"Gazdag s gazdagító költészet ez, a líra bőséges termésének gyönyöreit kínálja. És szóljunk arról is: magyar sorsénekek ezek, és középkelet-európai sorsballadák, a történelem megannyi bennünket összekötő rúgása, gyötrése fájdul itt fel; a véres harcok, melyekben „Tiporja az anyaföldet, kalászt sok / germán kanca és germán legény” (Emlékezet) itt is, ott is, s amikor „Oroszországban ölték meg apám” (Utassy József) neki is, neked is. "
"...valahonnan mindegyre Ő figyel..."
Marin Georgiev: Se
Isten, se ördög
Nem tudom, mit cselekedtem pont abban az órában, az elmúlt
év (2015) szeptemberében, ám nagy valószínűséggel különböző műszerek
vezetékeinek végén feküdtem, s azok szorgalmasan jegyzetelték testem
alkatrészeinek kiugró, a normális kerékvágástól eltérő, zaklatott ritmusát,
annak számait, paramétereit. Akkor már bő tíz napja, talán harmadik hete,
túljutottam egy szívműtéten, dagályosan szólva megjártam a halál mezsgyéjét,
már, úgymond, a lassú gyógyulás első pillanatait éltem, s most, az említett
órákban, valamitől kibillent a működés nyugalma. Az a híres nyugalom... Én,
persze, sejteni véltem a váratlan baj okát. Napok óta, józanodván a
hétköznapokhoz, az motoszkált bennem: „újrázom a létet”, s micsoda útjaim
voltak, melyeken „szükség nem egy, hanem száz szívre volt”, s bár fájt, „hogy
a ki nem mondottal haljak meg”, de megérdemlem-e az új esélyt, ha nem arra
használom, elbeszéljem mindazt, mind azt az utat, elbeszéljem, hogy „Megvetett
helyeken voltam én jelen, / Vágyott jelenlétekről hiányoztam, / Keresztet
félszből s nem hitből vetettem, / törpék előtt hajbókoltam, / titánokkal
hadakoztam...”? Ezt elbeszélni, kíméletlenül, lett volna eddig is dolgom, s
alig-alig volt, hogy ezt cselekedtem, s az úton visszanézve már hány jó barát
elvesztését siratom? Kik számon kérik ezt, onnan is, néha már-már kajánul
ideszólva: „Te a holttal fekszel alant”. S én tűnődve felelem: „Az elenyész.
Te: nyílni fogsz”.
Mondom,
nem tudom, mit cselekedtem pont abban az órában, abban a pillanatban, ám a
napra, a délutánra, az estére emlékszem, jól. De nem tudtam, és következzék itt
az eddig e műfajban talán szokatlan, erősen személyes hangvétel miatti
magyarázkodásom, hogy akkor még nem sejtettem: valamikor aznap kora este épp
nekem dedikálja első magyarországi verseskötetét (Se Isten, se ördög)
Marin Georgiev, ismeretlenül, a közös barát, Szondi György költő-műfordító
kérésére. Gondolt s gondoltatott rám ott és akkor valaki, olyas valakivel, aki
addig is tudott rólam, nekem üzentek az ő fentebb idézett sorai, önmagamra
világítottak rá, mint egyikre a hétmilliárdból, kikre mindig odagondol ő
élhetőbb jövőt, feltártabb múltat, hol méltóbb s méltóságosabb a „születés,
virágzás, halál”; de erről később szólok; most még arról, hogy mikor, sok
hónappal akkor-később, a könyv eljutott hozzám, nos, emlékszem arra a
gyönyörűséges borzongásra, mellyel átlapoztam, meg-megpihenvén egy-egy vers
fölött, élvezettel forgattam számban, hangszálaimon a szavak muzsikáját, a
jelzők ízeit s színeit, hogy végül újabb hónapokra eltemesse előlem a kötetet a
gyógyítás-gyógyulás napi rutinjának szürke ködpárája. És ez a rutin ama tudás
elfogadása: immár itt a végleges Határ; „A másik felén fekszik / fele
halottunk. / S feléjük egy lépés / szintén halál”. Ám a nincs-ből is támad
folytatás: „S megint leszek, tudtam, ha meghalok!” (Születés).
