Valami bűzlik Dániában! - kiáltott fel Marcellus a Hamletben. Arany János keményebben fogalmazva fordította ezt a mondatot: Rohad az államgépben valami. Ha az Európai Unió szóba kerül, a mai ember is valami hasonlót érez. Bűzlik és rohad. Látjuk jól, hogy baj van, de hogy mi is a baj, nem tudjuk. Ezért azután kitalálunk valamit.
Surján László
Európa
védői
Anton
Hykischnek, tisztelettel
Valami bűzlik Dániában!
- kiáltott fel Marcellus a Hamletben. Arany János keményebben fogalmazva
fordította ezt a mondatot:
Rohad az
államgépben valami.
Ha
az Európai Unió szóba kerül, a mai ember is valami hasonlót érez. Bűzlik és
rohad. Látjuk jól, hogy baj van, de hogy mi is a baj, nem tudjuk. Ezért azután
kitalálunk valamit. Van, aki a nemzetek összefogásának ötletét tartja a baj
forrásának, ezért az Unióból való kilépéstől várja, hogy valami jobb legyen.
Van, aki szerint az összefogás jó dolog, a vezetők képességeiben és erkölcsében
csalódott, személyi változásokban látja a kiutat.
Hasonlatképp megemlítem, hogy mennyit halljuk: a házasság válságban van. Ám a
hozzáértők rámutatnak, nem a házasság, mint intézmény van válságban, hanem az
ember.
Világszerte, Európa szerte, de különösen Nyugat-Európában. Anton Hykisch,
szlovák író és diplomata, így ír erről egy nemrég megjelent nagyszerű
tanulmányban:
„A
mai nyugat-európai polgárnak nincs szüksége sem az ókori görög-római
hagyományokra, sem a kereszténységre, sem a tengerentúli felfedezők bátorságára,
sem a józan észben és a folyamatos haladásban vetett bizalomra. Annyira odaadó
a mának, hogy csak az olcsó munkaerő érdekli és idegesíti őt a gyermeksírás.
Gyűlöli és nem is akar saját gyerekeket. Inkább néz a migráns gyerekek
szemecskéibe a megrendezett tele news-ból. Szívesen szexel, nem tudja elviselni
a szenvedést, és örül, ha a fájdalom elől elmenekül az eutanázia révén. Unja már
saját magát, a saját szexét, nemzetségét, hazáját. Minden unalom. Sartre
ujjongana. Küzdeni valamiért is teljesen értelmetlen. Megalkuvó.”
Alkalmatlan emberek vezetik az Uniót? Lehet. De politikusainkat mi választjuk.
Ha ugyan elmegyünk választani. Könnyű kritizálni másokat, de nem ártana, ha
felismernénk hibáikban a hibáinkat. Ismét hasonlatképp mondom: Kevés a pap, a
lelkipásztor sopánkodunk, pedig tudhatnánk, hogy minden közösségnek annyi papja
van, amennyit kiimádkozott. Kérjétek az aratás urát, hogy küldjön munkásokat az
aratásba…
Kevés a jó politikus, s őket sem becsüljük meg eléggé. Jó lenne, ha keresztyén
elkötelezettségből fordulnának sokan a közéleti pálya felé, mert ha a jó emberek
elfordulnak a közügyektől, ne csodálkozzanak, ha a gonoszok uralognak rajtuk és
helyettük.
Felettébb érdekes, váratlan események közepette élünk. Bizonytalanná lett a
holnap, de szinte még a ma is. Kevés a támpontunk, vad hírek jönnek, mindenki
nyilatkozik, de valójában össze-vissza beszél. Például az Európai Bizottság
felhívta a figyelmet arra, hogy amennyiben az Egyesült Királyság kilép az EU-ból,
nincs visszaút. Durva tévedés, ha nem tudatos hazugság. A Lisszaboni
szerződésnek a kilépésről szóló cikkelyének (5) pontja ugyanis nemcsak lehetővé
teszi, hanem szabályozza is a visszalépéskor követendő eljárást. Ilyen példák
sorozatát lehetne hozni. Csoda-e, hogy az emberek elfordulnak az egésztől?
A
mostani összevisszaságnak az emberi silányságon túl mélyebb okai is vannak. A
közös Európa alapításkor két világos célt fogalmaztak meg: olyan helyzetet kell
teremteni, amely kizárja, hogy Európa területéről újabb háború induljon ki; el
kell érni, hogy az európai ember ne éhezzen. Mindenki érzi, hogy az első pont
teljesült. Éhezés ugyan van még Európában, már de nem a világháború utáni
áruhiány miatt, hanem szociális okokból. Az a hatalmas gépezet, amelyik
megvalósította a kitűzött célokat, önjáróan kezdett el mozogni: a kívülállók
számára érthetetlen és értelmetlen intézményköz harcok kezdődtek.
