Csonka János tévhitgyűjtésbe kezdett. Tévhitek, amelyek megmérgezik a szlovákiai magyar életet. Azt segítik elő, hogy Szlovákia csak a szlovákoké legyen. Nemzetállam egy mindig is multietnikus térben?
Surján László
Nemzet és lélekmérgező tévhitek 9.
Csonka János
tévhitgyűjtésbe kezdett. Tévhitek, amelyek megmérgezik a szlovákiai
magyar életet. Azt segítik elő, hogy Szlovákia csak a szlovákoké legyen.
Nemzetállam egy mindig is multietnikus térben?
Egyenként fogom megidézni ezeket, s kommentálni is, chartás szemmel.
-
„Az eddig
felsorolt fals dolgok olyan irányba tereltek minket, hogy hajlamosak vagyunk
Szlovákiát tekinteni a hazánknak.”
Mindig elcsodálkozom azon, hogy valaki úgy gondolja, ámbátor magyarok vagyunk,
nekünk Szlovákia a hazánk. Mindezt úgy, hogy ez az ország nem tekint minket
sajátjának, sőt mindent megtesz annak érdekében, hogy megváltoztasson minket
és eltüntesse érzéseinket. Megnyilvánul ez a déli régió gazdaságilag mostohán
kezelésétől kezdve a különféle erőteljes asszimilációs nyomásokon át a
bizalmatlan kezelésig, megtéve mindent, hogy ne érezzük otthon magunkat,
vagyis inkább, hogy magyarként ne… Pedig egy-egy ilyen kényszerítéssel,
gazdasági hátrányba helyezéssel sokszor az itt élő szlovákokat is sújtják.
Ezért felettébb furcsa, hogy a magyarok közül ehhez valaki képes ragaszkodni.
Az igazat megvallva van erre diagnózis, úgy nevezik, hogy Stockholm-szindróma
(amikor a fogoly elkezd ragaszkodni fogvatartójához). Úgy vélem, hogy ennek a
tárgykörnek a magyarázatát ketté kell bontani. Létünkből fakadóan ugyanis a
hazánk csakis a mindenkori Magyarország lehet, akkor is, ha az jelen állás
szerint nem esik egybe szülőföldünkkel, míg a ragaszkodásunk ahhoz a
szállásterülethez kötődik, melyet évszázadok óta felmenőink laktak be, így
gyökereink mélyen be vannak ide ágyazódva. Sajnos, aki immár képes Szlovákiát
a hazájának tekinteni, az megtette az első lépést az asszimiláció és az
identitásváltás irányába. Persze, még nem késő visszafordulni…
***
Ez az
eszmefuttatás nagyon sok, még végig gondolatlan és kitárgyalatlan kérdést vet
fel. A haza fogalmát kellene jól meghatároznunk. Ez pár sorban nem tárgyalható
ki. Magam is ismerek több olyan embert, aki magát szlovákiai magyarként
határozza meg. Az első pontja, hogy ő magyar, de erős belső késztetést érez
arra, hogy kimondja: szlovákiai. Különösen az átkozott december 5-e óta erős ez
a hang.
A
történelem arra tanít, hogy Magyar Királyság a trencsényi és árvai stb.
szlovákoknak, régebben a térségben a magyarok előtt is jelen volt szlávoknak is
hazája volt. Ők maguk is így élték meg. Itt éltek, és ha kellett ezért a
hazáért, királyért meg is haltak. Társaink, ma így mondanánk: polgártársaink
voltak. Megkockáztatom, hogy egy csallóközi magyarnak, nagyanyám okán nekem
magamnak is, évezredes joga ezt a térséget hazájának tekinteni, még akkor is, ha
a közigazgatás jellege megváltozott. A székely ember is felmordul, jó, ha
bicskát nem ragad, ha őt valaki bozgornak, hazátlannak nevezi. Én nem a (mostoha)anyaországra
gondol. Csonka János felfogását nem lehetne-e Tompa Mihály gondolatával
közelíteni az enyémhez: „neked két hazát adott a végzeted…”?
Abban
viszont maradéktalanul egyetértek Csonkával, hogy a mai Szlovákia nem adja meg,
hacsak papíron nem, magyar polgárainak azokat az alapvető jogokat, amelyek
megilletik, és amelyek nélkül kénytelen idegennek éreznie magát a szülőföldjén.
Ők persze ezt nem így tartják, de épp ezért kellene a kérdést értelmesen
kitárgyalni.