Így s itt jött el az a
közös pillanat, mely oly nagyon bensőségesen fűzött össze engem Georgiev
lírájával, ám immár e személyes hangvételnek el kell múlnia; minden további csak
akadályozná soraimat s a majdan, akár ennek nyomán, a bolgár költő soraival
ismerkedő olvasót. Aki, s ez számomra nyilvánvaló, legalább ennyi szubjektív
párhuzamra lel majd e költészetben, akkor is, ha sorsa eddig másképp, más és
mások által próbáltatott meg. Mert ez a költészet mindent átfog, mindenre s
mindenkire gondol, arról a végtelen egyetemességről vallván, melynek részeivé
teremtettünk; melybe elvegyülni születtünk, s a kiválásban, ha annak útján
egyedül indulunk el, hasztalanná s haszontalanná válik létezésünk. Az egyik, ha
nem a legszebb Georgiev-ballada erről az Emlékezet címen olvasható, „falum
élőinek és halottjainak” ajánlott ciklus; úgy vezet végig egy mikroközösség
sorsán, történelmén, hogy végtelenné, egyetemessé válik a történet, mindent
átfog, mindent egybefoglal. Az ősidők mélységeiből fakadó, ősapák nyomait
faggató, mondák, balladák, hitregék szavaiból szőtt múlt elevenedik körénk,
ősbűnök, elhanyagolt, ki nem gyógyított kórok eredőit s következményeit kutató
léptekkel „Halad a falun át. / Rajtam, rajtatok – át minden nemzetségen”
ez a lélekfeltárás, odagondolván majd, „Messze, messze, valahol, /
madár-sem-járta erdőn, / kilenc folyó s hegy mögött, / hol átszáll a bibliai
sas, az örök, / a csalitban feltör / a gyógyító forrás, / gyöngyös, hűvös,
csöppös”. S felfakad onnan az élet, ám rontja pestis, rontják háborúk, de
minden rontás ellen „két ikertestvér / két iker ökörrel, / ágas szilfából
ácsolt / szép faekével / barázdát húzott, / messze, a falutól jócskán messze, /
hogy helye legyen a mezőségnek, / legyen helye a temetőnek, / hely a holtaknak s
az élőknek, / a gyászra hely és szerelemre. // Hogy sokasodjék a nép s a jóság,
/ kaszáló, rét s a búza”. S küzdenek, emberfelettien, mondjuk, de hát úgy,
ahogy tették mindig, népük s nemzetük megmaradásáért küzdő emberekként, „És
aratnak. Nem is látják: megvirradt. / Álomban lépnek, s verejtékeznek. … Anyám
szinte a földre alél, ahogy emeli a vizeskorsót. / Ajkai hőségtől repcsesek,
széltől cserepesek. … s földre veretvén, háton / fektünkben csépel a fájdalmak
ökle.” Így éltünk, festi elénk a látomások könyvét a költő, vérrel, kínnal,
verejtékkel telt lábnyomok, százszor letiport kalászok az anyaföldben, s „Anyáink
már rég lent porladoznak, / akár a nagyanyák, ükök, dédek. / Vonulnak föld
alatti nemzetségek – megszámlálhatatlan sorok, / kezet nyújtanak egymásnak
szeretet, gyűlölet nélkül”, mert „Egy a gyökere örömnek, kínnak, /
gyönyöröknek és szenvedésnek”. S a ballada a jelen közelmúltjáig ível, az
évezredek szenvedéstörténetének talán legfájóbb hazugságáig, a szabadság
ígéretének torz valóságáig, mikor „Anyám s nagyanyám átkozódnak, gonddal /
mérnek föl mindent idegen emberek. // A föld, a gabona, a szarvasmarhák, / a
szekér, az eke meg a lovak... / Komorlón állnak a férfiak arrább, / öklük
zsebükben ijesztően dagad.” S már elevenné, személyessé válik a ballada, a
gyermekről vall, ki „A világba / meredő két szem voltam, két nagy szem”.
