"A nyár folyamán, viszonylag rövid részletekben közreadom az unokáim számára irt, 1956-os naplómat. Teszem ezt annak reményében, hogy az a Magyar Lobbi résztvevőin keresztül eljut minél több magyar fiatalhoz. Remélem, hogy a történelmi napok visszaidézésével elérem azt is, hogy ifjúságunk büszke legyen a kommunista barbarizmust halálra sebző elődeire és azt is hogy az akkori össznemzeti egység visszaidézésével hozzájárulhatok a mai közgondolkozásnak az összefogás irányába való tereléséhez és így a társadalmi feszültségek csökkentéséhez is." - Lipták Béla 1956-os naplója.
Emlékezzünk - 16
1956 November 4, vasárnap
Hajnali négy körül lehetett ezen a borongós vasárnapon, november 4-én. A száz
önkéntes, akiket Király Béla kért, a könyvtár előtt sorakozott. A Zrínyi és
Petőfi akadémisták becsomagoltak és hazamentek. Tankjaikat otthagyták, de
hozzáértő személyzet nélkül. Bónis László, a metallurgiai tanszék
tanársegédjének vezetésével egy csoport diák elindult a Móricz Zsigmond
körtérre, az ottani, macskakövekből emelt barikádok védelmére.
Épülnek a Körtéren a Barikádok
Nem sokkal később Pest
felől meghallottuk az első ágyú dörgést. A hang irányából következtetve az Üllői
úton, a Corvin köz és a Kilián laktanya térségében folyhatott a harc.
"Angyal
Pista kávéja ébren tartotta az embereit"
–
jegyeztem meg inkább csak magamnak -, hiszen más nem is tudta, hogy ki is az az
Angyal Pista[1].
Újból jönnek a tankok: Arcok a pesti utcán
A
Szabad Európa rádió az amerikai választásról beszélt, mely holnap után, November
6.-án, kedden lesz. A rádió Eisenhowert és Stevensont idézi, akik az
izraeli-francia-angol invázióról beszélnek. Mindketten úgy gondolják, hogy a
támadást meg kellene fékezni. A magyarországi szovjet invázió megfékezéséről szó
sem esik.
Aztán
Reggel 5 óra 20 perckor Nagy Imre szavait[2]
sugározza a Szabad Kossuth Rádió:
„Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke! Ma
hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a
nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus
kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az
ország népével és a világ közvéleményével.”
November 4 hajnala a pesti utcán
Nagy
Imre a Szabad Kossuth Rádióban 1956 November 4.-e hajnalán utoljára szólt a
magyar néphez és a világ közvéleményéhez
A beszéd után a rádió a Himnuszt és a Szózatot közvetíti.
Majd a
Magyar Írók
Szövetségének felhívását hallom úgy
reggel 8 óra körül. A felhívás szövege a következő volt:
Itt a Magyar Írók Szövetsége! A világ minden írójához,
tudósához, minden írószövetségéhez, akadémiájához, tudományos egyesüléséhez, a
szellemi élet vezetőihez fordulunk segítségért. Kevés az idő! A tényeket
ismeritek, nem kell ismertetni. Segítsetek Magyarországon! Segítsetek a magyar
népen! Segítsetek a magyar írókon, tudósokon, munkásokon, parasztokon,
értelmiségi dolgozókon! Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!
A
közleményeket néhány percenként négy nyelven megismételték, a Himnusz és a
Szózat kíséretében.
Nem
bírtam tovább. Kirohantam a MEFESZ irodából. Sírógörcs fogott el, s mint egy
megvert kutya, egy félhomályos folyosó sarkában húztam meg magam. Hányinger
kerülgetett, az életet értelmetlennek, kilátástalannak láttam. Temettem az
álmaimat, az emberiségbe vetett hitemet, azt a személyt, aki én voltam.
