"A nyár folyamán, viszonylag rövid részletekben közreadom az unokáim számára irt, 1956-os naplómat. Teszem ezt annak reményében, hogy az a Magyar Lobbi résztvevőin keresztül eljut minél több magyar fiatalhoz. Remélem, hogy a történelmi napok visszaidézésével elérem azt is, hogy ifjúságunk büszke legyen a kommunista barbarizmust halálra sebző elődeire és azt is hogy az akkori össznemzeti egység visszaidézésével hozzájárulhatok a mai közgondolkozásnak az összefogás irányába való tereléséhez és így a társadalmi feszültségek csökkentéséhez is." - Lipták Béla 1956-os naplója.
Emlékezzünk - 17
1956 November 5, hétfő
Sötét
éjjel volt mikor a Körtérre értünk. Azt sem tudom, hogy vasárnap van vagy hétfő.
A Bartók Béla út üres volt, még a saját lépteink koppanását is hallottuk. Nem
beszélünk, nincsenek ahhoz szavak amit érzünk. A Pesten folyó harc egyik-másik
dörrenése, villanása idáig is elért. Az egyik ablakba kitett rádió Vörösmarty
Mihály Szózatát sugározza:
"Népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!”
Lacival egymásra nézünk, majd lehajtott fejjel ballagunk
tovább, borongva nézzük a macskaköveket, aztán amikor felhangzik, hogy:
"Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán."
akkor felnézünk, mert elértünk a térre. A Körtéren már
álltak az utca köveiből rakott barikádok. 14 tankunk közül az az egy, melyet a
halálra szánt parancsnoka kivitt a térre, ott állt a Bartók Béla út és Karinthy
út sarkán. A Fehérvári út irányába kissé védve a házsaroktól, úgy hogy lőni
tudja őket, ha a Fehérvári úton érkezik orosz tankoszlop. Ugyanígy készen áll a
tér közepén a gomba mellett felállított egyetlen gépágyúnk is. Az is a Fehérvári
utat célozza.
Barikádok a Körtéren
Nem tudtuk, hogy Perr
Gyusziék hol vannak és a sok kutatás után már hajnalodhatott amikor sikerült
rájuk találnunk. Ők a Körtérre néző három emeletes épület első emeletén találtak
egy üres lakást, vagy irodát, ott állították fel a golyószórójukat. Ébren voltak
ők is és mi sem nagyon aludtunk ezen az éjjelen. Azt találgattuk, hogy a
Fehérvári vagy a Villányi út irányából jönnek majd a tankok. Gyuszi a
golyószórót próbálta az ablaknál egy stabil alapzatra állítani. Nem volt könnyű,
mert csak egy gyenge asztalt találtunk e célra, meg a töltények is sok helyet
igényeltek. Marika a kenyérrel foglalatoskodott. Mi többiek egy kopott térképen
nézegettük, hogy a tér eleste után hogyan is jutunk majd el a hegyekbe?
A Kossuth rádió már a
Kádár-féle bábkormány kezében volt, – mint később kiderült, Szolnokról
sugárzott. A szabadság hangja már csak a BBC, a Szabad Európa, valamint néhány
rövidhullámú adóból volt még hallható. A dunapentelei Csokonai adó még szólt, de
a bemondó segítségért könyörgő szavain ott is átszűrődött az ágyúdörgés.
Nem nevezném alvásnak,
inkább csak kábulatnak amiben voltunk több órán keresztül, amíg aztán már
pirkadott a hajnal. Az egyik ablakba kitett rádió éppen XII. Pius pápának a
világ püspökeihez szóló apostoli levelét közvetítette:
"Nem régen a világegyház püspökeihez írt apostoli
levelünkben kifejeztük azon reményünket, hogy végre Magyarország nemes népére is
felvirrad az igazságosságon és szabadságon alapuló béke új hajnala. Hiszen úgy
látszott, hogy Magyarországon a dolgok kedvező kibontakozásra jutnak. De a
hamarosan érkező újabb hírek lelkünket fájdalmas keserűséggel töltötték el.
Arról értesültünk ugyanis, hogy Magyarország városaiban és falvaiban újra folyik
a lelkük legmélyéből szabadságra törekvő hazafiak nemes vére. A nemzeti élet
minap felállított intézményeit alapjukban megrendítették és összerombolták, az
emberi jogokat megsértették, a sebeitől vérző népet pedig idegen fegyverek
erejével újabb szolgaságba döntötték.
