"A nyár folyamán, viszonylag rövid részletekben közreadom az unokáim számára irt, 1956-os naplómat. Teszem ezt annak reményében, hogy az a Magyar Lobbi résztvevőin keresztül eljut minél több magyar fiatalhoz. Remélem, hogy a történelmi napok visszaidézésével elérem azt is, hogy ifjúságunk büszke legyen a kommunista barbarizmust halálra sebző elődeire és azt is hogy az akkori össznemzeti egység visszaidézésével hozzájárulhatok a mai közgondolkozásnak az összefogás irányába való tereléséhez és így a társadalmi feszültségek csökkentéséhez is." - Lipták Béla 1956-os naplója.
Emlékezzünk - 18
1956 November 6, kedd
Már kedd hajnal volt amikor Marikát a Bakay rendelőben hagyva[1]
kiléptünk az Orlay utcába és elindultunk a Bartók Béla út felé. Ekkor orosz
vezényszavakat hallottunk a Bartók Béla út felől. Közel lehettek, de nem
láthattak minket, mert az Orlay utca sarokháza takart bennünket. Hirtelen egy
sorozat lövést, majd egy férfi jajkiáltását és később halálhörgését halljuk.
Megmerevedve, tanácstalanul állunk. Ma már nem emlékszem, hogy Gyuszi velünk
volt-e vagy a rendelőben maradt Marikával, de minden esetre aki elsőnek
visszanyerte lélekjelenlétét, így suttogott:
Az oroszok az Orlay utca és a Bartók Béla út sarkán
fogtak el bennünket és a Csiky utcán majd a 4-es kapun keresztül vittek be az
egyetemi fogdába.
“Dobjuk
a bokorba a fegyvereket!” – mondta. “Mentős köpenyben és fegyvertelenül
talán megússzuk.”
Tanácsát követtük majd lassan araszolva elindultunk a Bartók Béla út felé.
Életemben most örültem először, hogy hét évig kényszertettek oroszul tanulni.
“Nye
sztyeljétyesz!” “Ne lőjetek!” – kiáltottam többször is az utcasarok mögül.
Ezt
ismételgettük perceken keresztül, s közben próbálkoztunk bonyolultabb
mondatokkal is, melyekkel tudomásukra próbáltuk hozni, hogy szanitécek vagyunk
és hogy nincs nálunk fegyver.
Válasz
nem jött, így csak tovább kiabáltunk. Időnként elhallgattunk, válaszra várva,
majd újra kezdtük. Csend volt, semmi válasz, pedig tudtuk, éreztük, hogy ott
vannak tőlünk pár lépésre a sarok túloldalán és várnak, ránk várnak. A sarki
bolt betört ablaka megett érintetlenül állt az áru. Máskor büszkeséggel töltött
volna el, hogy senki sem lop, de most csak az élni akarás munkált bennem, semmi
más nem érdekelt.
Végül
lassan, nagyon lassan megindultunk. Kezeinket a magasba emelve léptünk ki a
Bartók Béla útra. Már elértük a villamos síneket az utca közepén, de még mindig
nem történt semmi. Most, a hajnal halvány fényénél megpillantottam az út két
oldalán fekvő alakokat. Egyszerre artikulálatlan vezényszó hangzott és egy
tucat katona rohant felénk. Hátamba erős fájdalom hasított.
Előre
lódultam és majdnem orra buktam. Mellettem Lacikát nyomta előre egy orosz
katona a géppisztolyával. Szívem a torkomban dobogott, szemem rátapadt a
katonának a ravaszon tartott mutatóujjára, mert ő, miközben a géppisztoly
csövével lökdöste Lacit, a ravaszon tartotta az ujját..
Az
engem kísérő katonából izzadságszag és erős vodkaillat keveréke áradt. Ahogy
lökdösött maga előtt, szemem sarkából láttam a csizmáját meg a feslett, csaknem
földig érő hosszú köpenyét, amit nyilván nem rá méreteztek. Valahányszor
hátbavágott a "davajgitárral", közben azt is sziszegte, hogy „fasiszt” vagy „imperialiszt”.
Talán izraeli szanitécnek nézett, akit a szuezi csatorna partján ejtett foglyul?
