"A nyár folyamán, viszonylag rövid részletekben közreadom az unokáim számára irt, 1956-os naplómat. Teszem ezt annak reményében, hogy az a Magyar Lobbi résztvevőin keresztül eljut minél több magyar fiatalhoz. Remélem, hogy a történelmi napok visszaidézésével elérem azt is, hogy ifjúságunk büszke legyen a kommunista barbarizmust halálra sebző elődeire és azt is hogy az akkori össznemzeti egység visszaidézésével hozzájárulhatok a mai közgondolkozásnak az összefogás irányába való tereléséhez és így a társadalmi feszültségek csökkentéséhez is." - Lipták Béla 1956-os naplója.
Emlékezzünk - 9
1956 Október 28, vasárnap
Gyönyörű vasárnap reggelre ébredtem, október 28-án. Telefoncsengés ébresztett
fel. Szigethy Attila, a győri forradalmi tanács elnöke hívott:
"Csak tudatom veletek, hogy az itteni orosz parancsnok kijelentette, hogy
ügyünk igaz ügy, és megparancsolta a velünk való együttműködést."
– Ez aztán nagyszerű hír volt! A MEFESZ irodában repdestünk az örömtől. Csak öt
napja, hogy elindultunk a Bem-szoborhoz és lám, itt a győzelem a levegőben.
Danner Jancsi hozzáteszi:
"A tegnapi tárgyalásokon az új kormány elfogadta a tűzszünetet, az ÁVH
feloszlatását és engedélyezi a pártok alakulását! Úgy tudom, hogy Nagy Imre ezt
még ma bejelenti a rádión!"
De boldog voltam! El akartam mondani Ágnesnek is a jó hírt. Az édesanyja vette
fel a telefont:
"Nincs itt, nem, lent maradt a Balatonon... Nem, én is megyek… Nem, ott nincs
telefon… Igen, az oroszok még mindig gyűrűben állnak a város körül… Jó,
megmondom neki."
Ágnes mamája a szokásos gyorstüzelő modorában felelgetett nekem. Tudtam, hogy
nem rám haragszik, csak utál telefonálni.
Szőke Kati jött oda és átadott egy cetlit, ami arra kellett, hogy az örség
bármikor beengedjen az egyetem területére. Pista kérésére szervezte meg a
bejárások szabályozását, mert az egyetemen már bent voltunk vagy százan.
"A hármas számú engedély a tied, de ne hidd, hogy te vagy itt a harmadik
legfontosabb" - viccelődött.
Az engedély csak egy darabka papír volt. Néhány nap múlva kinyomtattak egy
hivatalosabb megjelenésű változatot. Azon már a sorszámom negyvenhetedikre
csúszott.
A másik és ennél sokkal nagyobb változás a körülbelül egy tucatnyi ÁVH-s tiszt
jelenléte volt. Ők biztonságot keresve kéredzkedtek be hozzánk és a KA-51-es
előadóteremben kaptak helyet. Néhányukat járőreink szedték össze, mások pedig
maguktól jöttek védelmet keresve. Enni adtunk nekik, és hagytuk, hadd
sakkozzanak. Azt terveztük, hogy ha már béke van, akkor elengedjük őket. Minden
erőnkkel azon voltunk, hogy béke és rend legyen itt Budán. Ezt a célt szolgálták
az éjjeli őrjáratok is.
Pista szemei
még mindig vörösek, már a harmadik kávéját issza, de változatlanul derűlátó:
"Győztünk!
Győzött a forradalom, az ÁVH-t megvertük, a szovjetek kivonulóban vannak, a
hatalom a forradalmi tanácsok kezében és már új kormányunk is van. Most már, ha
az oroszok újra megtámadnak, az már nem forradalom, hanem háború lesz, háború
két szocialista állam között!"
"Hát azért
még nem ennyire rózsás a helyzet!" - szólt közbe Jancsi.- "Tudnod kell
hogy példáúl tegnap még a Corvin Köz ellen koncentrált és légierővel támogatott
szovjet-magyar támadást tervezett az ÁVH és csak Nagy Imre tiltakozására hagytak
fel a tervvel[1]. Én ott
voltam a tárgyalásokon, láttam, hogy Nagy
Imre csak mára győződött meg igazán felkelésünk jogosságáról, eddig a
Rajk-Hegedüs páros félretájékoztatta.