Mint
egy élőhalott, úgy álltam, aztán leroskadtam a földre és csak ültem órákon
keresztül. A zajok lassan elcsitultak körülöttem, már csak a rádió szólt a
szomszéd irodában, a magyar íróknak az éterbe szétküldött segélykiáltását
ismételte a rádió:
„Help
Hungary! Help Hungary!”
Torkom
kiszáradt, vállamat húzta a géppisztoly súlya, a könnyek patakzottak a
szememből, amint ismételtem, talán a milliomodszor ismételtem:
"
Istenem, ne engedd! Ne hagyd, hogy cserbenhagyjanak! Add, hogy segítsenek!"
Egyetlen kapcsolatom a külvilággal ez a rádió volt. Úgy éreztem, hogy amíg ez
szól, addig nincs minden veszve, addig van még hangunk, amit mások
meghallhatnak. Közben a bemondó oroszul is megszólalt, kérte a szovjet
katonákat, hogy ne lőjenek. – Ne lőjenek? – motyogtam magam elé, miközben a
folyosó ablakai rezegtek a tankágyuk dörgésétől.
Hirtelen éreztem, hogy valami megváltozott. Nem tudtam, hogy mi az, de valami
borzasztó történt. De mi? Igen, ez az! Nem hallom a Himnuszt, amit a rádió most
már jóformán szünet nélkül játszott. Felugrottam. Lábaim elzsibbadtak, így
majdnem elestem, de gondolkodás nélkül berohantam az irodába, ahonnan korábban a
rádiót hallottam. Megráztam a készüléket, remélve, hogy csak valami laza
érintkezés okozta a szünetelést. És ekkor a rádióból már a háttérzajt:
fegyverropogást hallottam. Már a rádiót ostromolják!
A
Szabad Kossuth Rádió örökre elnémult.
Nem aludtam inkább eszméletlen voltam. Zsindely Laci
talált rám a dékáni irodában. A mosdóba menet bukkant rám, amint a földön a
falnak dőlve ültem a rádió mellett. Először csak a szája mozgását láttam, aztán lassanként eljutottak tudatomba a szavai is:
–…"és Csepelen. Visszaverték őket az Üllői úton is.
Pest utcáin mindenütt kiégett orosz tankok füstölögnek. Dunapentelénél és
Pécsett is megállították őket a mieink. A Szabad Európa rádió szerint Amerikában
a veteránok kongresszusa követeli, hogy a NATO azonnal küldjön segítséget. Budán
eddig még nincsenek oroszok, de a Körtéren már majdnem készen állnak a barikádok
és özönlik oda a fiatalság, hogy segítsenek a védelemben."
Az ilyen tankokat melyeken kívül voltak a benzin tankok
"Molotov koktéllal" meg lehetett semmisíteni
Minden
jó hír egy-egy szalmaszál volt, amibe kapaszkodhattam. Hinni akartam, hogy van
remény. Valamit tenni kell és e tettekből nékem is ki kell venni a részemet. De
azt az első lépést nem tudtam volna megtenni Laci nélkül. Nagy nehezen
felálltam, s Laci, bár alacsonyabb volt nálam, valahogy átkarolta a vállamat és
egymást támogatva, mintha egy szakadék széléről tértünk volna vissza,
támolyogtunk a MEFESZ irodába.
A
korábbihoz képest, az iroda légköre gyökeresen megváltozott. Akik most ott
voltak, azok már elszánták magukat, hogy életük árán is harcolnak a megszállók
ellen. Itt nem volt szükség sok beszédre, anélkül is megértettük egymást. Ott
volt Egry Gyuri[3], becenevén a Menő. (Őt ekkor
láttam utoljára.) Perr Gyuszi is ott volt Marikával; ők azt tervezték, hogy még
néhány tankot kivisznek a Körtérre. A könyvtár mellett sorakozott a tizennégy
tankunk, de a pilisvörösvári kezelőszemélyzetük már eltűnt. Csupán egy hadnagy
maradt itt, akinek a bátyja az októberi harcokban elesett. Ezt az egy tankot ő
ki is vitte a Körtérre, s ott is halt meg. Gyuszinak nem sikerült másik tankot
hozni, úgy látszik valami kulcs kellett volna a beindításhoz.