Később tényleg hallottam is, hogy ezek a frissen bevetett orosz katonák közül
többen azt hitték hogy a Szuezi csatornánál vannak. A katonák fiatalok voltak,
felszerelésük, fegyverzetük egy géppisztolyból állt.
Fiatal orosz katona a "davajgitárjával"
Bennünket a Csiky utcán masíroztattak végig, az egyetem négyes számú kapujáig.
Ott jó ideig várakoztunk, míg megjelent egy orosz tiszt. Már messziről
lehetett hallani a szitkozódását, s látni, ahogy pisztolyával a kezében
gesztikulál, hadonászik. Mikor hozzánk ért és tovább ordított, ugyan legtöbb
szavát nem értettük, annyit kivettünk a szóáradatból, hogy kérdez valamit. Azt
akarta megtudni, hogy Nagy Imre vagy Rákosi hívei vagyunk-e?
A
mögöttem álló orosz időnként hátamba döfte géppisztolyát, hogy ezzel is
sürgessen a válaszadásra. A gyomromat a torkomban éreztem, szájam kiszáradt,
ahogy kinyögtem a gyűlölt nevet: "Rákosi". Ezután, mintegy bizonyítva, hogy az
árulás, a megalkuvás útján csak az első lépés nehéz, remegő ujjaimmal elővettem
sportegyesületi igazolványomat, annak vörös színével is bizonygatva, hogy én is
közéjük tartozom. Lelkem mélyén már akkor tudtam, hogy
örök életemben szégyelleni fogom magam ezért a percért.
Az orosz tisztet (akiről időközben kiderült, hogy
valamelyest tud magyarul is) nem érdekelte az igazolványom színe, de annál
inkább érdekelte az egyetemünk védelmi felkészültsége és az hogy milyen
ellenállás várható onnan. Mikor mondtuk neki, hogy az egyetem ki van ürítve és
ellenállásra nem kell számítania, az arcunkat fürkészte, majd parancsot adott a
belépésre. Ránk parancsolt, hogy felemelt kezekkel lassan menjünk előttük, ők
pedig ránk szegezett fegyverekkel a bokrok fedezete alatt követtek. Igyekeztünk
minél lassabban menni, nehogy idegességükben belénk lőjenek. Kezdett
kivilágosodni mire a könyvtárhoz értünk. Itt álltak azok a pilisvörösvári tankok
és légvédelmi ágyuk, melyeket nem tudtuk a Körtérre kivinni. A hajnali
félhomályban félelmetesebbnek tűntek, mint máskor.
A tiszt ránk parancsolt, hogy kiabáljunk az épületben
esetleg bentlévőknek, hogy ne lőjenek. Ezt megtettük, tudván, hogy nincs ott
senki, kivéve a pár embert, akiket az orvosi szobában hagytunk. Ahogy beléptünk
a sötét és üres főépületbe, a folyosó tele volt pokrócokkal és fegyverekkel,
amit a tisztiiskolások ott széthagytak amikor harc helyett hazamentek.
Folyosóról folyosóra haladva mindenütt sötétség és csend fogadott. Felemelt
kezekkel meneteltünk végig a folyosón egészen az auláig.
Ott a tiszt besétált a MEFESZ irodánkba, amely – úgy tűnt,
hogy réges-régen, pedig csak két héttel ezelőtt – még a kommunista párt, az MDP
irodája volt. Az őrök egyesével felsorakoztattak bennünket az aulában, az iroda
ajtajának bal oldalán és végre megengedték, hogy leeresszük a kezünket.
Sorunk a fal mellet húzódott, tőlünk balra az irodák,
jobbra pedig az egyetem korábbi rektorainak piedesztálon álló mellszobrai
sorakoztak. Én közvetlenül egy Stoczek nevű rektor szobra mellé kerültem.
Időközben az oroszok megtalálták az orvosi szobában maradtakat is és őket is
beállították a sorba. Összesen lehettünk vagy tízen-tizenöten.
Kedd
volt, November 6-odika. Ma két hete volt, hogy én Ágnesnek mozijegyet próbáltam
szerezni a Bárta moziba. Bizony sok minden megváltozott azóta a külsőmben is,
meg a belsőmben is, hogy a megváltozott a világot[2]
ne is említsem.
