"A folyamatos és szüntelen kettős tudósítás lelki igénye táplálja Tóth Sándor írásait, mondom ezt, immár több, mint négy évtizede tartó ismeretségünk okán. S nem a szerző személyéről szóltam, noha az is elmélyültnek, személyesnek mondható; sokáig követtük egymás írásait a barátnak, szerkesztőtársnak kijáró állandó s kettős figyelemmel; de hangsúlyozom: írásaival ápolt meghitt ismeretségre utaltam. Mondhatni – barátságra. "
"Magad
idejét
ha
fölméred"
Tóth Sándor: Fény- és
lombhullámok
A folyamatos és
szüntelen kettős tudósítás lelki igénye táplálja Tóth Sándor írásait, mondom
ezt, immár több, mint négy évtizede tartó ismeretségünk okán. S nem a szerző
személyéről szóltam, noha az is elmélyültnek, személyesnek mondható; sokáig
követtük egymás írásait a barátnak, szerkesztőtársnak kijáró állandó s kettős
figyelemmel; de hangsúlyozom: írásaival ápolt meghitt ismeretségre utaltam.
Mondhatni – barátságra. Hiszen, azt gondolom, s ahogy távolodom már mindentől,
úgy vallom ezt egyre jobban, hogy meg kell kötnünk az írásokkal, az írással való
életre szóló barátságot – s talán ennél sokkal többet: magát a kapcsolatot. Csak
így tudunk kapcsolódni minden körülöttünk múlóhoz, születőhöz, s legfőképp
mindahhoz, ami örökké körbeölel, örökké - van. Akkor is, amikor nem vesszük
észre, vagy nem értjük természetessége gyöngéd törvényeit.
Mert írni – egyike
elhanyagolt, oly nagyon nem is nyomatékosított kötelességeinknek. A betűvetésre
nem azért okosítanak bennünket ősidők nemzedékei óta, hogy megértsük a ránk mért
törvényeket, hogy alá tudjuk kanyarítani a vágóhídra szóló nyílt parancsaink, a
pokolba tartó utazásokra jogosító szerződéseink, hanem azért, hogy megüzenjük a
jövőnek: miért is hittük el újra és újra, hogy a nagy mese vége most szép lesz,
romantikus; hogy a zord múlt helyén egy boldog, szebb jövőt építünk? Furcsa ez:
mindenki, még egy köznapi ember is érdeklődő pillantásokat vet egy-egy
ősnyomtatványra, izgalommal kutatja a családi bibliák és kalendáriumok egykori
tulajdonosainak régi bejegyzéseit, elvégzett életek történéseit látja maga előtt
a tintaceruzás szálkás vagy épp gyöngyöző betűk mögött, bál, keresztelő, vásár,
és tűzvész, aszály, járvány. Nagyon sok részletről semmit sem tudnánk a végek
egyszerű betűvetőinek elszántsága, akaratereje nélkül. S ki ezt hozza s adja
tovább, a legmélyebb tudáson, a legszebben csiszolt írásmódon felül is ad valami
ennél többet; átnyújtja olvasóinak az álmok s a valóság vegyüléséből keletkező,
valódi s igaz korrealitást. E mélység nélkül is élvezhető és érthető Tóth Sándor
életműve, annak szakaszai, de e mélység akár csak felvillantása nélkül
csonkábban értelmezhető.
Az alkotó friss kötete
(Fény- és lombhullámok) egyszerre új és időtlen. Új, mert zömében az
utóbbi esztendők termése, ugyanakkor – a szó aszúsodásának velejárójaként – a
korábbi könyvek ívét tovább kiteljesítve még közelebb kerül mulandó létünk
emlékmorzsáinak rögzítése közben ahhoz, ami az emberi lét egyetlen eredője,
célja, értelme: Isten cselekvése. Azt is mondhatnám, a hit könyve ez, ez
is, rögzítése-rögzülése annak, miként lesz ez a hit az időben haladva s múlva
egyre súlyosabb, így válva tereh mind könnyebbé s könnyűbbé. Volt
felemelhetetlen, vált hordozhatóvá, bírhatóvá, s lett-lesz válik szárnyakká. Ami
azért odébb van, de már érezzük testünkben azt a különös antigravitációt – s
tudjuk-értjük: virraszt fölöttünk a Galamb.