Némethy Ede és Burger Gyurka a rövidhullámú rádióadásokat figyelték, míg Marika
kenyérért ment. A kenyérre azért volt szükség, mert Perr Gyuszi egysége a Körtér
eleste után a hegyekbe tervezett visszavonulni, és ott élelmet szerezni sokkal
nehezebb lesz, mint itt a városban.
A
rádióból megtudtuk, hogy pár napja miért is tűnt el Budapestről Kádár János és
Münnich Ferenc, kiket az oroszok a teendők eldöntését szolgáló három napos
tárgyalásra rendeltek Moszkvába. Ők most értek vissza és most teljesítik a
moszkvai parancsot: Szolnokon bábkormányt alakítottak.
Brezsnyev inasaival, Münnich Ferenccel[4] és Kádár
Jánossal
Király Béla, Marián Pista és a mi száz emberünk már
elindultak a dunántúli hegyekbe, hogy onnan folytassák az ellenállást, mi meg a
MEFESZ irodában csak vártuk Marikát, hogy visszaérjen a kenyérrel.
Jóval később tudtam meg, hogy Nagy Imre, kormányának
tagjai és közvetlen környezete a jugoszláv nagykövetségen kértek és kaptak
menedéket[5]. Azt is
csak jóval később tudtam meg, hogy Mindszenty hercegprímás az amerikai
nagykövetségen nyert menedéket és azt sem, hogy csak két bátor vezető maradt a
posztján: Kopácsi Sándor a rendőr-főkapitányságon és Bibó István államminiszter[6]
a Parlamentben.
Bibó István
Miközben a kenyérért ment Marikára vártunk, persze szólt a
Szabad Európa rádió, mely azt sugallta, hogy ha a felkelők ki tudnának tartani,
akkor lehet, hogy időben megérkezne a nyugati segítség. Az adás a Londonban
megjelenő Observer napilap november 4-i számában megjelent cikk sajtószemléje
volt. A cikk szerint:
„elkerülhetetlenül nyomás nehezedik az Egyesült Államok
kormányzatára, hogy katonai segítséget küldjön a szabadságharcosoknak”.
Ezt a mondatot többször is elismételte a rádió. Az
Observer cikkének idézése után, a magyar adás szerkesztője, Thury Zoltán
kommentárja következett:
„Londoni, párizsi, amerikai és egyéb nyugati beszámolók
szerint a világ reakciója a magyar eseményekre minden elképzelhetőt felülmúl.
Londonban, Párizsban, Washingtonban, New Yorkban, a szabad országokban mindenütt
mérhetetlen, valóban elemi erejű felháborodás fogadta a szovjet merénylet hírét
[…] A közvéleményt nyugaton rendkívül gyorsan, valójában páratlanul gyorsan
sikerült mozgósítani.”
Miközben szólt a rádió megtudtuk, hogy a tankjaink
kezelőszemélyzete megfutamodott, a pilisvörösváriak egy hadnagy kivételével -
hazamentek. Erre eszembe jutott, hogy Feri bácsi, anyai nagynénémnek, Dudukének
férje, páncélostisztként szolgált a második világháborúban.
Gondolod, hogy rá lehet venni, hogy néhány tankot
kivezessen a Körtérre? - kérdezte Zsindely Laci.
Fogalmam se volt, de elhatároztam, hogy megpróbálom.
Gondoltam, hogy Duduke csecsemő kislányának[7]bizonyára jól jön egy kis tejpor,
ezért lementünk a K-51-be, felszedtünk egy csomag tejport az osztrák
küldeményből és átmentünk a Bartók Béla út 1-be, ahol Feri bácsiék laktak.