Csak most szűnt meg a statárium és a kijárási tilalom volt. Nemrég még a
Honvédelmi Minisztérium előtt két sortűzre is sor került. A Kossuth téren 25-én
még vérfürdőt rendeztek. Ki tudja, lehet, hogy az áldozatok száma elérte az
ezret. Vidéken 61 helyiségben volt sortűz. Nagy dolog az ami ma történik, de még
várnék a ünnepléssel. Majd amikor az oroszok már kivonultak és Maléter Pál a
hadügyminiszter, akkor fellélegezhetünk. Most most még nem!"
"Ne aggódj, egy-két nap múlva az is meglesz"
-válaszolt Pista az örök optimista, miközben újabb cigarettára gyújtott. Aztán
Pista megmutatta a védelmi térképet, amelyet az éjjel dolgozott ki. Erre
részletesen berajzolta a mi őrzászlóaljunk egységeinek elosztását, védelmi
stratégiáját.
"A mi feladatunk, a Petőfi zászlóaljunk dolga, a Móricz
Zsigmond körtér, a Szabadság híd és a Petőfi híd által bezárt háromszög védelme
lesz" - mondta..
Éppen
készültem, hogy megyek reggelizni a tornaterembe, amikor Pista hozzám fordult:
"Öcsi, vidd el ezt a térképet a Széna térieknek és kérdezd meg, mi a
véleményük róla?"
Így hát reggeli helyett Gyurkával a máris legendás Szabó bácsi[2] főhadiszállására
hajtottunk. Annyit más tudtam róla, hogy Erdélyből jött, ötven év körüli,
teherautó sofőr és azt is, hogy annak a Lipták Margitnak a férje, aki az
egyetemünk bölcsődéjét vezette.
Szabó bácsi "fiai"
Szabó bácsi "csapatában" katonák és rendőrök is
harcoltak
Azt is hallottam, hogy roppant okos gerillavezér. Két
nappal ezelőtt például szerzett egy csomó lapostányért, festékszóróval feketére
festette azokat, majd egy előrenyomuló orosz harckocsioszlop elé az útvonalukban
lévő útra helyeztette azokat. Úgy ahogy azt Szabó bácsi tervezte, a hadoszlop a
hamis aknák láttán befordult egy meredek, a várba vezető mellék utcába. Az első
kanyar után a tankok egy a Várba vezető meredek részhez értek, ahol Szabó
bácsiék előzőleg olajat öntöttek a macskakövekre. Az út elkeskenyedett, a tankok
már nem tudtak megfordulni. A harckocsik hernyótalpa csúszott az olajon,
egyhelyben vergődtek, miközben az ablakokból, háztetőkről Molotov-koktélok
záporoztak rájuk. Ezzel aztán be is fellegzett annak a harckocsi oszlopnak.
Szabó bácsi „főhadiszállása” a Széna téren, a metrót építő vállalat
munkásszállójában volt. Nyüzsögtek itt a fegyveres kamaszok, mind munkás gyerek,
fiú is meg lány is. A zűrzavar közepén egy magas, őszülni kezdő, de még sötét
bajszú férfi állt, szemébe húzott, piros svájci sapkában.
Elkezdtem mondani az üzenetet, de aztán zavarba jöttem, mert
miközben beszéltem, a gyomrom korogni kezdett. Igyekeztem roppant hivatalos és
katonás lenni. Jelentést tettem a Petőfi zászlóaljjal kapcsolatos terveinkről,
beszéltem Marián alezredesről meg az ő védelmi háromszögéről. Szabó bácsi meg
eközben, a szemében huncut kis csillogással csak figyelt. Erre még inkább
iparkodtam, hogy jó katonás legyek: Elmondtam, melyik utcákat védik ők, melyek a
mieink, hogyan riasztjuk egymást, ha orosz csapatok közelednek, és ilyesmiket.