Megbocsáthatónak vélem,
hogy poézist szövök a poézissel élő szerző sorairól szóló mondataimba, s e
megbocsátásra kérem az olvasót is, hiszen költő gondolatairól beszélek, amely
költészet akkor is jelen van, mikor beszélgetéseket (alanyai, sokak mellett,
Barna Gábor, Budai Ilona, Büki Attila, Zakar Péter) rögzít, szakrális
eseményekről számol be, kiállítások (Olasz Ferenc, Bakallár József), vagy
épp könyvlapok kalauzának szegődik. Miképp ama imént említett régi krónikások,
kik egyszerre hűen az álmokhoz s a történésekhez rögzítik számunkra a valódiként
számon tartott múlt igazi pillanatait. S úgy tették ezt a régi íródeákok,
kódexmásolók, családi krónikák lejegyzői, hogy – mint mondottam – ma mindenki,
még egy köznapi ember is érdeklődő pillantásokat vet egy-egy ősnyomtatványra,
levéltöredékre; s már-már közömbösen sétál el íródeák-kortársainak erőfeszítései
mellett. Pedig az érték változatlan hőfokú; de vajon azokban, akiknek-akikhez
szólnak, épp oly hőfokon él-e még a teremtésbe vetett hit, mint elődeikben? A
választ utódaik majd kimondják, úgy vélem, meghatottan lapozgatva majd Tóth
Sándor munkáit, ezt is, melyben, igen, poézissel él, s még valami mással, a hit
mert-megélhető-csodáin túl s mellett: a tudás stációinak érzékeltetésével. Kis
kitérőt teszek itt, újabbat, vagy annak látszót, ugyan hát Tóth Sándort olvasván
ötlött ez újólag fel bennem, s tán nem csak bennem – mert hogy valami
meghökkentőt mondjak: a szerző vélhetően már rég meghaladta azt az állomást,
amikor őt s a hozzá hasonlóakat „műveltnek” nevezzük. Egyáltalán: ő kicsit az
apropója annak, amikor eltűnődhetünk: bír-e valóságos tartalommal az a szó, hogy
műveltség? Ismerjük, alkalmazzuk, használjuk s mérjük, persze, de minek
megfeleltetve? Azt mondjuk, klasszikus műveltség, azt mondjuk, átlag, azt
mondjuk, műveletlen, no de mindez mihez s mit viszonyít? Többnyire, mondjuk ki,
a műveltség látszatának világában élőket s világuk milyenségét világítja be ez a
szó; a létezés felszínét s felületeit, miközben annak értelmét – önös, „jó”
érzékkel - homályban hagyja. Teszi ezt amiatt, mert nem érti: a műveltség, noha
megszerezhető, még messze nem elég; „csupán az intellektus bölcsesség nem
sokat ér”, írja Tóth Sándor maga is; a belénk rejtett cél s titok
föloldásához, megélésének akarásához kell valami nem több, hanem más;
kell a tudás végső szakasza: a nemtudás tudása. Ha és amikor ezt el
tudjuk fogadni, válhat a világ általunk is olyanná, miként Isten eltervezte; de
mert szinte sohasem fogadjuk ezt el, válik s vált olyanná, amelyben csupán
folytonos hiányt, folyamatos veszteséget, s szinte állandó félelmet s féltést
érzünk. S a küzdeni vágyást olyasmiért, amit az általunk elképzelt, megtervezett
s megvívott harcok útján sohasem érhetünk el; de gyűlünk, saját nyomainkban
járva, újabb s újabb háborúk sodrásába. Amíg ki- s el nem fakadunk.
Mi lenne a helyes út,
ha már a műveltség-élményt úgy félresöpörtem? Mi az a nemtudás tudása?
