A zsarnokságot és az idegen uralmat
gyűlölöm csak, nem a kommunizmust. És tudnod kell azt is, hogy ha egyes zsidók
helyett mondjuk egyes unitáriusok működnének együtt az oroszokkal, akkor
antiunitárizmusról és nem antiszemitizmusról beszélnénk. Engem mindenesetre
nagyon bánt, hogy a moszkovita meg ÁVH-s gyilkosok között bőven akadnak zsidók,
és egyszer... remélnlemm, egy napon"…
- remegett a szája széle, könnyes
volt a szeme, engem meg elfogott a lelkifurdalás és a szégyenkezés és nem is
tudtam igazán, hogy miért? Átöleltem a vállát, és egy darabig szótlanul mentünk
egymás mellett.
."
Harcszünetben a Corvinosok
Már majdnem a Petőfi hídnál
jártunk. Láttam, hogy Gyurka teherautója ott vár. Megöleltem Pistát, és
rohantam. Ezúttal mindkét teherautónk géppisztolyokkal volt megrakva. Hat órára
lerakodtunk, és kilenckor, már egy újabb forduló után, csak az egyik
teherautóval tértünk vissza az utolsó útra. Éjfélre járt, mire minden szép
rendben a tornateremben volt. A fegyverek mellett halomban hevert a friss
élelmiszer is volt, amit napközben a falvakból szállítottak oda.
A MEFESZ irodában Szőke Kati és
Vígh Tibor a sarokban ültek. Nagyon komolynak látszottak; biztos az élet
értelméről beszélgettek. Szemlátomást semmi szükségük nem volt rám. Marián
alezredes valamit írt, Varga Sándor pedig telefonált, így hát Danner Jancsinak
jelentettem:
"Hat teherautónyi fegyvert
lerakodtunk a tornaterembe. Találkoztam Angyal Istvánnal is, a Tűzoltó utcai
parancsnokkal."
"Szép
munka volt! Hallottam már Angyal csoportjáról, amikor a Corvinosoknál jártam.
Tudtommal ők használtak először Molotov-koktélt. Mi a helyzet arrafelé?"
Nagyrészt
elhallgattak a fegyverek, reménykedve vártuk, hogy kivonuljanak az oroszok
"Az orosz tankok az Üllői úti
nagy kereszteződésben állnak. Van, amelyik még néha lő, de a többség csak
vesztegel. A körzet a miénk, az ÁVH meglépett. Minden a mi felügyeletünk alatt
áll. És neked milyen napod volt?"
"A
hadügy minisztériumban voltam meg az Országházában is jártam. A kormány azt
akarja, hogy tegyük le a fegyvert, de azt hiszem, hogy elég lesz annyi, ha a
nemzetőrséget egyesítjük a rendőrséggel. Mi pedig azt kértük, hogy oszlassák fel
az ÁVH-t és legalább a fővárosból távolitsák el az oroszokat. Holnap megint lesz
tárgyalás. Én bizom Nagy Imrében ugyan ő egy kicsit még elszigetelt, de mégis. A
megbeszélések után még cirkáltam egy kicsit. A körzet csöndes, az üzletekhez nem
nyúltak, az emberek örülnek, ha őrjáratainkat látják, Gabi pedig annak örül, ha
engem lát, amikor járőrözés közben a házukhoz érek."
A harcok nyomai
"Szerencséd van Gabival. Én nem
érem el Ágnest. Talán elmentek a városból."
"Hát,
lehet, hogy jobb is így. Tudod, pillanatnyilag nem valami fess a külsőd. – Lenéztem
piszkos kezemre, a drótozott szandálból kilógó lábujjaimra és véres kordzakómra,
elég borzasztóan néztem ki. A zakóm olyan mocskos volt, hogy a fal mellett
egymagában is megállt volna. Összegyűrődött, mert abban aludtam, és mindenféle
piszok borította, beleértve a nemrégiben szerzett szénporréteget is. A jobb
oldalán óriási vérfolt éktelenkedett; a hátamon az olajfoltot a puskám hagyta."
"Tán igazad lehet"
–
ismertem el, és kivonultam a
vécébe, hogy kissé javítsak a megjelenésemen. Amikor visszaértem az irodába,
Jancsi a díványon horkolt, így aztán csendben lefeküdtem a szőnyegre, és egy
perc múlva már ketten "húztuk a lóbőrt".