Tehát kötelességünk tudatának parancsát követve,
lehetetlen, hogy ne tiltakozzunk, s el ne ítéljük azokat a gyászos eseményeket,
amelyek nemcsak a katolikus világnak, hanem minden szabad népnek lelkében is
mélységes szomorúságot és méltatlankodást keltettek. Azoknak, akikre e
nyomorúságos gaztettek felelőssége hárul, meg kell végre fontolniuk, hogy a
népek jogos szabadságát vérbe fojtani nem lehet.
Miután kifejeztük előttetek fájdalmunkat, Tisztelendő
Testvérek, szívünk szeretetével adjuk rátok és híveitekre, de különösképpen a
szeretett magyar népre a mennyei kegyelmek zálogaként és atyai jóakaratunk
bizonyságaként apostoli áldásunkat.
Kelt Rómában, Szent Péter sírjánál, 1956. november
5-én, pápaságunk 18. esztendejében.
XII. Pius pápa"
A rádió ezután Szuezről beszélt, aztán egy kifinomult női hang Eisenhower
újraválasztási esélyeiről csevegett, latolgatta a holnapi választás kimenetelét.
"Azok az idióta szavazók 4 éve azért választották meg ezt a tábornokot, mert
megígérte, hogy támogatja a rabnemzetek szabadság törekvéseit, most meg azért
választják majd újra, mert megszegi ezt az ígéretét. Furcsa dolog az a
demokrácia! Nem tudom, hogy azok az amerikai szavazók mit éreznének, ha ők
volnának a mi helyzetünkben és mi nem törődnénk velük?" - dünnyögte Laci.
Teltek az órák aztán egyszer csak a távolban, valahol a Fehérvári út végéről
géppuska ropogást hallunk. Aztán csönd. Eltelik vagy öt perc, s akkor feldörög
egy tankágyú.
Nem is tudtam, hogy arrafelé is vannak a mieink közül!"
- mondja Gyuszi.
Mi hosszú ideig csak a
szemeinket meresztgetjük, aztán feltűnik az első tank. Mögötte hosszú sorban a
többi. Úgy tűnik minta Kelenföld irányából is jönnének, de a Villányi útra a mi
ablakunkból nem látunk ki jól. Így csak később tudtam meg, hogy ott főleg
gyalogosokkal megrakott teherautók jöttek, akik később a teniszpályákon
gyülekeztek. Most már folyamatosan szólnak a tankágyuk és halljuk, hogy azoknak
egyre inkább felelnek a könnyű-fegyver lövések.
Még ugyan a teret nem
fedte be teljesen a por és a füst, de az első orosz páncélos már elérte a
Fehérvári úti barikádot. Most megszólal a Bartók Béla út sarkától félig fedezett
egyetlen tankunk ágyúja és a Gomba mellett álló gépágyunk is tüzelni kezd. Pár
perc elmúltával lángban áll az oszlopot vezető első orosz tank. A többi
kihúzódik a járda felé, mert ott könnyebb áttörni a barikádot, mint az autóúton.
Ropognak a kézifegyverek és dörögnek az orosz tankok ágyúi. Azok most a mi
páncélosunkra és gépágyunkra koncentrálnak. A tér elsötétül és a porfelhőkön,
meg a füstön átvilágítanak a tankok torkolattüzei.
A csatazaj félelmetesen felerősödött. Nem gondoltam egyáltalán van ilyen
pokoli zajt és azt sem, hogy azt egyáltalán kibírja az emberi fül. Most hangos
jajgatást hallunk a közelből. Lacival kifutunk az épület hátsó oldalán lévő
körfolyosóra és indulunk a jajgatás irányába, mely valahonnan a földszint felől
jön az. Az udvar felőli hátsó körfolyosóról a pincébe vezető lépcsőn rohanunk
le. Ott, az óvóhelyen tartózkodott már a ház csaknem minden lakója. Káosz, pánik
és általános zűrzavar uralkodott a helyiségben. Nem sokkal korábban hozták le
ide a csupa vér házmestert, aki úgy látszik haslövést kaphatott, mert derekánál
volt a vérfolt. A pincében rögtönzött fekhelyen csak hörgött és vérzett.
"Vigyék el az Orlay utcai rendelőbe!" mondta egy szemüveges férfi és a
vállamra terített egy fehér szanitéc köpenyt.
Gyusziék golyószórója, a Körtérre néző fenti épületnek
(Móricz Zsigmond Tér 2) első emeleti ablakából tüzelt. A fenti kép bal oldalán
az eredeti épület látható, míg a jobb oldalon ugyanaz a csata végén.
