Ablonczy Balázs egy tanulmányban egykori visszaemlékezések alapján vázolta fel Sáros történetének 120 évét.
Surján László
Tanító mesterünk-e a történelem?
Ablonczy Balázs egy tanulmányban egykori visszaemlékezések alapján vázolta fel
Sáros történetének 120 évét.
Az
első szakaszban (1820-1880) egy többé-kevésbé békés, és nemzetiségi
villongásokat szinte meg sem említő beszédmód uralja az emlékiratokat. Ebben az
időszakban a szlovák nemzet vagy nemzetiség szinte meg sem jelenik, hacsak nem
úgy, mint a „föld népe” mely történetesen nem magyarul beszél. A birtokosok
köréből azonban számos utalásunk van két- esetleg többnyelvűségre is. A később
történtek alapján arra gondolhatunk, hogy ez volt az az időszak, amikor észre
kellett volna venni, hogyan alakul a szlovák nemzetfejlődés, és arra a közös
állam keretei között megfelelő válaszra lett volna szükség. De hiába értette és
beszélte is a „föld népe” nyelvét a birtokosság, ha a valós megértésig nem
jutott el. Így azután meglepve és felháborodva reagált, amikor második
szakaszban (1880-1920) már szembe kellett nézni a „nemzetiségi izgatással”. Ám
mintha itt is valamiféle naiv reménykedés élt volna eleinkben. Az emlékiratok
egy része megkülönbözteti az „izgatók” kisszámú csoportját a föld „egyszerű és
derék” népétől. Ebben az időszakban tehát megszaporodtak a nemzetiségi
viszonyokra való utalások, de általában a birtokos és a falu népe között
uralkodó harmóniát, érzelmi kötődést, egymásrautaltságot emelték ki. Bizonyára
sok valós tapasztalat alapján, mégis elfedve azokat a folyamatokat, amelyek
lehetővé tették a későbbieket. Annyiban igazuk volt az akkoriaknak, hogy végül
nem a szlovákság szakadt el Magyarországtól, hanem egyszerűen áthúzták őket az
új államalakulatba. Azonban az az érzelmi kötődés, amiről az emlékiratok
tanúskodnak, nem volt olyan erős, hogy ez az elszakadás ne következett volna be.
A
harmadik vizsgált periódusban (1920-1940) született emlékezések már mindannyian
a nemzetiségi harmóniára helyezték a hangsúlyt, írja Ablonczy. Úgy ítéli meg,
hogy Sáros vármegyében nem két rivális nemzeti gondolat állt egymással szemben,
hanem 1880 és 1920 között a magyar nemzeti politika igyekezett a maga számára
biztosítani a területet.
Hálásak lehetünk Ablonczy Balázsnak ezért a tanulmányért, még akkor is, ha a
Sáros megyei gondolkodást csak fenntartásokkal lehet az egész országra
kivetíteni. Mindazonáltal megállapításai nyomán erősödik az emberben az a
gondolat, hogy Trianon okait nem lehet leegyszerűsíteni a győztes nagyhatalmak
rosszindulatára és ismerethiányára. Belejátszott abba sok hibás és téves magyar
döntés, amelyek hiányában másképp is alakulhatott volna a vesztes háborút követő
sorsunk.
Ma
már persze nem elég visszanézni a boldog békeidőkre, bármikor is voltak azok.
(Szlovák megítélés szerint alighanem korábban, mint a magyar emlékezetben.) Ha
pedig előre nézünk, akkor a valaha volt harmonikus együttélést, a hungarus tudat
modernizált újra élesztését nem képzelhetjük el azon az atyáskodó hangon, azzal
a fentről lefelé nézéssel, ahogy az még a XIX. században is történt. Csak az
egyenrangúság, csak a kölcsönös megbecsülés vihet előre. A történelem az élet
tanítómestere, tartja a mondás. Feltéve, hogy képesek vagyunk-e odafigyelni rá.
[Forrás: Ablonczy Balázsnak Virtuális vármegye: Sáros, 1820-1940 című írása a
Politika és nemzeti identitás Közép-Európában c. kötetben. Teleki László
Alapítvány Budapest 2001.]