Még mindig nem szólt semmit, aztán a vállamra tette a
kezét, és a konyhába vezetett. A szalonnás rántotta szagától elszédültem, de
vitézül tovább beszéltem védelmi háromszögekről meg hidakról. Félbeszakított:
"Háromból vagy négyből?" - kérdezte.
Kétségbeesetten megismételtem:
"Szó sincs róla! A Széna Térieknek csak két hidat kell
védeniük, a Lánchidat és a Margit hidat."
"Nem hidakról beszélek, hanem tojásról"– mondta
vigyorogva, majd a tűzhelynél álló asszonyhoz fordult:
"Csináljon ennek az éhes katonának négy tojásból
rántottát sok szalonnával!"
Nézte, ahogy eszem. Tekintete gyöngéd volt; Aptyiéra
emlékeztetett. Amikor én nyeltem, ő is nyelt és bólogatott amikor a kenyér
héjával kitörültem a zsírt a tányéromból. Csak amikor már befejeztem, akkor
nézte meg Pista térképét. Bejelölte rajta az őrhelyeiket. Felírt két
telefonszámot, ahol el lehet őt érni, és a lőfegyvereik számát is összeírta.
Aztán hozzám fordult:
"A legutóbbi számláláskor körülbelül százan voltunk,
de ha keményre fordulnak a dolgok, biztosan jönnek többen, elhozzák a
testvéreiket is. Szóval mi jó adjonistent tudunk rendezni az oroszoknak!"
Folyton viccelődött, és harcosait, még a lányokat is úgy emlegette, hogy a fiai.
Szabó bácsiban láttam életem első igazi népvezérét. Olyan kisugárzás vette
körül, hogy amikor csak belépett a szobába, mindenki abbahagyta azt amit éppen
csinált, és önkéntelenül is felé fordult, felfigyelt rá. Tréfás volt és
szűkszavú, derűs és higgadt; magabiztosságot és lelki nyugalmat árasztott
magából. Egyszóval annyira imponált, hogy ha Pistának nem lett volna szüksége
rám az egyetemen, szíves örömest beálltam volna Szabó bácsi egyik „fiának”, akik
között fiatal gyerekek is bőven voltak. Ilyen volt Mansfeld Péter[3] is.
Az 1959-ben kivégzett Mansfeleld Péter aki 1956-ban 15
éves volt
Az egyetemre visszamenet átmentünk Pestre, hogy
lássuk mi ott a helyzet? Béke volt, nyugalom, sehol nem harcoltak. Az emberek
vasárnapi ünneplőikben özönlöttek a templomokból. A betört ablakú kirakatokban
érintetlenül állt az áru. Az egyik utcasarkon lovas kocsikról osztották a
faluról hozott termékeket. Láttunk egy őrizetlen írószövetségi gyűjtőládát, mely
félig tele volt papírpénzzel. Az utcákon nemzetiszínű karszalagot viselő
fiatalok járőröztek. Nyugalom honolt a városban. Az orosz tankok még mindig ott
álltak a nagyobb útkereszteződéseknél, de nem csináltak semmit; alighanem
távozni készültek. Egyszóval szép, békés vasárnap volt, amikor visszaérkeztünk a
Műszaki Egyetemre.
Marián alezredes örült a beszámolómnak, fel akarta hívni Szabó Jánost, de előtte
még új feladattal bízott meg: el kellett mennünk a Völgy utcai katonai
laboratóriumba, és hozni onnan egy hangszórós gépkocsit meg egy rövidhullámú
rádióadót. Pista véraláfutásos szemében aggódás csillogott amikor arra
figyelmeztetett, hogy a laboratóriumban szabadságharcosok még nem jártak és az
tele van „megbízható” tisztekkel, akik katonai titkokkal is dolgoznak. Ezért úgy
érezte, hogy fel kell készülnünk a fegyveres ellenállásra is. –
"Szóval, legyetek nagyon óvatosak. Ha lőnek, ne lőjetek vissza, csak
forduljatok meg és gyertek vissza!" – mondta.
