"Az üzenet, mely a „vidám öregeké”, citálom én is summázatként Szabó Lőrincet, Lóránt dicséretét zengvén, mert, s ezt sohasem félek kimondani, hogy a költőóriást Kabdebó Lóránt mentette meg még néhány évtizedre a szoborrá válás elnehezülésétől; nem véletlen, hogy születésnapi köszöntésén is ez volt az egyik végtelenítő pillanat."
Tamási Orosz János
Fejet
hajtván a Kabdebó katedrálisban
Sokszor futottam neki
ennek a mondatnak. Az elsőnek. S mindig áthúztam. Valami olyasmit fogalmazgattam
abban, hogy megrendítő, meg öregekkel, öregebbel, az eltűnt, ám mégis megőrzött
pillanatokkal, mennyire felkavaró nekem egy-egy ilyen találkozás, de hát ez a
mondat – s épp ebben van értelme – megfogalmazhatatlan Kabdebó Lóránttal
kapcsolatban. Ahogyan az volt máskor, másokkal, kellene ide valamiféle névsor,
talán; nem tudom. Sokakkal volt szerencsém, szerencsém volt, találkozni,
beszélgetni, már-már barátságba keveredni, már-már, teszem hozzá, mert azért a
barátság, ha van, egy kicsit másféle. Az, ennél, akkor is egyszerre felületesebb
és mélyebb, ha sok évtizedre nyúlik vissza kezdete; a közös emlékek, minél
távolabbról hozzuk vissza őket, annál gyakrabban intenek megálljt a
legmeghittebb dialógusoknak. A közös emlékekkel az a baj, hogy bennük ott a
valóban elveszett, eltűnt idő, nyomába annak hiába erednénk, annyi, mint a
parázzsá szelídült fahasáb a tűzben; ráfújsz, fellobban, de gyorsabban válik
hamuvá. Hát csínján bánunk a karcos negatívokkal.
Más az a barátság,
amely a kultúra megidézett közös emlékeire épül; művek és alkotók, élmények és
korlenyomatok, válnak-válhatnak bár nagyon személyessé, mégsem hordozzák az
egykori egyidejűség terét; máskor, más időben olvastuk-láttuk-hallgattuk
ugyanazt, de bár legyen az esemény egy és ugyanaz, tanúi annak két egymásnak
akkor még ismeretlen befogadóiként lettünk, s ez az emlékek közös horizontját,
mégis eltérő dimenzióit vetítik vissza ránk. És sohasem úgy, mint megfáradt
öregek citálják a szájhagyományozások módján terjedő ősi krónikákat; nem róluk
beszélek. Inkább róluk, barátainkról, kik élettel telvén, szemükben tűzzel,
tenyerükben parázzsal diskurálnak velünk valami régi versről, képről,
színészmonológról, írók egymásnak feszüléseiről, az egészben ott a friss élmény
öröme, te is, én is, te akkor, én amott, s az a fordulat benne, emlékszem, mit
írtam róla akkor, s ma azt mondom, meglehet: tévedtem. S bólogat, s rád pislog,
várván, mit lépsz te erre? Ő mindenképp jól jár; ha tiltakozol, mondván, nem,
nem tévedtél, akkor ebben, ám ha meghajolsz elméje nagysága, véleménye mélyebb,
dúsabb változása előtt, akkor abban fog továbbélni. Nagy csapda ez, ám a nagy
játék ebben egészen más; újragondolsz egy végérvényesnek gondolt helyzetet,
átgondolod, s akár még előállhatsz valamiféle harmadik változattal.
Éltek most ti ketten
ebben a helyzetben, egy valamikori alkotó legnagyobb gyönyörűségét szerezvén,
hisz elérte, mit leginkább akart, s akar minden alkotás; legyen világosság,
mondta ki egykor, s most ismét lőn világosság, s tízen milliomodszorra talán,
mégis egy új, egy egészen új nap fényesedik ott, akkor, ránk.