Laci kerített egy kis
létrát, azt használtuk hordágynak. Rákötöztük a szerencsétlen embert és
megindultunk. A Gellért hegy alatti kerteken, bozótokon és kerítéseken át vittük
a "hordágyat" a Mányoki úttal párhuzamosan az Orlay utca irányába. A Lágymányosi
út majd a Mészöly utca kereszteződéseknél először hallgatóztunk, aztán kiléptünk
a bokrok közül, mert ebben az irányban még nem hallottunk orosz hangot.
A házmester nehéz
volt, nem mozgott, szemei csukva voltak. Bakay doktor rendelőjéig bizony hosszú volt az út. A sötétben nehezen tájékozódtunk és
nehezen haladtunk a meredek terepen. Mikor odaértünk, a rendelő már tele volt
sebesültekkel. Lefektettük a házmestert a földre és már indultunk is vissza a
Körtérre. A létrát vittük magunkkal, hátha megint szükség lesz arra.
A
házmestert majd később Marikát is, a Bartók Béla úttal párhuzamosan, de a házak
megetti kerteken keresztül vittük Baray doktor úr Orlay utcai rendelőjébe.
A Körtérre persze már
csak a a kerteken át tudtunk csak visszajutni. A Bartók Béla út sarkán már
szétlőve füstölgött egyetlen tankunk, annak bátor parancsnoka már követte a pár
napja elesett testvérét... Ahogy közeledtünk a térhez, a csatazaj félelmetesen
felerősödött. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen pokoli zajt egyáltalán
kibír az emberi fül.
Elmúlt éjfél, mire
visszaértünk. A téren már elszabadult a pokol. Házak lángban álltak,
torkolattüzek fel-fel villantak a sötétségben. A robbanások hasogatták a
dobhártyámat és megbénították az agyamat. Amit éreztem, több volt, mint csupán
félelem és pánik; úgy éreztem, hogy az agyam kapott rövidzárlatot és egyszerűen
megszűnt működni.
Perr Gyusziék házának
padlástere és felső emelete már szét volt lőve és lángokban állt. A lövések
zajába belevegyült a tűz sercegésének és a falak omlásának robaja. A lakás
ablaka a körtérre nézett, az épület hátfala a Gellért hegyre. Az udvari részen
az első emeleti körfolyosón megpillantottam a metallurgia tanszékről Bónis
professzort[1], amint
géppisztollyal a
kezében, éppen az egyik lakásból a másikba rohan. Ott láttam még két, az
egyetemről ismerős arcot, de ők úgy rémlik fegyvertelenek voltak.
Az orosz tankok
folyamatosan tüzeltek. Tankjaik a körtér közepén kör alakzatban álltak, - mint
az indián filmekben a fehér telepesek. A szabadságharcosok egyre ritkábban
lőttek vissza; legtöbb fegyverük már elhallgatott, elfogyott a lőszer vagy
telitalálatot kapott a golyószóró állásuk. Az oroszok viszont szisztematikusan
adták le lövéseiket, mindig azokra az ablakokra, amelyikben még mozgást
észleltek, vagy ahonnan még lőttek rájuk.
Felrohantunk a
pincéből az első emeletre ahol Perr Gyuszi és Marika csoportja volt. A lakás már
több belövést kapott, a térre néző fal beomlott, a szobában térdig ért a
törmelék, de a golyószóró még működött.
Gyusziék csoportja az
épület bal oldalán két egymás melletti ablakból lőtte a tankokat A tankok persze
kis időeltolódással viszonozták a tüzet. A könnyű fegyverek sajnos nem sok kárt
tudtak tenni a tankokban, mert azok új típusú páncélosok voltak, olyanok
amelyeknek a benzin tartályai már nem kívül, hanem a páncél alatt voltak és így
ezeket a tartályokat könnyű fegyverekkel elérni nem lehetett, de azért a
golyószóró tudott kárt okozni. Az orosz gyalogosok még nem jelentek meg a téren.
Valahányszor az orosz tankok egyike a Gyusziék ablaka felé irányította
ágyúcsövét, ők hátra futottak a kertre néző hátsó folyosóra vagy a hátsó
folyosón keresztül egy másik szobába és ott várták ki amíg vissza lehetett
menni.
Szobánk felett előtűnt a tető, a mennyezeten át
betekintett az égbolt, de a falak tartóoszlopaiból még áll néhány. A tankok az
épület elejét lőtték és mi a hátsó körfolyosón szállítottuk a sebesülteket.