A
három meghatározó központ: az Európai Bizottság, az Európai Tanács és az Európai
Parlament jogait és kötelességeit a szerződések világosan rögzítik. A
megszabott kereteket azonban mindegyik szereplő tágítani igyekszik. Ez a forrása
sok olyan vitának, ami hosszabb-rövidebb ideig döntésképtelenné teszi az EU-t, s
ami eltaszítja a polgárokat. Az egymás elleni tusakodás helyett azonban új
célokat kellene kitűzni, olyanokat, amelyeket külön-külön egyetlen ország sem
képes megvalósítani. Ha nincs világos cél, jön az önmarcangolás és az egyhelyben
topogás. Örök emberi érvénye is van, tehát ide is alkalmazható Szent Pál
tanítása: Aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék… (1 Kor. 10, 12)
Most épp elesőben vagyunk. Olcsó megoldásként kínálja magát az angol út: hagyjuk
a csudába az egészet. De itt többről van szó, mint az Unió sorsáról. Az a kép,
amelyet Anton Hykisch festett a mai nyugat-európai emberről, nagyon is pontos. A
modern ember egyrészről nem boldog, másrészről nem képes ellenállni az évtizedek
óta zajló, egyre tömegesebb bevándorlásnak. Segíteni kellene rajta, mert
különben elpocsékolják a maguk életét, ráadásul pedig gyermekeink, unokáink
jövőjét.
„Európa,
tulajdonképpen az egész euro-amerikai civilizáció veszélyben van.” –
idézek ismét Hykisch említett tanulmányából.
– „Olyan stádiumba fejlődött,
amikor megtagadja önmagát, megtagadva alapértékeit. A gyökerek meggyengülése a
más civilizációk támadásának gyarapodásához vezet.
Éppen itt kell megkérdeznie európaiként minden magyarnak, szlováknak, csehnek,
hogy milyen helyzetben van most Európa, ki a formális vezére az európai
közösségnek, amelyet valamikor olyan személyiségek alapítottak, mint Churchill,
Schuman, Adenauer, de Gasperi, de Gaulle… az európai civilizáció alapjainak és a
keresztény kultúrának mély történelmi tudatában lévő államférfiak. Hogyan
kezelik a második világháború óta lévő legnagyobb válságot az Európai unió
jelenlegi vezetői?
Pont most lép a játékba minden gondolkodó szlovák, magyar, lengyel, cseh is.
Közép-Európa most lép a játszmába. Európának ez a része nem ért egyet a
nyugat-európai országok vezetőinek könnyelmű hozzáállásával, melyek feladják az
európai identitást. A fogyasztói jólét megtartása érdekében engedélyezik a világ
más tájairól érkező migránsok millióinak importálását hamis emberiesség nevében.
Elérkezett az idő eredményesen együttműködni a szomszédokkal.”
Ennek az oly igen kívánatos együttműködésnek azonban számos akadálya van. Ezek
felszámolását mindeddig elhallgatással helyettesítettük. Pedig láthattuk, hogy
Európa építése nem lehetséges a nemzetek közötti kiengesztelődés nélkül. Ez
időigényes és fáradságos folyamat. Mert nem a szomszédokkal való leszámolásról
van szó, hanem épp értékeiknek fel- és elismeréséről, s közben a magunk hibáival
is szembe kell nézni. Azt kell tennünk, amit a magyar és a szlovák püspökök
tettek 2006-ban: ők megbocsátottak és bocsánatot kértek. De semmiféle egyházi
vagy politikai nyilatkozat nem eredményez két nép között szívbéli barátságot.
Ezek adhatnak keretet számunkra, de nekünk magunknak kell végig járnunk az utat.
Ezen az úton egyébként már több mint 6000 közép-európai jár, azok, akik aláírták
a megbékélés chartáját, amelyet Charta XXI-nek neveztek el, mert XXI. századi
megoldást kínál egy XX. századi, vagy még régebbi problémára: a Duna völgyi
népek egymás elleni tusakodására. Az egymáson ejtett és még ma is gyarapodó
sebek nem gyógyulnak be attól, hogy elhallgatjuk őket. De attól sem, ha csak
panaszra nyitjuk a szánkat. Vállalnunk kell a legnehezebbet, az igazságot.
Amiről tudjuk: szabaddá tesz. Az igazságot, hogy nemcsak ellenünk vétettek, mi
is vétettünk. Ha eddig eljutunk, akkor képessé válhatunk a kor szellemének
megfelelő cselekvésre: eredményesen együttműködni a szomszédokkal. Mert
Európának ma nem a kiszolgáltatott bevándorlók olcsó munkaerejére van szüksége,
hanem saját kultúrájára. Amelyet még mi őrzünk itt Közép-Európa olykor keletinek
nézett és lenézett tájain. A szlovénok és horvátok, a szlovákok és magyarok, a
horvátok és szerbek és a többiek közötti megértés ma nemcsak az érintett népek
boldogulását, hanem Európa jövőjét mentheti meg. Mert a gazdagság, a tőke a
nyugati félen halmozódik ugyan, de az európai kultúra forrásai ma a Baltikumtól
az Adriáig terjedő sávban buzognak fel. Vagy legalábbis itt védhetők. Magyarok,
szlovákok, románok, szerbek, horvátok, ruszinok, szlovének az említett
mozgalomban keressük egymást. Viszonylag csöndben, mérsékelt médiafigyelemben.
De egyre közelebb kerülünk egymáshoz, s észre sem vesszük, hogy a háló, amelyet
közösen szövünk egyben védőháló is: Európa védője. Rátaláltunk őseink
hagyatékára.