Amint szálltam be az autónkba, észrevettem, hogy a hosszú Danner Jancsi éppen
egy páncélozott kocsiból mászik ki.
"Kié ez a kocsi, Jancsi?" – kérdeztem.
– "Nagy Imre a mai tárgyalás után ezzel küldött vissza, mert aggódott a
biztonságomért." – Jancsi mosolygott; el sem tudta képzelni, hogy bárki
ártani akarna neki.
"Tudod azért
vannak még olyanok, akik szeretnék, ha Imre bácsi nem beszélne annyit a
magadfajtákkal" – válaszoltam.
A Völgy utcai csizmám
A Völgy utca a budai hegyekben van, ahol azelőtt a gazdagok elegáns és fényűző
nyaralói álltak. Ezeket a villákat persze mind államosították, és átadták az új
uralkodó osztálynak, a kommunista fejeseknek. A katonai laboratórium egy
háromemeletes, gazdagon díszített palotában volt, azt hiszem ez lehetett a lipótmezei
idegszanatórium[4]. A vaskapu mellett csengőhúzót
vettem észre. Az utca néptelen volt, két kislányt kivéve, akik a szomszédos
villa előtt vadgesztenyével játszottak. Gyurka a kaputól néhány méterre állt meg
az autóval, és elővette a pisztolyát, mire én is elővettem fényes kis női
pisztolyomat amit Kopácsitól kaptam. Amikor odaértünk a kapuhoz, meghúztam a
csengődrótot.
Némi távolságból felhangzott egy békebeli csengő kellemes hangja. Ahogy ott
álltunk a kapu két oldalán, a téglafaltól részben védve, a kezem reszketett és
kiszáradt a torkom. Hosszú időnek tűnt, míg végre lépteket hallottunk, majd
fordult a kulcs a zárban, és lassan kinyílt a kapu.
Kezemben a pisztolyommal beléptem és az volt az első
szavam, hogy:
"A forradalom nevében lefoglalom ezt a
laboratóriumot!"
A kaput nyitó őszülő tiszt meglepettnek látszott.
Kézfogásra nyújtotta a kezét, és amikor én végre ügyetlenül elraktam a kis
pisztolyomat, kezet ráztunk.
"Kovács ezredes" – mondta.
"Öcsi" – feleltem.
Az ezredes Gyurkával is kezet fogott, majd egy nagy
tanácsterembe vezetett bennünket. Az asztal akkora volt, mint két
pingpongasztal, és egy csomó tiszt ült körülötte. Kovács ezredes az asztalfőre
irányított bennünket, és amikor leültünk, formális üdvözlőbeszédet tartott.
Elmondta, hogy a laboratórium megalakította saját
forradalmi tanácsát, eltávolította az ávós tábornokot, aki a laboratóriumot
vezette. Azóta arra várnak, hogy hivatalosan felvehessék velünk a kapcsolatot.
Üdvözölt bennünket, mint a szabadságharcosok képviselőit. Biztosított róla, hogy
ők is szabad és demokratikus Magyarországot akarnak, és mind szakértelmük, mind
pedig felszerelésük a rendelkezésünkre áll. Mialatt beszélt, Gyurka jobb keze a
pisztolyán nyugodott. Én a kordzakóm oldalzsebébe dugtam a magamét.
Közöltem velük, hogy szeretnénk egy rövidhullámú rádióadót
kölcsönkérni, mert szeretnénk közvetlen kapcsolatot teremteni a budapesti
utcákon állomásozó orosz tankok legénységével. Egy hangszórós gépkocsit is
kértem. Mindkettőt megígérték. Mivel én nem tudtam vezetni, egy sofőrt is adtak,
aki a kocsit elhozza a garázsunkba. Az egyik tiszt átadott egy darab papírt,
amelyen az oroszok használta rövidhullámú frekvenciák listája állt. Egy másik
elmagyarázta, hogyan működik a hangszórós kocsi, melyből lehet közvetíteni akár
mikrofonról, akár magnószalagról vagy rádióról. Egy szervezeti táblázatot is
kaptam tőle melyen rajta volt mindannyiuk neve, rangja, szakterülete és
telefonszáma.