S ez a múlt lassan, sejtelmesen épül fel elénk, finoman rezdülő képek
mögöttesében bújnak meg a konkrét utalások, az elfecsérelt és elherdált időről,
„Lám, új virágba borulnak a gyümölcsfák, / bár még le sem szedve a régi
gyümölcs”, és kíméletlen, könyörtelen gyárak épülnek, „a fehérjegyár
kohója vörösen tarajlik . / Lángok lobognak vörösen, éjszakai álmunkban lángok
ölelnek körül. / Fölgyújtva dől falunk fölé a domb, terít ránk sűrű pernyét. /
Lovak rángnak a lángokban, csontjuk, mint venyige, hersegve sül. / Vizeink
véresen futnak, őszülten hunyorog fölöttünk a tető reggelenként. … Gyűlik a füst
és fekete csápokkal a tiszta égboltot elfoglalja, / bűzlő gyökérrel mászik a
földben, a fákon, a búzatáblán. / Kiszáradnak a rákos betegek. Mocsárszagot
áraszt hullájuk halma.” Káprázatosan komor képek, minden szó, minden sor
telítődik a létezés, az élet, a teremtés üzenetével, szépségével; mert nem erre,
akkor sem erre, az ilyen halálra s pusztításra szánattunk, hát ne szánjatok; a
ballada úgy foglal össze minden emberséget pusztító ideológiát, minden embert s
lelket gyilkoló precíz, hideg technokráciát, hogy nekünk, olvasóknak kell azokat
lefordítanunk, kiszálaznunk, visszafejtenünk, de ez jószerint fölösleges, hiszen
egyik olvadt a másikba, egyik megszülte a másikat, és ezernyi kényszer nyomán az
ősidők emberei, mind ama hétmilliárd, a tegnapokig, miképpen ma is, „Előbb
magokkal, aztán magatokkal / vetettétek be a földet. De az be nem telik, / új
magot vár.” Hát ne hátráljunk, száll szerte a dombtetőről az új
nekifeszülés, a hit fortissimója, hogy minden végzet s balsors ellenére „Gyertek,
halottak, s élők, aki beteg s ki ép, / gyűljünk össze ősi rend szerint! /
Dagasztóteknőnk a zöld pázsit, a rét / feszül gyökerektől az egekig. / S
összegyúrunk mindent, fényeket és felhőket, / korszakok vak homályát. Mint régi
ismerősök, pislogunk. / Századokig tápláljuk – tápláljon ő is minket, / legyen
az egész föld az asztalunk.” Így legyen, úgy legyen, csak ez lehet, ha és
mert „...beláttuk – egy a részünk. Ez úton menetel / ősidők óta az emberiség
- / ártatlanságát ismerjétek el! / Mindegyre ugyanegy nap süt az égen. /
Mindegyre hajlong a fa, fú a szél. / És végtére is mindig gyümölcsében /
ismerszik meg a gyökér.”
Gazdag
s gazdagító költészet ez, a líra bőséges termésének gyönyöreit kínálja. És
szóljunk arról is: magyar sorsénekek ezek, és középkelet-európai sorsballadák, a
történelem megannyi bennünket összekötő rúgása, gyötrése fájdul itt fel; a véres
harcok, melyekben „Tiporja az anyaföldet, kalászt sok / germán kanca és
germán legény” (Emlékezet) itt is, ott is, s amikor „Oroszországban ölték
meg apám” (Utassy József) neki is, neked is. „És növekszik temetőnk. És a
falunk zsugorodik, sorvad” (Január) írja, s hát a mi elnéptelenedő,
hitehagyottan elárvuló immár békés vidékeink fotográfiája (is) ez, s íme
az ellentétpárja e sivár létnek, a városi lélekcsönd, az atomizálódott ember
kontinensnyi magánya, szenvedése, midőn önmagára zárja tizenharmadik emeleti
lakását, a „négyszögletes, szűk, vaksi kriptát” (Vasárnap). És mennyire
egyetemesek, földünket átérőek a háborúk, ám „A sötét mindenkire
fegyvernyugvást rendelt. / … Üldözött és üldöző nyugszik egy lepel alatt. … De
hátat púpoz a nap … És háború szerte, / és szerte háború” (Nappal és éjjel
éjszaka és nappal) olvassuk, s persze, simogatja szemünket a műfordítás
szépsége, a Szondié, kinek öröme e sorokban itt s másutt is tetten érhető,
fűzzük ide azt a játékos – és amúgy eldöntetlen – versengést, mely a Vízimalom
című versben, versekben látható, „...zúdul a búza újból, / végtelenül, mint a
csillagos ég. / Őröl, csak őröl a malomkerék” ülteti magyar nyelvre a sorok
szépségét így Kiss Benedek, s tágít a képen Szondi, emígy: a garaton „búza
ömlik, liszt szitál - / vég nélkül – mint csillagok. / Őröl, ürül, őröl, örül”.