Most lefegyverezve álltunk a folyosón, immár két-három
órája, várva, hogy mi lesz a sorsunk. Végre úgy nyolc óra tájban megjelent egy
szovjet őrnagy két másik tiszt kíséretében. Ránk ügyet sem vetettek, egyenesen
a MEFESZ irodába masíroztak. Néhány perccel később láttam, hogy az őrök
megmotozzák a sor elején álló fiút, majd bekísérik az irodába. Ösztönösen
végigtapogattam a zsebeimet és megdöbbenve fedeztem fel kordbársony zakóm jobb
zsebében a kis csehszlovák női pisztolyt, amit még Kopácsi Sándor feleségétől
kaptam.
Elfogott a rettegés. Most mit csináljak, hogyan
szabaduljak meg tőle? Nem volt hová eldugni, nem volt a közelemben semmi, csak
a Stoczek bronzszobra a márvány piedesztálon. Közben az őrök már a
második embert motozták. jobb kezembe vettem a pisztolyt, - mely olyan kicsi
volt, hogy szinte eltűnt a tenyeremben -, megvártam, amíg az őrök elkezdik a
következő embert motozni és akkor a bal kezemmel nekifeszültem a mellszobornak,
hogy megbillentsem azt.
Stoczek Józef rektor (1819-1890)
Teljes
testsúlyommal nekidőltem, hogy legalább az egyik sarkát felemeljem. Végre,
néhány örökkévalóságnak tűnő másodperc után egy parányi rés támadt a szobor és a
márvány talapzat között. Én tovább erőlködtem, míg a rés valamivel nagyobb
lett. Aztán, mintha valami elengedte volna a szobrot, a rés elkezdett
növekedni, a szobor megdőlt annyira, hogy jobb kezem egy gyors mozdulatával alá
tudtam csúsztatni a pisztolyt [3]. Ezután
elengedtem a szobrot és Stoczek rektor úr – miközben én nagy köhögésbe kezdtem –
egy kis habozás után visszazökkent a helyére. Ettől persze
hangos koppanás hallatszott volna, ha Laci is rá nem kezd hevesen
köhögni, ami elnyomta az árulkodó hangot.
Mikor
a szobor elnyelte a pisztolyt, ünnepélyesen megfogadtam, hogy amint alkalmam
nyílik, felderítem Stoczek rektor úr egyéb érdemeit és minden alkalmat
megragadok, hogy az ő dicsőségét hirdessem[4].
Kilenc
óra tájban került sor a kihallgatásomra. Motozás után bevittek a MEFESZ
irodába. Az orosz őrnagy Szőke Kati íróasztalánál ült és Kati papírjait
nézegette, köztük a nemzetőrség névsorát. Magas, őszülő, jól informált ember
volt, elég jól beszélt magyarul. Tudta, hogy hol van, nem beszélt szuezi
csatornáról és fasisztákról[5]. Láthatóan megrázta,
amit korábban a Körtéren láthatott, mert körtéri védőkről kérdezett:
„Igaz,
hogy diáklányok is voltak köztük? Jól láttam?”
Igenlő válaszomra szomorúan nézett maga elé. Talán szégyellte, hogy gyermekek
ellen harcolt?
„Sebesülteket
szállítottunk” – mutattam vérfoltos köpenyemre.
Nem reagált, csak
mereven nézett a levegőbe. Próbáltam másra terelni a szót:
„Miért
van fából a pisztolytáskája?” – kérdeztem.
Mint
aki akkor ébredt, meglepetten nézett rám, majd lecsatolta derékszíját és
megmutatta, hogyan lehet a tokot a pisztoly
markolatához erősíteni, hogy így, a vállhoz szorítva pontosabban lehessen
lőni vele.
„Kihallgatásom”
alatt az őrnagy szórakozottnak, zavartnak látszott, a másik két tiszt – akik nem
beszéltek magyarul – gyanakodva figyeltek. Úgy
tűnt, gyanújuk nem annyira felém, mint az őrnagy felé irányult. Az őrnagy
valószínűleg régóta állomásozhatott Magyarországon, szimpatizálhatott velünk,
míg ők a friss csapatokkal érkeztek.