Hat órára járhatott amikor felerősítették a háttérben szóló rádiót, mert Nagy
Imre beszélt abban. A miniszterelnök bejelentette az új kormány megalakulását és
azt is, hogy a kormány a történteket nemzeti demokratikus mozgalomként értékeli.
Bejelentette, hogy kivonják a szovjet csapatokat Budapestről, bevezetik a
többpártrendszert, feloszlatják az ÁVH-t és eltörlik a beszolgáltatást. Továbbá
bejelentette a Forradalmi Karhatalmi Bizottság megalakulását, amely a
honvédséget, a rendőrséget és a nemzetőrséget koordinálni és fogja irányítani a
rend fenntartásában. Végül bejelentette a Kossuth-címer bevezetését és március
15-nemzeti ünneppé való nyilvánítását. Halálos csend volt a teremben, amit az
egyik tiszt szavai törtek meg:
"Győzött a Forradalom!"
|
|
|
|
|
"Középcímerünk" (1890) |
Címerünk 1915-ben |
A Horthy kor címere |
|
|
|
|
|
|
A Rákosi kor címere |
1848 és 1956 címere, a |
A Kádár kor címere |
történelmi |
Népünk történelmét mutatják az elmúlt évszázad magyar
címerei
Indulni készültünk, amikor Kovács ezredes megkérdezte,
kell-e még valami egyéb is, például ruhanemű vagy csizma. Nem értettem, mit akar
ezzel mondani. Azt feleltem, hogy a Petőfi zászlóaljunk csupán egy ideiglenes
nemzeti őregység, így hát egyenruhára nincs szükségünk. Kifelé menet drótozott
szandálomra mutatott, és így szólt:
"Ha tüdőgyulladást kap, nem segítheti győzelemre a
forradalmat!"
– Most végre megértettem, miről van szó. Ekkor több tiszt
elsietett a raktárba, és pár perc múlva több cipővel és csizmával, meg egy halom
ruhaneművel tértek vissza.
A tanácsterem öltözővé alakult. Zavarban voltam, mert ezek
a tisztek kétszer annyi idősek voltak, mint én, és most itt láthatták piszkos
lábamat, no meg zoknim siralmas maradványait. Ott álltak és néztek, amíg én
néhány puha bőrgyönyörűséget felpróbáltam. Fekete lovaglócsizmában és a zakóm
fölé vett vízhatlan ballonkabátban jöttem el a laboratóriumból. A csizmám úgy ki
volt suvickolva, hogy a légy is fenékre esett volna rajta.
Olyan alaposan megváltozhatott a külsőm, hogy az egyetem
MEFESZ irodája előtt álló diákőr megállított, és a személyazonossági irataimat
kérte. Ez eddig még soha nem fordult elő. Ezért elhatároztam, megszabadulok a
tiszti ballonkabáttól, a fekete lovaglócsizmát azonban megtartottam.
Pista nagyon örült a megszerzett autónak és rádiónak.
Megkért néhány villamosmérnök-hallgatót, hogy segítsenek a rádióadás
beindításának technikai részében, és szólt Gyurkának, kérje meg Sík Igort, hogy
intézze az orosznyelvű adást. Igor Moszkvában nőtt fel, mert édesapja a magyar
nagykövet volt, így hát tökéletesen beszélt oroszul. Mivel Igor Gyurka sógora is
volt, természetes, hogy ő kapta ezt a feladatot. Késő este volt már, így mialatt
Gyurka Igort hajkurászta, én Danner Jancsival járőrözni mentem.
Közben Kati is dolgozott, igazolványokat osztott, hogy a
kapunál az őrség tudja kit szabad beengedni, kit nem. A katonai osztályra való
belépéshez külön igazolványt kaptam. Egyiket sem használtam soha, ismertek engem
az őrök.
Felül az Október 28.-án kiadott első belépési
igazolványom, alatta pedig annak már formálisabb megfelelője, mely a katonai
osztályra való belépéshez kellett.