[1]
A katonák a
Zrínyi laktanyában az állandó hadsereghez tartoztak, és a forradalom
támogatásában követték a rendőrség példáját. Minden katonai egység más-más
módon, a helyi viszonyoktól és tisztjeik hozzáállásától függően tettük amit
tettek. A forradalom után a szovjet ek felszámolták a magyar légierőt és
elvették a magyar hadsereg nehéz fegyvereit. 1959-től kezdődően aztán
fokozatosan visszaadták ezt a felszerelést és egyben felajánlották, hogy
kivonják csapataikat is, de Kádár nem támogatta a 200,000 szovjet katona
kivonását, mert fel kívánta számolni a kötelező katonai szolgálatot és
alacsonyan kívánta tartani a hadi kiadásokat. Ha oroszoktól megszállva is, de
ennek a költségvetési megtakarításnak a révén vált Magyarország a "legboldogabb
barakká" a szovjet táborban.
[2] A
szefárdi zsidók elődei az Ibériai-félszigeten laktak és sok jellegzetességét
megőrizték a zsidó-spanyol kultúrának.
[3] Rákosi
Mátyás (1892-1971, 1903-ig Rosenfeld Mátyás) a bácskai, ma Szerbiához tartozó, Adán,
szegény zsidó családba született, Rosenfeld József és Léderer Cecília hatodik
gyermekeként. Édesapja három, édesanyja hat elemit végzett. Tizenkét testvére
volt. Ő maga külkereskedelmi szakmát tanult, majd az első világháborúban orosz
fogságba esett. Onnan a Tanácsköztársaság idején hazatérve belépett a Kommunista
pártba és Kún Bélát népbiztosaként támogatta. 1925-ben került börtönbe és onnan
1940-ben szabadult úgy, hogy, az 1848-as szabadságharc végén, a cári csapatok
által zsákmányolt honvédzászlókért cserében, kiengedték a szovjet unióba, hol
Sztálin hősként fogadta. 1942-ben feleségül vette Feodora (Fenya) Fjodorovna
Kornyilovát, majd a háború után hazatérve, 1945-től 1953-ig az MKP majd MSZP
főtitkára, később 1953-tól 1956 júliusáig az MDP első titkára volt.
1947-ben
elraboltatta Nagy Ferenc miniszterelnök 5 éves kisfiát és csak lemondása
ellenében engedte szabadon. Utána a koncepciós perekben 200 főt kivégeztetett. A
Rákosi-rendszerben hozzávetőleg 300 ezer embert telepítettek ki és internáltak.
Lakásukat rendszerint a politikai rendőrség tagjai és kiemelt káderek foglalták
el. 1953-ban, Sztálin halála után a szovjet vezetők úgy döntöttek, " hogy olyan
miniszterelnök kell, aki nem zsidó" (Berija)! Ezért kormányfői posztjáról le
kellett mondania Nagy Imre javára. 1955-ben, Beria kivégzése után, sikerült
elérnie Nagy Imre leváltását, majd azt is, hogy helyére a saját bizalmi
emberét, Hegedüs Andrást helyezze. Végül 1956. július 18-án szovjet nyomásra az MDP Központi
Vezetőségének első titkári tisztségéből is menesztették. Ekkor
a Szovjetunióba távozott és onnan többet már nem is tért haza.
Lipták Béla 1956-os naplója
- Emlékezzünk - 1956
Október 22, Hétfő - Emlékezzünk - 1956
Október 22, Hétfő estéje, éjjele - Emlékezzünk - 1956
Október 23, kedd reggel - Emlékezzünk - 1956
Október 23, kedd délután - Emlékezzünk - 1956
Október 24, szerda - Emlékezzünk - 1956
Október 25,"véres"csütörtök - Emlékezzünk - 1956
Október 26, péntek - Emlékezzünk - 1956
Október 27, szombat - Emlékezzünk - 1956
Október 28, vasárnap - Emlékezzünk - 1956
Október 29-30, hétfő és kedd - Emlékezzünk - 1956
Október 31, szerda - Emlékezzünk - 1956
November 1, csütörtök nappal - Emlékezzünk - 1956
November 1, csütörtök éjjel - Emlékezzünk - 1956
November 2, péntek - Emlékezzünk - 1956
November 3, szombat - Emlékezzünk - 1956
November 4, vasárnap - Emlékezzünk - 1956
November 5, hétfő - Emlékezzünk - 1956
November 6, kedd