A katonaiskolások által hátrahagyott pokrócok közül is
vittünk magunkkal néhányat, gondolván, hasznosak lehetnek, ha tényleg a hegyekbe
kell menekülnünk, de Dudukáéknek is jól jöhetnek, ha elfogy a tüzelőjük, és
hideg lakásban kell kihúzniuk a telet. Hozzájuk menet elmeséltem Lacinak Duduke
első gyermekének történetét, aki 1945-ben született, mindjárt a háború után.
"A
háború vége Sopronban érte a mi családunkat. Dudukének ott született a
kisbabája. Neki nem volt teje és tehéntejet meg nem lehetett kapni, mert az
oroszok elhajtották a teheneket és fegyveres őrök őrizték
a lopott csordát. Péter bátyámmal elhatároztuk, hogy az oroszoktól szerzünk
tejet az éhező kisbabának. Péter tizenegy éves volt, én kilenc. Egy ütött-kopott
zománcos edényt kerítettünk és este elindultunk az oroszok által őrzött
csordához. A katonák tábortüzek körül ültek, ittak és énekeltek. Mi hasoncsúszva,
a magas fűben nem tudtuk a földre rendesen letenni a lábast és persze azt sem
tudtuk, hogy hogyan kell fejni. Így a tehenek csak bőgtek, rúgtak, vagy
egyszerűen elsétáltak, de tejet nem igen adtak. Végül hazavittük a fűvel és
porral kevert tejet, ami persze nem segített a helyzeten és a kisbaba nemsokára
meghalt."
Míg meséltem már el is értünk a Gellért térre, már nem
csak hallottuk Pestről az ágyúzás, de a füst szagát is éreztük, vagy legalábbis
érezni véltük. Szörnyű egy vasárnap volt! A velünk szembejövő néhány járókelő,
mikor meglátta karszalagunkat és vállunkon a géppisztolyokat, földre szegezett
tekintettel sietett el mellettünk. A korábbi lelkesedés és szolidaritás helyét
most betöltötte a félelem és valami rettenetes érzelem, amit szavakkal nem is
lehet kifejezni:
Dudukéék házának elegáns márványlépcsőjén rémült lakók
igyekeztek lefelé a pincébe, élelmiszerrel és egyéb szükséges holmikkal siettek
az óvóhelyre. Ők is elfordították tekintetüket, szemükben félelemmel vegyes
szemrehányás ült.
Mielőtt becsöngettem, már hallottam a csecsemő sírását.
Mikor beléptünk az ajtón, Feri bácsi első szava ez volt:
Látott valaki idejönni?
Fejemet ráztam és letettem a tejport és a pokrócokat az
előszobában. A BBC rádió hangja szűrődött ki a nappali szobából. A rádióban a
dunapentelei védők segítségkérését ismételték és arról tájékoztatták a BBC
hallgatóit, hogy az orosz túlerővel szemben nehéz helyzetben vannak,
ejtőernyősöket, lőszert és kötszert kérnek a dunapenteleiek. Angolul is
megismételték kérésüket:
„For the sake of God, for the sake of freedom and
liberty, help Hungary!
Senki sem szólt egy szót sem, de már tudtam, hogy hol
állunk. A lakásban érezni lehetett a páni félelmet. Mindenki a fegyvereinket
mustrálta. Jelenlétünk láthatóan aggasztó és nemkívánatos volt a család számára.
Beláttam, hogy nincs értelme itt tankokról és a Móricz Zsigmond körtér
védelméről beszélni, így csak motyogtam valamit a tejporról és elmentünk.
Az egyetemre visszamenet még mindig ugyanazt a szünet
nélküli ágyúzást hallottuk Pest felől, mint odafelé, de ha lehet, még
hevesebben, mint azelőtt.
"Angyal Pista üdvlövései!" – mondtam az Üllői út
irányába mutatva.