Későre járt már. Az utcai lámpák nem égtek, sehol egy busz
vagy villamos. Az emberek nagyobb biztonságban érezték magukat, ha járőreinket
rendszeresen látták. Furcsa volt Jancsi mellett menni, mert 187 centis
magasságom ellenére is valósággal törpének éreztem magam. A dunai rakparton
indultunk el, a Petőfi híd felé. Csönd honolt a városban; úgyszólván semmi
forgalom nem volt. Útban a híd felé senkivel sem találkoztunk. Jancsi csöndes
ember volt. Ha rajta áll, alighanem egy szó nélkül járjuk be ezt a közel öt
kilométeres háromszöget. Nekem kellett tehát szóra bírnom:
"Na, hogy tetszik az új csizmám"?
– "Szép, nagyon szép" – felelte, de tudtam, hogy
egy cseppet sem érdekli a csizmám.
–"Angyal Pistáról meséltem már neked?" – próbálkoztam
ismét.
– "Csak azt, hogy találkoztatok. Miféle ember?"
- "Önzetlen idealista; azt hiszi magáról, hogy
kommunista, neki azonban ez a szó az igazság és a gyengék védelmét jelenti.
Utálja a diktatúrát. Elmondta, hogy otthon a vécében fejjel lefelé akasztotta
fel Sztálin arcképét. A családját megölték Auschwitzban. Ne de inkább magadról
mesélj valamit, mert én semmit nem tudok."
– "A szüleim elváltak – kezdte, Szegeden maradtam
apámmal. 1948-ban bajba kerültem a rendőrséggel, amikor a kommunisták
megtiltották az iskolai vallásoktatást."
-Szóval vallásos vagy?"
- "Inkább hivő, tudom hogy van Teremtő, tudom az is
hogy életünknek van rendeltetése. Azt csak sejtem hogy az talán az élet védelme
lehet ezen a bolygón, vagy talán annak a kipróbálása, hogy a szabad akarat
nemesíti-e, vagy elsatnyítja az emberi lelket. Azt is tudom, hogy tévednek az
ateisták, mert többről szól az élet, mint hetven vagy nyolcvan évnyi önzésről,
kényelemről, biztonságról meg a testi funkciókról. Azt is tudom, hogy ami ma
Magyarországon történik, az több, mint egy kis nép szabadságvágyának a
megnyilvánulása. Itt most maga az emberi lélek születik újjá, egy nép kezd újra
hinni, hinni a közösség, az összefogás erejében és abban, hogy gyermekei jövőjét
ő maga formálja, abban, hogy harcunk egyben a hitetlen tankok és a hit
megütközése."
Még soha nem láttam Jancsit ennyire felvillanyozottnak,
ennyire lelkesültnek. Olyasmiket mondott, amiket úgy hiszem, hogy még önmagának
sem fogalmazott meg soha. Csöndben maradtam, ő meg folytatta.
– "A csontjaimban érzem, hogy most felkel a szabadság
és függetlenség napja, az emberi méltóság napja. Szeretném ha eljönne az egész
világon egy új reneszánsz, egy szellemi megújhodás ideje, szeretném ha a gazdag
világ célja nem csak a kényelem, de a szegények felemelése meg a béke lenne.
Szeretném hogy az emberiség megtalálná nem csak a gazdagodás, de a nemesedés
útját is. Persze tudom hogy ez időbe tart és áldozatot is követel, de remélem
hogy be fog következni és remélem, hogy ehhez mi is hozzájárulunk, sőt ebben mi
példát is mutatunk... Egy cinikus, hitetlen világnak mutatjuk most meg, hogy
mire képes az emberi lélek. Lehet, hogy egyesek kinevetnek, amiért
fegyvertelenül tankokkal szállunk szembe, de tévednek. Tévedett Sztálin is
amikor megkérdezte, hogy "Hány tankja van a Pápának?", mert tankokkal nem lehet
eszméket eltiporni; az emberi lelket a tankok nem tudják legyőzni. Még ha
elbukunk is eszméink előbb vagy utóbb, de győzni fogak, mert azok örökéletűek,
azokat maga a Teremtő oltotta belénk!"
