"Ez csak egyetlen adalék a Prágai Magyar Hírlap című kincsesbányából. A lap hivatkozott cikke szerint Szüllő leveléből „a keresztényszocialista pártnak igazi krisztianizmuson alapuló álláspontja tűnik ki”, mely – ahogy a pártelnök többször is kijelentette – univerzalista, nem pedig nacionalista vagy internacionalista. ... Nem árt néha napilapokat böngészni."
Filep Tamás Gusztáv:
"Minden
pozitív vallásnak van művészete,
de a művészetnek nincs pozitív vallása”
Franz Werfel és a
csehszlovákiai magyar ellenzék, 1928
Az első Csehszlovák
Köztársaság fennállása alatt egyetlen csehszlovákiai magyar író részesült Állami
Díjban; Darkó István 1937-ben, amikor éppen úgy nézett ki, hogy a kormánynak
érdemes kedveznie a magyar nemzeti kisebbségnek ott, ahol ez semmibe sem kerül.
Így Darkó egy kasztba kerülhetett Franz Werfellel, akármennyire meglepőnek tűnik
is ez föl azoknak, akikben korábban föl sem merült (gondolom, ez vonatkozik a
magyar olvasók majd mindegyikére), hogy Werfel az akkor érvényes törvények
értelmében csehszlovák állampolgárnak minősülhetett. Noha valószínűleg sosem élt
Csehszlovákiában; az első világháború után, utolsó, 1938-as – amerikai –
emigrációjáig főleg Bécsben lakott. Amikor 1890-ben megszületett Prágában, a
város még a Monarchia osztrák részéhez tartozott, s talán ez az oka, hogy
Világirodalmi Lexikonunkban – meg nyilván az összes nyugat-európai kézikönyvben
– osztrák íróként azonosítják őt; van azonban olyan nézőpont is, amely szerint
tehát a csehszlovákiai német kisebbség tagja volt, mint ahogy ezt – nyilván –
vitán felülinek tartották azok, akik 1928-ban Prágában Állami Díjra ajánlották
őt.
Ekkor túl van már az
expresszionizmuson, Verdi-regényén, A kispolgár halálán, de A Musza
Dag negyven napján és a katolicizmus szellemujjával való érintettségen még
innen.
A Prágai Magyar Hírlap
– a magyar ellenzéki pártok közös lapja – 1928. március 11-én rövid cikkben
emlékeztet arra, hogy az iskolaügyi minisztérium bizottságot jelölt ki abból a
célból, hogy az javaslatot tegyen az Állami Díjjal kitüntetendő német művészek
és írók személyére; ez a bizottság hamarosan beterjesztette indítványát.
Korábban erre aligha
kerülhetett volna sor. Azelőtt a német pártok mind ellenzékben voltak, a cseh
kormánypolitika pedig az ellenzékiséget az állam iránti illojalitásnak
minősítette. 1925–1926-ig a cseh nemzeti koalíció vergődött kormányválságról
kormányválságra; annak a kabinetnek, amelyben nacionalista alapon együtt
dolgoznak vagy nem dolgoznak szociáldemokraták és katolikusok, pánszlávok,
agrárpártiak és nemzetiszocialisták (ez utóbbi párt nem hitlerista, hanem a
szocializmus egyik nacionalista típusát képviseli), sokat kell osztogatnia, hogy
minden érdekelt befogja a száját, ezért aztán elég sok a korrupciós botrány. Nem
sokkal az 1925-ös választási vereséget követően aztán az új, de nagyrészt a
bukott koalíció alkotóelemeiből összeálló, illetve hivatalnokkormányok egy-egy
törvényjavaslat mellett külön-külön iparkodtak biztosítani a többséget – szükség
esetén a német, a szlovák vagy a magyar ellenzék révén – egészen addig, míg be
nem léptették a koalícióba a szudétanémetek két pártját, a gazdákat és a
keresztényszocialistákat. Ekkor dőlt el a kormányzat számára, hogy
Csehszlovákiának tagadhatatlanul német polgárai is vannak (egyébként több mint
hárommillióan), a kormánytámogatónak minősíthető nemzetiségek tagjait pedig
megilleti az állami díj.
Az előkészítő bizottság
javaslatai, sőt személyi összetétele viszont éppen német részről váltottak ki
bírálatot. Friedrich Adler és a Franz Kafka, Max Brod és Werfel baráti körébe
tartozó Otto Pick, a bizottság két tagja, a Német Nemzeti Pártnak (Deutsche
Nationalpartei) az ellenzéki pártoknál köröztetett interpellációja értelmében
nem németek, hanem zsidók, tehát – amint a Prágai Magyar Hírlap interpretálja a
német dokumentumot – állítólag „nem tarthatnak jogot arra, hogy a szudétanémetek
művészeti ügyeibe beleszólást gyakoroljanak”. Még inkább indokolja a velük
szemben támasztott bizalmatlanságot, hogy az ő javaslatukra a németeknek járó
első állami díjat szintén nem német, hanem egy „zsidó” kapta. Franz Werfel.