Gyuszi golyószórója
még üzemképes volt, de fogytán volt a lőszere. A legközelebb álló tank jobb
oldalán a vezető kitekintő nyílását lőtte, mert a benzintartály már a páncélzat
alatt volt és nem sikerült lyukat ütni azon. Összesen négy vagy öt páncélost
sikerült a védőknek harcképtelenné tenniük. Legsikeresebb mégis az az egy
tankunk volt, amelyet a halálra szánt hadnagy vitt ki a Körtérre és a Gombában
álló gépágyunk, meg a molotov-koktélok is hoztak némi eredményt.
A mi egyetlen
páncélosunk, - melyet az a tiszt vezetett, aki a korábbi harcokban vesztette el
a bátyját - , mostanra már egy alig felismerhető roncs volt. Az is probléma
volt, hogy a mi páncélosunk is, meg az egyetlen légelhárító gépágyúnk is,
Villányi út felé irányított tüzelésre lettek felállítva. Így aztán, amikor az
oroszok a Fehérvári út felől támadtak, akkor át kellett azokat állítani. Ők
persze korrigálták a hibát és egy-két órán át fel is tudták tartóztatni a
Fehérvári út felől érkező tankoszlopot. Ki tudja mi lett volna, ha lett volna
legalább még egy tankunk a Fehérvári úti oldalon? Az is eszembe jutott, hogy mi
lett volna, ha Feri bácsi kihoz még egyet? Akkor talán megállíthattuk volna az
oszlopot, mielőtt az beért a térre? Na és akkor másként alakultak volna a dolgok
-kérdeztem magamtól? Nem hiszem, nekünk itt nem volt esélyünk!
Az orosz gyalogság még
nem jelent meg a Körtéren; a Feneketlen Tó melletti teniszpályákon várták, hogy
a páncélosaik elhallgattassák a mi fegyvereinket.
A tűzharc szüneteiben,
a harcizajon újra meg újra átszűrődtek a Szabad Európa adásának foszlányai.
Hétfő éjjel vagy már kedd hajnal lehetett, az amerikai elnökválasztás napja vagy
előnapja. A rádió idézett Eisenhower négy évvel korábbi beszédéből, amiben a rab nemzetek ön-felszabadításának doktrínáját, a "self-liberation"-t
fogalmazta meg. Ebben még mindig bíztunk, ezért igyekeztünk kitartani, még
mindig hittük, hogy csak idő kérdése és megérkezik a segítség.
Most Perr Gyuszi
észrevette, hogy az egyik szovjet páncélos lassan ablakunk felé irányítja az
ágyúját.
"Ki
a szobából, lőnek!" – kiáltotta.
Kirohantunk az udvarra
néző folyosóra, de ekkor Marikának eszébe jutott, hogy a kenyeret benthagyta és
visszafordult.
Hagyd a kenyeret! - kiáltotta Gyuszi, de már késő volt.
A következő
pillanatban egy vakító óriási robbanás, majd néhány másodperccel később egy
hatalmas por és füstfelhő gomolygott ki a lakásból az udvar felé.
Gyuszi eszeveszetten
rohant be a lakásba, négykézláb tapogatózva a fojtogató füst és porfelhőben.
Köhögési rohammal küszködött. Arca tiszta fekete volt, kivéve két szeme alatt,
ahol könnyei utat találtak lefelé az arcán. Mindannyian Marikát kerestük. Én a
zsebkendőmet a szájam és orrom elé tettem, így kevésbe köhögtem. Laci, aki
szintén négykézláb botorkált a lakásban, hirtelen felordított. Valami forró
fémdarab megégette a kezét; talán a lövedék egy darabja, vagy Gyuszi
golyószórójának csöve lehetett. Ahogy vakon tapogatózva mentem előre, majdnem az
utcán találtam magam; a térre néző fal teljesen leomlott és a kavargó porban nem
lehetett látni, meddig tart a lakás és hol kezdődik az utca.
Hirtelen csend támadt.
Köhögésünket visszafojtva hallgatóztunk. A szoba távoli sarkából valami zajt
hallottunk. Most Gyuszi valami tapadós folyadékba nyúlt. Aztán valami fájdalmas,
állati nyöszörgést hallunk. Marika volt az. Az ő sebesült lábához ért hozzá
Gyuszi. Ahogy eloszlott a por, láttuk, hogy Marikát félig eltemette a leomlott
vakolat és tégla törmelék, ruhája cafatokban, lábán pedig nyílt seb, a térde
csontig sérült és kezében még mindig szorongatta a megmentett vekni kenyeret.