"Örülök, hogy ilyen viccelődős kedved van –
kacsintott rám Laci.
Az egyetem majdnem teljesen elhagyatott volt.
Elhatároztuk, hogy kiürítjük, és a kapukat bezárjuk, hogy a harcok ne tegyenek
kárt benne. Végigjártuk az épületeket, minden lámpát leoltottunk, az ajtókat
bezártuk. Akik még benn voltak – egy tűzoltó, két medika, Majoross Imre, Danner
Jancsi sofőrje, és még néhányan – azokat az orvosi rendelőbe küldtük azzal, hogy
maradjanak ott, amíg a harcok véget nem érnek. Este lett, mire visszaértünk a
MEFESZ irodába.
A Kossuth rádió már a Kádár-féle bábkormány kezében volt,
– mint később kiderült, a rádió Szolnokról közvetített – a szabadság hangját már
csak a BBC, a Szabad Európa, valamint néhány rövidhullámú adó sugározta. A
dunapentelei Csokonai adó még szólt, de a bemondó segítségért könyörgő szavai
mellett a háttérben már ott is az ágyúdörgés hallatszott. A BBC az ENSZ
Közgyűlés[8] összehívásáról beszél, meg Eisenhowert[9] is többször említi, de
nem Magyarországgal, hanem inkább Szuezzel kapcsolatban.
[1] Mécs Imre
így ír a szabadságharc után felakasztatott Angyal Pistáról: "Amikor 1958. május
22-én hatodmagammal halálra ítéltek, a halálsoron, a Kisfogházban, Angyal István
zárkájába kerültem, akinek bölcsessége és derűje átsegített a megrázkódtatáson.
Csodáltam ezt a nagyszerű jellemet, akit 16 évesen, édesanyjával és nővérével
hurcoltak Auschwitzba, s végig kellett néznie, amint nővérét felakasztják
szökési kísérletért, édesanyját pedig elégetik. Hamvai ott szóródtak szét, a
legnagyobb magyar temetőben, több százezer honfitársunkéval együtt. Ebben a
fiatalemberben a gyűlölet szikráját sem éreztem hazája iránt, pedig lehetett
volna oka rá. Ott, a halál torkában, ahol szinte semmi esélyünk sem volt az
életben maradásra, átlényegültünk, szinte szellemtestekké váltunk. Kezdtük
emelkedetten, madártávlatból, de élesen látni az eseményeket, a történelmet,
múltunkat, sorsunkat. S megnyugodtunk, kedélyünk magához tért; fura, de vidámak
voltunk, hiszen leszámoltunk életünkkel, és átestünk a hegeli
szabadságkritériumon: beláttuk a rettenet szükségszerűségét. S rengeteget
beszélgettünk, szinte mindenről. Pista a közösségek híve volt, tőle hallottam
először a kibucokról, ahová el szeretett volna jutni, de tudta, hogy soha nem
fog."
[2]
A beszéd hangfelvétele ezen a cimen hallható:
http://www.youtube.com/watch?v=vn5_s4e2PpQ&feature=related
[3] A
forradalom után Egry Gyurka egy perui vegyi üzem igazgatója lett. A fiait,
Lehelt, Ákost és Leventét hű magyarnak nevelte. 1994-ben halt meg.
[4]
Münnich Ferenc (1886-1967) Eperjesen született, édesapja gyógyszerész volt. Első
világháborúban orosz fogságba esett. Itt lépett be a kommunista pártba.
Magyarországban részt vett Kun Béla kormányában, majd Ausztriába menekült.
1922-36 között a Szovjetunióban élt. 1938-ban a nemzetközi brigádban harcolt
Spanyol országban, onnan Francia országba menekült. 1941-ben visszatért a
Szovjetunióba. 1942 novemberétől 1945-ig a moszkvai Állami Rádió Magyar
Osztályának a főszerkesztője volt. Nyikolaj Fjodorov néven maga is írt
kommentárokat a rádió számára. 1945-ben hazatért. 1956 Október 27-től november
3-ig Nagy Imre nemzeti kormányának belügyminisztere. November 1-én Kádár
Jánossal titokban Moszkvába utazott. November 2. és 4. között Moszkvában részt
vett az SZKP KB elnökségének ülésein és az ellenkormány megalakításában.