A
kihallgatások után mindannyiunkat a KA-51-es terembe vittek, ami így átalakult
ideiglenes börtönné. Sok mindennek volt szemtanúja már ez a terem az elmúlt két
hét alatt, elvégre két hete itt mondta Mutnyánszky
tanár úr – a mi Mutyi bácsink – hogy:
Menjünk,
mert e napon fontosabb dolgunk van, mint a mechanika
Később itt időztek a hozzánk bekéredzkedett ÁVÓsok
és ugyancsak itt tároltuk a faluról és Ausztriából érkezett élelmiszer
adományokat és most újra itt vagyunk, ezúttal mint foglyok.
Ebben a KA51-es előadó teremben két hete még
székeinkben ülve hallgattuk Mutnyánszky professzor előadását, most pedig a
székek előtti asztalkákon ülve vártuk, hogy mit hoz a sors?
A teremben az őrök lent a tábla közelében foglaltak
helyet, míg mi feljebb, a hallgatók székeinek asztalkáin kellett ülnünk. Ez
azért volt, hogy lássák kezeinket. Szóval ott
ültünk a székek előtti írólapokon, bal oldalamon Zsindely Laci, jobbomon Tóth
Ili és a húga, - mindketten medikák, akiket az orvosi szobából hoztak
ide-. Megérkezésünkkor lehettünk vagy húszan, de utánunk még érkeztek mások is,
köztük olyanok is, akiket az utcán szedtek össze.
Eleinte tilos volt beszélgetnünk, de később
észrevettük, hogy az őrök időről időre eltűnnek a tanári szobába és amikor
visszatérnek, sokkal jobb hangulatban vannak, mint korábban. Valószínűleg
megtalálták a tanári büfében az italkészletet. Így az atmoszféra lassan
felengedett, kicsit megkönnyebbültünk. Az őrök
viselkedése már nem volt durva, alig törődtek velünk, egymással beszélgettek,
meg el-eltűntek a tanári szobába. Laci úgy gondolta, hogy ennek a fogságnak
ugyan lehet, hogy hosszabb börtön lesz a vége, de úgy tűnik, hogy agyonlőni nem
fognak.
Lacival már az Eötvös Gimnáziumban egy osztályba
jártunk, mindketten hajómérnöknek készültünk. Az iskolában mindig bolondozott,
ez az ő jókedve egész életfelfogását tükrözte, szerinte az élet csak játék és
abból ő mindig ki akarta venni a részét.
„Mikor
veszed már le azt a véres köpenyt?” – kérdezte Laci.
Ö már
levette az övét és elegáns, méretre szabott széles
vállú, de halál piszkos zakójában feszített. Zakója pompásan illett jampec
csőnadrágjához,
amelynek olyan szűk volt a szára, hogy a rajta lévő cipzár nélkül képtelenség
lett volna fel vagy levenni. Most persze a nadrág is kormos meg véres is volt.
Laci mindig adott magára, teljes lehetetlenség volt vele versenyezni. Az én
tiszti csizmám most már kopott és sáros volt, szép lila kordbársony zakóm meg
olyan piszkos, hogy magától, támaszték nélkül megállt volna a földön.
„Miért
sírtál reggel?” – kérdezte.
Először nem értettem, mire gondol, aztán
rájöttem, hogy az előző napra, amikor a földön talált a rádió mellett.
„Nem
is vettem észre, hogy sírtam”
„De
bizony sírtál. Falfehér voltál, potyogtak a könnyeid és olyasmit motyogtál,
hogy ’Nem lehet igaz!’”
„Most
már emlékszem. A Nagy Imre beszéd után kiborultam; de nem emlékszem, hogy
sírtam volna.”
„Pedig
úgy volt. Elég nehezen tudtam lelket verni beléd. Ezért hálás lehetnél”
„Jó,
hálás vagyok. De gondolom te is tudod, hogy minket mindenki cserben hagyott.
Még itt az egyetemen is majdnem mindenki elmenekült, amikor a harcra került a
sor. Aztán itt van Marika, aki lehet, hogy már nem is él. Arról nem is beszélve,
hogy minket hamarosan hűvösebb éghajlatra szállíthatnak.