Jancsi arról is beszélt, hogy amikor már győztünk, akkor
az átalakulás folyamán az arany középutat kell követnünk! Egyrészt, nem szabad
utat engedni az elszabadult bosszúnak, Pest utcáin nem szabad engedni, hogy ÁVHs
vagy kommunista vér follyon, másrészt azért azt sem szabad megengedni, hogy
elmaradjon a számonkérés. Nem kellenek börtönök és akasztások, de kell bocsánat
kérés, mert anélkül nem lehet megbocsájtani.
Szükséges az is, hogy a kommunista uralkodó osztály
helyére, egy hazaszerető, új uralkodó osztály kerüljön. Jancsi hangsúlyozta:
- "A világtörténelemben még nem volt uralkodó osztály,
mely önként feladta volna privilégiumait, így a mi moszkovitáink sem fogják azt
önként feladni. Ők majd megpróbálják kikiáltani magukat demokratáknak,
támogatják majd a közvagyonnak magántulajdonná alakítását, a szabad sajtót, meg
a kapitalizmust és közben megpróbálják majd a saját zsebeikbe "privatizálni" az
államosított közvagyont, más szóval megmaradni uralkodó osztálynak. Ezt persze
bölcs népünk nem fogja megengedni, mert tudja, hogy ezek nem magyarok, csak
szolgalelkű emberek akik csak gazdát akarnak cserélni és ezzel elérni, hogy a
szabad Magyarországon, a moszkvai gyarmatból, a globalizált nagyvállalatoknak
gyarmata formálódjon. Ezt fogjuk mi megakadályozni!" - mondta.
Jancsi a nemzeti egység megőrzésének fontosságáról is
beszélt, arról, hogy amikor már győztünk, amikor már eltűntek a pesti utcákról a
szovjet tankok, nekünk akkor is meg kell őriznünk 1956 egységét, nem szabad
engednünk a pártoskodásnak, széthúzásnak, belső marakodásnak. E téren nagy
fontosságot tulajdonított a magyar zsidósággal való őszinte megbékélésnek,
amihez szükséges, hogy a többségi társadalom őszintén bocsánat kérjen apái
tetteiért a magyar zsidóságtól és ugyanígy szükséges, hogy a magyar zsidóság
belássa: érthető az, hogy a rákosiak és gerők bemocskolták a zsidó nevet és azt
megtisztítani az ő dolguk. Jancsi jól tudta, hogy a szebb jövő kulcsa az, hogy
egymást megértsük, egymás múltbeli tettei közül a jót hangsúlyozzuk és persze
az, hogy ne egymásra mutogassunk, hanem nézzünk a tükörbe! Fontosnak gondolta a
múlt eseményeinek hiteles feltárását, mert az növeli majd a "másik oldal" jobb
megértését és így szolgálhatja az össznemzeti egységet.
Már majdnem éjfél volt, mire visszaértünk az egyetemre.
Megöleltem Jancsit, mielőtt lementem a baleseti szobába, hogy a keskeny,
kényelmetlen, gurulókerekes ágyon megint aludjak egyet. Jancsi kissé zavartnak
látszott, amiért így kitárulkozott és megengedte, hogy a szívébe lássak, hogy a
fegyelme és önuralma leple alá pillantsak. Sokáig nem tudtam elaludni,
feladatainkon, felelősségünkön, a példamutatás felelősségén járt az eszem.
[1] Ugyan
a légierőt nem vetették be, de Október 28-án reggel a szovjetek az éjszakai
megállapodás ellenére támadást indítottak a Corvin köznél és remélték, hogy a
Kilián laktanyában Maléter Pál és katonái, illetve az odavezényelt Kossuth Tüzér
Tiszti Iskola százada támogatja majd őket, de azok ezt megtagadták. A felkelők
sorra semmisítették meg a szovjet harckocsikat és igy az utolsó nagy szovjet
támadás is kudarcba fulladt, a szovjetek visszavonultak. Délben a kormány
kihirdette a tűzszünetet és a felkelés követeléseinek elfogadását. A
Parlamentben megalakult és ülést tartott az új kormány.