November 4-én szovjet katonai géppel szállították Szolnokra. 1956. november
4-től a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányban a fegyveres erők és a közbiztonsági
ügyek minisztere. Részt vett a karhatalmi zászlóaljak és a munkásőrség
megszervezésében. 1957. február 28-tól a kormány első elnökhelyettese, 1958 és
1961 között pedig a Minisztertanács elnöke.
[5]
Nagy Imre a Jugoszláv követségen, Mátyásföldön, majd Romániában:
· 1956 Novenber 4: A Jugoszláv követségen
egy Belgrádból érkezett üzenet várta, mely Kádár János ugyanaznap alakult
ellenkormányának támogatására szólította fel. Nagy Imre a felszólítást
elutasította, és Jugoszláviában kért menedékjogot.
· 1956 November 8: Alexandar Rankovics
jugoszláv belügyminiszter felkérte Nagy Imrét, hogy egy november 4-re
visszadatált nyilatkozatban mondjon le. Ezt is elutasította.
· 1956 November 22: A magyar kormány
"bántatlansági ígéretében" bízva Nagy Imre elhagyta a jugoszláv követséget, de a
szovjet csapatok megszegték a megállapodást és a mátyásföldi szovjet laktanyába
vitték.
· 1956 November 23: Walter Roman román
pártfunkcionárius javasolta, hogy távozzon "önként" Romániába. Ezt elutasítja.
Ezután a szovjetek deportálják a romániai a Snagovi tó partjára.
[6] Miközben a
városban szovjet tankok dübörögtek, Bibó István megírta azt a történelmi
jelentőségű dokumentumot, melyet minden magyar iskolában tanítani kellene. Bibó
nemcsak megírta a kiáltványt, de le is fordította négy világnyelvre, majd
gondosan megcímezte a borítékokat és gyalog elvitte azokat az amerikai, angol,
francia és német követségekre. A kiáltvány így hangzott:
„
Magyarok! A magyar népet felszólítom, hogy a megszálló hadsereget vagy az általa
esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőségnek ne tekintse, s vele
szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen - kivéve azokat, amelyek
Budapest közellátását és közműveit érintenék. Fegyveres ellenállásra parancsot
adni nincs módomban: egy napja kapcsolódtam be a kormány munkájába, a katonai
helyzetről tájékoztatva nem vagyok, felelőtlenség volna tehát tőlem a magyar
ifjúság vérével rendelkezni. Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy
megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a
világ hatalmain a sor, hogy megmutassák az Egyesült Nemzetek alapokmányába
foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét. Kérem a
nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem
szabadsága érdekében.
Megállapítom
egyúttal, hogy Magyarország egyetlen törvényes külföldi képviselője és a
külképviseletek törvényes feje: Kéthly Anna államminiszter.
Isten óvja
Magyarországot!”
[7] Gondolatban
évtizedekig ennek az 1956-ban született kislánynak, Andreának a korával mértem a
szabadságharc óta eltelt évek számát. Sajnos Andrea nem érte meg a Budapest
utcáin halálra sebzett kommunizmus haláltusájának a végét. Ő önkezével vetett
véget életének, még 1989 előtt. Szomorú élete volt Dudukének másik kislánya
1945-ben éhenhalt.