Laci
megpillantott a földön egy narancsot, ami az osztrák
adományokból ott maradt, s lehajolt, hogy fölvegye,
de az orosz őr üvöltése megállította. Később, mikor az őr kiment, mégis
felvette és hámozni kezdte.
„Láttad
az Írószövetség gyűjtőládáit az utcákon? Mennyi pénz volt bennük! Fantasztikus
látvány volt!”
„Láttam.
Őrizetlenül állt benne a papírpénz. Az ösztöndíjam java részét, százhúsz
forintot én is ott hagytam. Csak egy húszast tartottam meg, az még mindig
itt van a zsebemben, nem tudom elkölteni. Az elmúlt két hétben senki sem
fogadott el pénzt tőlem, sem ételért, sem másért.”
Közben
elkészült a narancs hámozással és kezembe nyomott egy szutykos gerezdet,
vállvonogatással jelezve, hogy nem volt alkalma kezet mosni. A narancsnak
furcsa íze volt; annak leve kilátástalan harcot vívott a puskapor és sár ízével.
„Hallottad
a Szabad Európát a Körtéren?” – kérdezte Laci.
„Csak
úgy, ahogy te is, foszlányokat lövöldözés közben. Eisenhower régi beszédét a
rabnemzetek önfelszabadításáról, meg az amerikai veteránoknak a mi
támogatásunkat követelő határozatáról. Gondolom, a veteránok
szövetségében minden katonaviselt amerikai benne
van. Ha ez igaz, akkor ez a határozat azért komoly tényező lehet. Mit gondolsz,
fognak segíteni?”
Laci pár percig
gondolkozott, aztán megszólalt:
„Isten
verje meg őket azért, amit velünk tettek. Megérdemelnék, hogy egyszer majd ők
is megízleljék, hogy milyen az, amikor valakikről azt gondolják, hogy az ő
barátjuk és aztán amikor bajban vannak akkor cserben hagyják őket.”
Most
négy katona jelent meg és kiszólítottak egy öreg
tűzoltót a padból. Hangosan vitatkoztak és mutogattak az öreg egyenruhájára.
Nem értettük, mit mondanak, de a szó: „fasiszt” többször is elhangzott. Úgy
látszik, hogy az SS egyenruhához hasonlónak találták az egyetemi
tűzoltóság régimódi egyenruháját.
Hitler még gyerek volt, amikor ez az öreg már ebben az egyenruhában járt” –
súgta nekem Laci. „Remélhetőleg ez a mongol is
tudja ezt.”
Ekkor
egy tiszt csatlakozott a katonákhoz, akik megfogták és kituszkolták az öreget a
teremből. Reméltük, hogy csak kihallgatni
viszik, de rosszat sejtettünk. Sejtelmünk
beigazolódott, amikor pár perccel később
géppisztolysorozat törte meg a feszült csendet. Némán meredtünk
egymásra.
„Ezek
a bestiák, sátánfajzatok!” nyögött Laci.
A
sokktól percekig nem tudtam megszólalni. Aztán mégis valahogy folytatódott a
beszélgetésünk. Hosszú ideig beszélgettünk Sátánról és
Istenről. Abban egyetértettünk, hogy az ördög az maga a gyűlölet és úgy
harcolhatunk ellene, ha mindenben és mindenkiben a jót keressük.
"Hát
ezekben aztán keresheted" - mondtam.
Eljött
a délután, majd az este, anélkül hogy bármi történt volna. Éhes voltam. A
kemény deszkán való ülés sem volt kényelmes, de mindennél rosszabb volt a
bizonytalanság. Lelkem olyan lehetett, mint a romba döntött, kiégett Móricz
Zsigmond körtér. A fizikai kimerültség teljesen
elhatalmasodott rajtam, alig tudtam nyitva tartani a szemem. Igaz, hogy már nem
is tudtam, hány éjszakája nem aludtam rendesen. Csütörtök éjjel
Danner Jancsit ravataloztuk, pénteken
Magyaróváron a börtönben éjszakáztam, szombat éjjel Maléter hollétéről hajnalig
vártuk a rádió híradását, vasárnap a Körtér védelmét készítettük elő, hétfőn
éjjel sebesülteket szállítottuk. Így aztán, ahogy
közeledett az éjfél, úgy vett erőt rajtam a kimerültség, álmosság.