Ezért futottam én neki
újra és újra annak az első mondatnak. Mert ez nem a pátosz, az emelkedett, a
fenséges emlékőrzők pillanatai; azok sem elvetendőek, félre ne értse senki,
szükség van, lenne gyakorta a végérvényes tanulságok kimondására, van, hogy
bölcsességünk időire ínségesebb idők járnak, szükséget szenvedünk fényességben;
napfogyatkozástól népfogyatkozásig adatik élnünk, percidőkre váltván s
beváltatlan hagyván időnk teljességét; avarrá száradunk „az élő lomb
tengerzöldje alatt”, hiába intés, hiába bölcs, szelíd üzenet: „Non numero horas
nisi serenas!” Az üzenet, mely a „vidám öregeké”, citálom én is summázatként
Szabó Lőrincet, Lóránt dicséretét zengvén, mert, s ezt sohasem félek kimondani,
hogy a költőóriást Kabdebó Lóránt mentette meg még néhány évtizedre a szoborrá
válás elnehezülésétől; nem véletlen, hogy születésnapi köszöntésén is ez volt az
egyik végtelenítő pillanat.
De nem csak őt, hanem
ha, az egyetemes lírába helyezett magyar költészetet, ám hát tudjuk ezt. Jól-e,
nos, ebben bizonytalan vagyok, a szeretettel nincs baj, ami elháríthatatlanul
árad rá, inkább a történet hivatalos oldalát nézem szolid békétlenséggel;
keveslem, kimondom, neve mögül a babért, hiányolom annak – és bocsásson ő most
meg ünneprontó szavaimért, bocsássa meg azt, hogy szóba hozok olyasmit, ami
talán őt nem is bántja, ám én perelek érte – hiányolom hát annak tudomásul
vételét, amit számunkra értékként megőrzött, gondozott, feltárt, s ránk
örökített. Olykor sokkal többet téve egyes életműért, jobban helyt állva azért,
mint tette akár maga az alkotó, maga az életmű. Nem ritkán lobbantott lángra már
elhamvadtnak gondolt fahasábot, kimentette az enyészet hamvából, rálehelt, s az
ott ég, fáklyaként, azóta is. Miért hunyna ki másodszor is, gondolja, „Tudod,
hogy a Nap barátja voltam?”, kérdi újra meglelt első szavával, vidáman hunyorít,
s mikor fáradunk, jutván napfogyatkozásba, elnéz, kicsit távolabb, „s őrt áll
előrenyújtott nyakkal s tárt fülekkel”.
Miért hunyna ki
másodszor is hát?
Öt évet letagadhatnál,
mondtam neki évődve, néhány hete, születésnapjára utalva, de nem teheted,
folytattam, mert ott voltam öt éve a hetvenötödiken. Nevettünk, kicsit már-már
azzal a szomorúsággal, amely a régi barátságok inkább került pillanata; néha nem
jó akár csak öt évre, hát még huszonötre, negyvenre, visszapillantani, az ember
önkéntelenül is rávél ilyenkor néhány tévedésre, de az volt-e, nevet rá festett
egekre, azok voltak-e csakugyan? Csak annyi biztos: voltunk, minden bizonnyal. S
leszünk még, időnk kitart halálunk utánig is, kicsivel, kultúránk visszhangja
még zengeni fog, zúgatják majd azt a Kabdebó katedrális harangjai. Hogy azok
festik majd őket eleven emlékekként elénk, akik sohasem jártak benne? Meglehet.
A népfogyatkozást mindig napfogyatkozás követi.
„...mégis zeng,
ami Nincs, ami Volt.”
Sokszor futottam neki
ennek a mondatnak. Az utolsónak. S mindig áthúztam. Valami olyasmit
fogalmazgattam abban, hogy megrendítő, meg öregekkel, öregebbel, az eltűnt, ám
mégis megőrzött pillanatokkal, mennyire felkavaró nekem egy-egy ilyen
találkozás, de hát ez a mondat – s épp ebben van értelme – megfogalmazhatatlan
Kabdebó Lóránttal kapcsolatban. Mert hát a személyes és az egyetemes életsors
nagy tanítója ő. Aki, meglehet, most az alexandriai könyvtár új hamvai miatt
aggódik.
De hát, mindig tudtuk,
hogy volt egy alexandriai könyvtár. Annak talán csak emléke intő jelként
mutatta nekünk: kell egy könyvtár, kell egy új könyvtár. S felépült, és
megőrződtek apró, homályba vesző zegzugai, a Kabdebó Lórántoknak, Kabdebó
Lórántnak köszönhetően. Mert volt egy könyvtár, hát talán éppen ezért lett egy
másik.
Miért hunyna ki
másodszor is hát?