A Német Nemzeti Párt
tehát azt követelte az iskolaügyi minisztertől, hogy a bizottságból távolítsa el
a „nemnémet elemeket”, a döntést pedig hatálytalanítsa.
Az interpelláció
benyújtásához huszonegy aláírásra volt szükség, viszont a Német Nemzeti Pártnak
nem volt ennyi mandátuma. Kaptak aláírásokat a német nemzetiszocialistáktól, de
négy szignatúra még így is hiányzott. Ekkor környékezték meg a prágai
nemzetgyűlés magyar ellenzéki pártjainak képviselőit.
A két lépés – Werfel
zsidónak minősítése és a magyar képviselők szolidaritására való apellálás –
ugyanannyira volt logikus, mint amennyire nem. Csehszlovákiában a zsidóság
hivatalosan nemzeti kisebbségnek számított; ez csak részben következett a
cionizmus elveinek méltánylásából. Nagyobb szerepe volt benne talán a
csehországi zsidók németekről, a szlovenszkóiak és a ruszinszkóiak magyarokról
való – legalább statisztikai – leválasztása szándékának. Így sikerült a cseh
kormányoknak elérniük olyan személyeknek zsidó nemzetiségűként való
regisztrálását is, akik azelőtt sohasem tartották magukat másnak, mint izraelita
vallású magyarnak. (A volt magyarországi területeken nem a megszámláltak, hanem
a számlálóbiztosok töltötték ki a népszámlálási íveket.)
Ami viszont aligha
hatalmazhatta föl a politikai pártok képviselőit arra, hogy mások identitásáról
döntsenek. A Werfel elleni attak ráadásul öntudatlanul, ám buzgón szolgálta azt
az állami akciót, amelyet a német kisebbség gyengítésére ötlöttek ki.
A magyar pártok
képviselőinek az interpelláció aláírása végett történő megkeresése az ellenzéki
szolidaritás feltételezésén kívül egy fontos előzményre is támaszkodhatott; az
1925-ös választások környékén a Magyar Nemzeti Párt közös parlamenti klubot
működtetett a Bund der Landwirtével, a német gazdák pártjával; ha kellett,
aláírással támogatták egymás petícióit. Egészen addig, míg a német párt vezetői
meg nem egyeztek a csehekkel – a magyarok háta mögött, azaz megszegve, majd
felmondva az ellenzéki együttműködési paktumot.
A PMH utalt cikke
valószínűtlennek tartotta, hogy a Német Nemzeti Párt interpellációján „meglegyen
a kellő számú aláírás”. A kérés teljesítését ugyanis a Magyar Nemzeti Párt és az
Országos Keresztényszocialista Párt egyaránt megtagadta. A katolikus párt
elnöke, Szüllő Géza fontosnak találhatta, hogy írásban dokumentálja pártja
álláspontját:
„Minden
pozitív vallásnak van művészete, de a művészetnek nincs pozitív vallása. Úgy
kategorizálni művészeket, hogy azoknak minő vallásuk van, hogy minő fajhoz
tartoznak, nem felel meg annak az eszmekörnek, amelyből kisarjadzott a
keresztényszocializmusnak az általános gondolata. A keresztényszocializmus nem
tűri azt, hogy fajokkal vagy felekezetekkel szemben bizonyos kasztrendszerűség
érvényesüljön. A keresztényszocializmus a krisztianizmus alapján áll, s ezért
nem járulhat ahhoz hozzá, hogy érdemek jutalmazásánál más szempontok által
vezettetve meggátolja azt, hogy az érdem megnyerje jutalmát, éppen úgy, mint
ahogy a keresztényszocializmus nem tudja elviselni azt, hogy a büntetéseknél
ugyanez az elv érvényesüljön. Ezért nem járulhattunk hozzá a Német Nemzeti Párt
interpellációjának aláírásához.”
Ez csak egyetlen adalék
a Prágai Magyar Hírlap című kincsesbányából. A lap hivatkozott cikke szerint
Szüllő leveléből „a keresztényszocialista pártnak igazi krisztianizmuson alapuló
álláspontja tűnik ki”, mely – ahogy a pártelnök többször is kijelentette –
univerzalista, nem pedig nacionalista vagy internacionalista. A lap munkatársai
ismerték a város német kultúráját, mindennapos kapcsolatban lehettek Kafka
nemzedékével – Kafka néhány írása 1926-ban már megjelent az újságban, amely
eredeti Gorkij- és Thomas Mann-interjúkat is közölt az évek folyamán, s
megszólaltatta Karel Čapeket és Avigdor Hameirit is.
Nem árt néha
napilapokat böngészni. Persze nem a legfrissebbeket.