Pár óra múlva Laci azzal rázott fel, hogy az orosz őrök
elaludtak. Percekbe tartott felfognom, hogy hol is vagyok, mi is történik. Laci
teljesen ébren volt, intett,. hogy kövessem. Lábújhegyen bolyongtunk a sötét
épületben, valahogy egyre lejjebb és lejjebb kerültünk. Aztán a pincében
találtunk valami szellőző nyílást vagy mit és azon átmászva egyszer csak az alsó
rakparton voltunk, lent a Duna partján. Aludtak az oroszok, sötét volt a város
és mi a sötétben felsettenkedtünk a Gellért hegy bokrai közé.
Itt megszakítom a forradalom bukását követő napjaimnak
részletes leírását (az
megtalálható
könyvemben [6]:).
Nem részletezem, hogy mi is történt a november 6 és 26 közötti 20 napban,
amelyekben először még a szabad munkástanácsokat segítettem, röplapokat
terjesztettem, aztán ez az ellenállási igyekezet egyre inkább átment az ÁVH
elöli bujkálásba.
Szomorú napok voltak, de szépek is. Haza már nem mehettem,
mert ott az ÁVH várt. Így aztán ott aludtam ahol rám esteledett. Nem fordult elő
egyszer sem, hogy bárki bezárta volna előttem az ajtaját amikor meglátta a
nemzetőr karszalagomat. Ezt a szalagot először még a karomon viseltem, aztán már
csak a zsebemben, s onnan húztam elő, amikor kellett.
Aztán, talán November 26.-án rám talált Édesapám, aki már
napok óta kutatott utánam és Péter bátyám után. Mikor megtalált bennünket, ránk
parancsolt, hogy azonnal meneküljünk. Kijött velünk a vonatállomásra, feltett a
vonatra és ott állt, - folytak a könnyei -, amikor elindult velünk a vonat az
osztrák határ felé.
Ennek a naplómnak elkövetkező részeiben arról fogok írni,
hogy az elkövetkező 60 évben miként élt tovább bennem és sokunkban 1956
szelleme, miként igyekeztünk méltónak maradni az elesettekhez és dolgozni azért,
hogy 56 lángja ki ne aludjék, hogy tisztán adjuk át az utánunk jövőknek azokat
az álmokat, melyekért a danner jancsik az életüket adták.
[1]
Marikát ekkor láttam utoljára. Nem tudom, hogy túlélte-e a sebesülését, még a
vezeték nevét sem tudom, csak azt hogy emlékeimben él és álmaimban 60 év után
is újra látom.
[2]
Amerikában ezen a napon folyt a választás, a Szuezi Csatornát e napon kezdte
bombázni az angol és francia légierő.
[3]
Az elmúlt 60 évben többször meglátogattam a szobrot, megpróbáltam felbillenteni,
hogy lássam ott van-e még a pisztoly, de nem voltam képes arra. Olyan ez, mint a
Műegyetem vas kerítése, amit ijedtemben átugrottam amikor Danner Jancsit
lelőtték az ÁVÓ-sok. Ma ha elsétálok emellett a magas vaskerítés mellett, bizony
hihetetlennek tűnik, hogy én azt valaha átugrottam! Hát így vagyok a Stoczek
mellszoborral is. Az elmúlt 60 évben többször is megpróbáltam felbillenteni, de
soha nem sikerült: a mai napig nem tudom, hogy ott bújik-e még Kopácsi Sándor
feleségének pisztolya?
[4] 60 év
telt el ezen ígéretem óta, de annak betartásával a mai napig tartozásban voltam,
de most pótlom azt. Szóval Stoczek József (1819-1890) a Magyar Tudományos
Akadémia tagja és alelnöke is volt 1886 és 1889 között. Ő papnövendékként indult
az életnek, de később a mérnök szakmát választotta. 1857-ben az újonnan alakult
József Műegyetem technikai tanszékére került, majd 1875-ben annak rektora lett.
A Magyar Mérnök és Építész Egylet megalapításában is részt vett, majd 1885-ben
a főrendiház tagjává is kinevezték.