Így fűződjön hát tovább itt a sorok íve, már arról szóljunk: a magyar költészet
egyetemességét is felismerteti velünk Georgiev, azt a régtől ismert kötődést
tárva fel, melyről tud az is, aki csak – egy remélhetően még jó irodalom-tanítás
nyomán – csupán alapismereteket kapott a bolgár s magyar költészet gyakori
összefonódásairól. Képes Géza, Nagy László, majd Nagy Gáspár és
Utassy József – hogy csupán néhány nevet villantsunk fel a nagyobb
összefoglalások tolmácsolói közül – óta napjainkig sokan honosítják számunkra a
bolgár költészet remekeit; s tudjuk: a viszonzás sem marad el. Miként szűk
évtizede maga Marin Georgiev is megtette ezt, bőséges válogatásban nyújtotta át
anyanyelve olvasóinak klasszikusaink - köztük József Attila, Radnóti Miklós,
Ady Endre, Petőfi Sándor, Arany János, Tóth Árpád, Illyés Gyula és Sinka
István – műveit, értő, örömteli, bensőséges tolmácsolásban. S aki egyébként
számos egyéb esemény, találkozó, kapcsolatfelvétel megszervezésével, segítésével
szolgálta irodalmunk bolgár nyelvű megismertetését; közben maga is értékes,
maradandó életművet hozván létre; melyből mindeközben csak készült, előkészült,
sorára és sorsára várt a magyar nyelvű áttekintés. Az első csokor, harminc
esztendővel ezelőtt, még Utassy József, Kiss Benedek és Rózsa Endre
fordításaiból állt össze, ez egészült ki, bővült, gazdagodott Szondi György
munkái által; néhány esetben (a fentebb említett) ikerfordítások révén a
műfordítói képalkotás kihívásairól is képet alkotva. Örüljünk ennek a kötetnek,
nagyon, ne firtassunk miérteket, ne kérdezzük a késlekedés okait, mondom,
örüljünk, örüljünk, mert – bár a vers valamiképp mindig így van ezzel – most is
a legjobb pillanatban érkezett ez a gyűjtemény.
Hiszen újfent
korszakhatárra érkezett az egyetemes költészet, s bár e sorok írója mindig,
minden jó – ha az elsősorban ennek akar megfelelni – írásban,
versben megleli a szépséget, mégis látni véli: a nemzetekből felnövő, nemzetek
összekapaszkodását szolgálva szolgáló egyetemességé ismét a szó. Úgy s azon a
nyelven kell szólni, melyen Georgiev vall ember s természet megbonthatatlan
kapcsolatáról, s talán legfontosabban arról a személyes, lelki
közösség-élményről, mely kötést teremthet ember és ember, közösség és közösség
között. Mert mindig a közösség emel föl bennünket, s aki erről lemond, az
sohasem találhat közös hangot közösségével – akkor sem, ha akár egész életében
azt gondolja, jó úton halad, s jó irányba tart. De hát mindig „egymásra
fenekednek / a lehetetlent keresők...” (Sehol), s számodra „Hogy a
keresztet vidd, marad egyedül” (Váratlanul). Így, szálanként felfejtve
jutunk el s juthatunk el Georgiev költészetének teljes kibontásához, s köthetünk
e szálakból régi-új kötéseket. Fölismervén, ismét, azokat. S kapván akár
személyes ajándékokat is, miként én, miről az első mondatokban beszéltem, s így
is fejezem be, lassan, ezt a vallottan s vállaltan vallomásos beszámolót. Hisz
nehéz lenne hallgatni arról: vers szól itt arról a költőről, kit én az elmúlt
századok egyik legnagyobbjának tartok – Sinka Istvánról. S abban a
versben az egyik legpontosabb gondolat a Sinka-œuvre lényegéről: „bocsásd
meg, Uram, döntésem, / hogy mint Te, én is teremtek.” De másként is
megszólítanak bennünket sorsénekei, „A hallgatag templomudvarban / temetik a
holtakat, mióta? - ki tudja. … Így volt. / Így is lesz újra”, elevenedik
elénk a kép a „Székely falu”-ról; s bár hazájának, Bulgáriának címezi ezeket a
sorokat: „Hajuk tépik anyák, mind csak tép: / fiat szülnek, aratnak tetemet.
… Nem hall az Úr, nem néz, nem lát. / Hazudik a cár, Isten oda. … Tüsszent. S a
pokolra alászáll, / kenyerükből hogy kicsit törjön.” (Bulgária II);
önhazakép, de hát a nemzetek sorsképe ez, nagy, biblikus fohásza. És az abban
keményen küzdő sokszor névtelen küzdők névtelen küzdelmeire pillanthatunk; s
szíven üt bennünket a Név megigazult fénysugara: „Mindennapi kenyér táplált.
Szűkek voltak a mindennapok” - írja Georgiev abban a versben, mely az Utassy
József címet viseli, s melyet a megidézett költő talán leghívebb társa, Kiss
Benedek fordított le számunkra; íme, akár ebben az egy verspillanatban ott
feszül e költészet, e poézis teljessége, gyönyörűséges égboltja, egyetemes és
abban egyedi lényege. Szép, komoly fiak szép, komoly költészete ez. A mi
mindennapi kenyerünk.
(Marin Georgiev: Se
Isten, se ördög. Versek. Napkút Kiadó, Budapest, 2015)
Tamási Orosz János