[8] ENSZ: A
magyarországi szovjet katonai invázió hírére november 4 hajnalán az ENSZ
összehívta a Biztonsági Tanács ülését, ahol
szavazásra bocsájtották az amerikai határozati javaslatot, mely felszólítja a
Szovjetuniót, hogy tartózkodjon Magyarországon minden katonai akciótól, és
haladéktalanul vonja ki csapatait az országból. A javaslat elismeri a magyar nép
jogát arra, hogy szabadon választott kormánya legyen és felkéri az ENSZ
főtitkárát annak megvizsgálására, hogy a magyar népnek milyen élelmiszer,
gyógyszer és egyéb segélyre van szüksége.
A javaslat 9 igen szavazatot kapott, a
Szovjetunió megvétózza és Jugoszlávia tartózkodott a szavazástól.
A vétó miatt a délutánra összeülő ENSZ
Közgyűlés elé vitték a határozati javaslatot, mely elfogadta azt és felkérte az
ENSZ főtitkárát, jelöljön ki bizottságot a magyarországi helyzet
megvizsgálására. A határozat egyben felszólította a szovjet és a magyar
kormányokat, hogy tegyék lehetővé az ENSZ megfigyelők beutazását Magyarországra.
A határozatot 60, ország delegációja
támogatta, a szovjet blokk ellenezte 18 állam pedig tartózkodott.
Ugyanaznap, a Kádár kormány tudatta az
ENSZ főtitkárával, hogy a magyarországi helyzetnek az ENSZ-ben történő
megvitatása szerintük ellenes az ENSZ alapokmányával. Egyben arról is értesítik
az ENSZ főtitkárát, hogy Nagy Imre valamennyi az ENSZ- ben történt intézkedését
visszavonják.
Kéthly Anna Bécsből New Yorkba repült,
hogy résztvegyen az ENSZ Közgyűlésén.
[9]
Eisenhower szerepe sajnálatos volt, mert az Eisenhower-adminisztráció november 1 és
3 között határozottan felszólíthatatta volna a megosztott és tanácstalan Kremlt
a szovjet csapatok kivonására Magyarországról. Az elnök diplomáciailag is
élénken támogathatta volna Magyarország deklarált semlegességét. E helyett
Eisenhower elutasította, hogy Nagy Imrével a kapcsolatot felvegye és valójában
biztosította az oroszokat, hogy Amerikának nincs szándékában beavatkozni a
magyar eseményekbe – amellyel lényegében garantálta a szovjet katonai
beavatkozást.
Ugyanakkor, emlékirataiban évekkel később
ezt írta: "I still wonder what would have been my recommendation to the Congress
and the American people had Hungary been accessible by sea or through the
territory of allies who might have agreed to react positively to any attempt to
help prevent the tragic fate of the Hungarian people. . . . Sending United
States troops alone into Hungary through hostile or neutral territory would have
involved us in general war. . . ." A fenti idézet lényege az, hogy talán másként
döntött volna akkor, ha Magyarország elérhető tengeren vagy olyan országokon
keresztül, melyek átengedték volna a csapatokat.
Lipták Béla 1956-os naplója
- Emlékezzünk - 1956
Október 22, Hétfő - Emlékezzünk - 1956
Október 22, Hétfő estéje, éjjele - Emlékezzünk - 1956
Október 23, kedd reggel - Emlékezzünk - 1956
Október 23, kedd délután - Emlékezzünk - 1956
Október 24, szerda - Emlékezzünk - 1956
Október 25,"véres"csütörtök - Emlékezzünk - 1956
Október 26, péntek - Emlékezzünk - 1956
Október 27, szombat - Emlékezzünk - 1956
Október 28, vasárnap - Emlékezzünk - 1956
Október 29-30, hétfő és kedd - Emlékezzünk - 1956
Október 31, szerda - Emlékezzünk - 1956
November 1, csütörtök nappal - Emlékezzünk - 1956
November 1, csütörtök éjjel - Emlékezzünk - 1956
November 2, péntek - Emlékezzünk - 1956
November 3, szombat - Emlékezzünk - 1956
November 4, vasárnap - Emlékezzünk - 1956
November 5, hétfő - Emlékezzünk - 1956
November 6, kedd