[5] Míg a mi
forradalmunk lekötötte a szovjetek figyelmét, Izrael, Franciaország és Anglia,
az államosított Szuezi Csatorna visszaszerzésére, háborút indítottak. Először,
Október 22-én megkötöttek egy titkos
megállapodást, melynek
lényege az volt, hogy az izraeli hadsereg a Szuezi-csatorna vonaláig elfoglalja
Egyiptomot, a britek és franciák pedig ezután látszólag békéltetőként lépnek fel
és felajánlják Egyiptom megvédését, amihez szükséges lesz, hogy katonailag
megszállniuk a csatornát. A megállapodással egyidejűleg Nagy-Britannia
ultimátumot intézett Egyiptomhoz, amelyben október 31-ig adott haladékot a
Szuezi-csatorna katonai kiürítésére.
Ezután Izrael október 29.-én
lerohanta Egyiptomot, és elfoglalta a
Sínai-félszigetet, majd
november 5.-én Nagy-Britannia és Franciaország haderői partra szálltak
Egyiptomban. Nasszer a Szuezi-csatorna forgalmának akadályozására 47 hajót
süllyesztett el ezen a világ egyik legfontosabb vízi útján, amelyen a nemzetközi
olajszállítás jelentős része zajlott. A hármas koalíció képes lett volna a
háború sikeres folytatására és befejezésére, de többirányú nemzetközi nyomás alá
került, ami végül az akció befejezésére kényszerítette őket.
Az Egyesült Államok a
hidegháború évei alatt eleve óvakodott minden olyan nyíltan arabellenes
lépéstől, ami a Szovjetunió oldalára állíthatta volna az arabokat. Ezért
határozott gazdasági nyomásgyakorlásba kezdett Londonnal szemben: megakadályozta
egy azonnali IMF gyorshitel folyósítását, amire Londonnak a Szuezi-csatorna
lezárása miatt kieső olajszállítások miatt szüksége lett volna. Továbbá
font-kötvény eladásokkal árfolyamtámadást intézett az angol font ellen, és
olajat sem adott nekik csapataik visszavonásáig. Ez, a világ első
„olajembargója” meglepte a briteket, hiszen polgáraik benzinjegyért sorban állva
először érezték a saját bőrükön a Közel-Keleti konfliktusok hatását.
A Szovjetunió számára jól jött,
hogy a szuezi válság elterelte a figyelmet az
1956-os
magyar forradalomról, és
a brutális szovjet katonai beavatkozásról. Végül, november 7.-én Nagy-Britannia
és Franciaország kénytelen voltak azonnali fegyverszünetet kötni. Ezt követően a
két szembenálló fél tevékenységének ellenőrzése érdekében az ENSZ katonai erőket
hozott létre. Ennek a 5000-6000 fős haderőnek a felállításában 10 ország vett
részt, de a költségeket az ENSZ tagállamok többsége nem volt hajlandó
megfizetni.
[6]
Ez a könyvem három nyelven jelent meg. Elérhetőek az alábbi
címeken:
Lipták Béla 1956-os naplója
- Emlékezzünk - 1956
Október 22, Hétfő - Emlékezzünk - 1956
Október 22, Hétfő estéje, éjjele - Emlékezzünk - 1956
Október 23, kedd reggel - Emlékezzünk - 1956
Október 23, kedd délután - Emlékezzünk - 1956
Október 24, szerda - Emlékezzünk - 1956
Október 25,"véres"csütörtök - Emlékezzünk - 1956
Október 26, péntek - Emlékezzünk - 1956
Október 27, szombat - Emlékezzünk - 1956
Október 28, vasárnap - Emlékezzünk - 1956
Október 29-30, hétfő és kedd - Emlékezzünk - 1956
Október 31, szerda - Emlékezzünk - 1956
November 1, csütörtök nappal - Emlékezzünk - 1956
November 1, csütörtök éjjel - Emlékezzünk - 1956
November 2, péntek - Emlékezzünk - 1956
November 3, szombat - Emlékezzünk - 1956
November 4, vasárnap - Emlékezzünk - 1956
November 5, hétfő - Emlékezzünk - 1956
November 6, kedd