A kis szőke
tornászleány olyan fehér volt, mint a mentőköpenyünk lehetett új korában. Könnyű
teste petyhüdten hevert, mikor levittük a pincébe. Bekötöttük a sebét és a
létrát újra üzembe helyezve vittük át a kertek alatt az Orlay utcába. Terhünk
most sokkal könnyebb volt, mint előző alkalommal, amikor a házmestert vittük.
Marika feleannyit sem nyomott, mint a házmester. Ő még mindig görcsösen
szorongatta a kenyeret. Letakartuk a szemét, hogy ne zavarják a robbanások
villámlásai. Most már ismerős volt az út, hamar odaértünk Bakay doktor
rendelőjébe az Orlay utcában.
A rendelőben egy
talpalatnyi helyet sem találtunk, mindenütt sebesültek hevertek. Több emberen
átlépve végül a folyosón szorítottunk Marikának helyet. Ekkor ő már
eszméletlennek tűnt. Míg Gyuszi[2] az orvossal
beszélt, én Marika mellett maradtam. Egyszer csak mintha megmozdult volna a
szája. Letérdeltem melléje és láttam, hogy mondani akar valamit. Fülemet a
szájához tartottam és így meghallhattam leheletszerű suttogását:
"
Öcsi, a jobb zsebemben van egy kis cukor, vegyél."
A szívem a torkomban
dobogott. Nem tudtam, mit mondjak vagy tegyek. Mérhetetlen keserűség és harag
vett erőt rajtam. Olyan jól esett volna sírni, megsiratni ezt az én kis húgomat,
elsiratni az álmainkat, milliók álmait, azokét, akik mindenüket feláldozták – de
nem voltam képes. Nem tudtam a bennem háborgó haragtól. Isten verését kívántam a
gyalázatos vörös gyilkosokra, az ENSZ pipogya bürokratáira és a pénzéhes
olajmágnásokra, akik a szuezi krízist kirobbantották és ezzel elterelték rólunk
a világ figyelmét. Meg akartam átkozni a Nyugat gyáva és szívtelen vezetőit meg
a hazug amerikai elnököt[3].
Legfőképpen pedig magamat átkoztam, amiért elhitettem ezzel a kislánnyal és annyi mással,
hogy igenis létezik igazság, hogy győzhetünk, hogy a szabadság többet ér, mint
maga az élet, amikor valójában nem tettem mást, mint öngyilkosságba kergettem
őket.
[1] A forradalom
után Bónis professzor úr az amerikai MIT egyetem tanára
lett, és a Bostoni Operaház egyik fő támogatója, közismert sponzora is volt.
[2] Ekkor láttam Marikát utoljára. Nem tudom, túlélte-e azt
a szörnyű sebesülést, de utolsó mondatát örökre megőrzöm. Perr Gyuszi viszont
úgy 25 éve, egyszer jelentkezett a 1990-es évek elején. Épp ott repült el
a városunk fele (az amerikai Stamford városa felett,
Connecticut államban), és vállalatának, az Ohio állam beli (Columbus-i) Cummings
Engine Company repülőgépéről hívott fel.
[3] Eisenhower emlékirataiban azt
írja, hogy ha Magyarország tengeren, vagy szövetséges államokon keresztül
szárazföldön, megközelíthető lett volna, akkor talán másként döntött volna.
Lipták Béla 1956-os naplója
- Emlékezzünk - 1956
Október 22, Hétfő - Emlékezzünk - 1956
Október 22, Hétfő estéje, éjjele - Emlékezzünk - 1956
Október 23, kedd reggel - Emlékezzünk - 1956
Október 23, kedd délután - Emlékezzünk - 1956
Október 24, szerda - Emlékezzünk - 1956
Október 25,"véres"csütörtök - Emlékezzünk - 1956
Október 26, péntek - Emlékezzünk - 1956
Október 27, szombat - Emlékezzünk - 1956
Október 28, vasárnap - Emlékezzünk - 1956
Október 29-30, hétfő és kedd - Emlékezzünk - 1956
Október 31, szerda - Emlékezzünk - 1956
November 1, csütörtök nappal - Emlékezzünk - 1956
November 1, csütörtök éjjel - Emlékezzünk - 1956
November 2, péntek - Emlékezzünk - 1956
November 3, szombat - Emlékezzünk - 1956
November 4, vasárnap - Emlékezzünk - 1956
November 5, hétfő - Emlékezzünk - 1956
November 6, kedd