[2] Szabó János
(1897-1957) a romániai Zaruzsényen, szegény paraszti családba
született. Harcolt az első világháborúban, majd 1919-ben a Vörös Hadseregben.
Trianon után Erdélyben maradt 1944-ig amikor átköltözött Magyarországba és
sofőrként dolgozott. Párttagsága ellenére kétszer is letartóztatták. 1956
Október 26-tól a Széna tériek parancsnoka, kiknek először az épülő metró
alagutjában, majd a Maros utcai AVH laktanyában volt a főhadiszállásuk. November
4 után a Hűvösvölgy és Solymár irányában vonult vissza. November 19-én fogták el
és 1957. január 19-én felakasztották. Szabó bácsiból már néhány napi harc után
legendás alak lett. Született vezér egyéniség volt – apafigura, aki példát
mutatva vezette a csapatát..
[3] Mansfeld
Péter (1941. március 10. –1959. március 21.) vasesztergályos szakmunkástanuló.
Négyéves korában családja felnőtt férfi tagjait a bevonuló szovjet
hadsereg kényszermunkára („málenkij robotra”) vitte. Nagyapja nem tért vissza. A
forradalom idején a Szabó János ("Szabó bácsi") vezette Széna téri ellenálló
csoporthoz csatlakozott. Először el akarták küldeni, mert túl fiatalnak
találták, aztán mégis ő lett a csoport egyik gépkocsis összekötője, bár
jogosítványa életkorából adódóan nem volt. November 4 utánfegyvereket gyűjtött
össze (egy részüket Piros László volt belügyminiszter villájából), hogy elrejtse
és újra elővegye azokat, ha ismét kitör a forradalom.
A
perirat szerint 1957-8 között bűncselekmények sorozatát hajtotta végre és ezek
miatt többször el is ítélték. Mansfeldet azonban a rezsimmel szembeni ellenállás
és a forradalom újraélesztésének vágya hajtotta. Perében az ellene felhozott
vádak a következőek voltak:
-
Népi demokratikus államrend elleni szervezkedés
-
Robbanóanyag rejtegetése
-
Fegyver- és lőszer rejtegetés
-
Gyilkosságra való szövetkezés
Első fokon életfogytiglanra
(tanácsvezető bíró: Guidi Béla), másod fokon halálra ítélték (tanácsvezető
bíró: Vágó Tibor). Az ítéletet 1959. március 21-én végrehajtották. A
rákoskeresztúri köztemető 301-es parcellájában nyugszik.
[4] Lipót
mező a nevét első tulajdonosáról, Göpp Lipót budai molnárról kapta, aki ezt a
területet Buda városától az 1820-as években megvásárolta. A majorságban Göpp
vendéglőt létesített, ez is hozzájárult, hogy a környék népszerű kirándulóhellyé
vált. A kis-hárshegyi lejtőn 1868-ban épült fel az Országos Tébolyda. A Tébolyda
nevét 1898-ban Lipótmezei Elme- és Ideggyógyintézetre változtatták.
Lipták Béla 1956-os naplója
- Emlékezzünk - 1956
Október 22, Hétfő - Emlékezzünk - 1956
Október 22, Hétfő estéje, éjjele - Emlékezzünk - 1956
Október 23, kedd reggel - Emlékezzünk - 1956
Október 23, kedd délután - Emlékezzünk - 1956
Október 24, szerda - Emlékezzünk - 1956
Október 25,"véres"csütörtök - Emlékezzünk - 1956
Október 26, péntek - Emlékezzünk - 1956
Október 27, szombat - Emlékezzünk - 1956
Október 28, vasárnap - Emlékezzünk - 1956
Október 29-30, hétfő és kedd - Emlékezzünk - 1956
Október 31, szerda - Emlékezzünk - 1956
November 1, csütörtök nappal - Emlékezzünk - 1956
November 1, csütörtök éjjel - Emlékezzünk - 1956
November 2, péntek - Emlékezzünk - 1956
November 3, szombat - Emlékezzünk - 1956
November 4, vasárnap - Emlékezzünk - 1956
November 5, hétfő - Emlékezzünk - 1956
November 6, kedd