Egyszerű, oly annyira nem is új történet, de villantsuk föl szakaszait. Az első:
világra eszmélésünk pillanata, melyben a bennünket fogadó környezet talán
egyetlen föladata: fölébreszteni s kielégíteni tudásszomjunkat. Mert az bennünk
van, meg akarunk tanulni enni, járni, beszélni, eligazodni a pillanatokban, a
következő egy-két évtizedben egyre többet szerezhetünk abból, amit tudásnak
összegezhetünk; tudását mind ama jelentéstartománynak, melyek között el kell
igazodnunk s hozzáigazítani mindezt az egzisztenciális etika állandóságán belüli
akart s objektív változásokhoz. Magyarán: föl kell ismernünk, hogy jobbá kell
tennünk a világot; mert az, valamiért, erre mindig rászorul. Mert valahol
s valamiért mindig utat tévesztünk: kiűzünk s kiűzetünk. Hogyan kerülhetjük ezt
el? Föl kell ismernünk s el kell fogadnunk annak tényét: miként a világunk
sohasem a létező világok legjobbja, úgy a mi tudásunk sem a mindaddig
megszerezhető tudás összessége és csorbíthatatlan foglalata. Ha másként nem, hát
határaiban csorbítható: tágítható, növelhető, hisz oly széles sugárút a
nemtudás tudásának birtoklása, mint szélesek a csillagösvények. E rövid
eszmefuttatás éppen hogy Tóth Sándor definitív megfogalmazásában válik még
inkább értelmezhetővé: „Krisztus szabadsága a nyitottság, melyet a
lelkiismeret védőn koszorúz”.
Így s ezért neveztem a
kettős tudósítás könyvének a szerző kötetét s annak lelki igényességét; minden
mondatában a keresztény értékrend mintegy fölleltározásával, az
ember-cselekvések keresztényi áldozat-tartalmát gazdagító újabb s újabb
teljesítményeinek megörökítéseivel találkozhatunk; miközben készülvén
készíti önmaga belső számvetését, számadását ama tálentumokról. Teszi ezt, s ez
jól s pontosan érzékelhető, egyre inkább ama egyetlen igazi, végső Találkozásra
készülődvén; ez szökik soraiba Alexandriai Szent Katalinról szólván,
rögzítve mintegy saját szellem-élményeként is: „...tudta: a szellem több az
anyagnál, s a kereszténység a bölcseletnél”; de erről tudósít, meditálván
erdő csöndjében: „hiába nyúlnak az árnyékok, az egyetlen titok kifehérít
mindent”. S majd sok oldallal később hozzáolvassuk: „Csapkod a világ,
gyűlölködik. Megéri? Az a néhány évtized? A fehér csönd felköltheti az édeni
időtlenséget”. Tűnődve ismételgetjük magunkban a kérdést, a költő, esszéíró,
értékkrónikás Tóth Sándor egy szavas kérdését: megéri? Kiterjesztjük, az
egyetemesség s az egyetemes ég horizontjának feszítvén ezt a kérdést, s miközben
értjük-érezzük válaszát, a hit erejének vívódó kétely nélküliségét, belefut
tekintetünk az ő pillantásának sugarát követve az általa rajzolt képbe: „Ahol
élek, a fehér kőzuhatag a hegyoldalon mintha dermedt minivízesés analógiája
lenne. Fölötte időnként lepelfelhő vonul szürkés-csíkosan. Amilyen a kőfolyás”.
Nézzük s látjuk ezt a képet, értjük a fény- és lombhullások fehérségét, azt az
állandó kifehéredését időnk oly sokszor elutasított időtlenségének, s
akart-választott elfecsérléseinek; nézzük és – megérintve, persze, Tóth Sándor
könyvének egészétől, az átadott súly mámorító gyötrelmétől – a pillanatban mégis
költők, s talán mindenekelőtt költők, néznek egymásra; mert e kőzuhatagra hulló
pillantásban felsejlik Rilke pillantása: „Bár lelnénk mi is, ó, csak sávnyi,
de biztos, / tiszta emberit itt: talajunkul puszta szegélyt csak / kő és hullám
közt”.
(Tóth Sándor: Fény-
és lombhullámok /Kisprózák, arcok, művek/. Szent István Társulat, Budapest,
2016).
Tamási Orosz János