"Felnőtt korunk felelős munka nélkül eltöltött pihenő szabadságai akkor szolgálják céljukat, akkor az igaziak, ha minél inkább megközelítik a gyerekkorunk vakációinak a felhőtlen örömét, annak egekig röppenő boldog kacagását. Ki kell tehát kapcsolódni, ki kell lépni a hétköznapok sokszor szennyes sodrából és pihenni. Aludni, olvasni, kirándulni és látni közben mégis, felfedezni azt, ami mellett csak vakon elrohantunk."
Pálmai Tamás
Vakáció
Egykoron, diákként, a legszebb szó volt ez. Nyestük, mint baka a centit, csak
fordított irányban: ó, ió, ció, míg meg nem születetett a már repesve várt
szabadság napja, a kiírt teljes szó. Mára már valóban múlt ez, most már a
képletes szabadságot várjuk, hogy kiszabadulhassunk a sokszor magunk ácsolta
mókuskerékből. Képletes, mert már tudjuk, a nagy, mindenre kiterjedő „eszmei és
eszményi” szabadság nem jön el soha, és ma már vagyunk annyira bölcsek is, hogy
hozzátegyük: hál’ Istennek. Ám azt is tudjuk, hogy az igazi szabadság mégis
megvalósítható, még a legvadabb rabság időszakában is, mert az bennünk lakik,
vertikális és transzcendens, magyarul felülről jön - ha megtalálod a mindig
benned levő „létrát” - és atyai eredetű.
De
térjünk vissza a vakációhoz. Felnőtt korunk felelős munka nélkül eltöltött
pihenő szabadságai akkor szolgálják céljukat, akkor az igaziak, ha minél inkább
megközelítik a gyerekkorunk vakációinak a felhőtlen örömét, annak egekig röppenő
boldog kacagását. Ki kell tehát kapcsolódni, ki kell lépni a hétköznapok sokszor
szennyes sodrából és pihenni. Aludni, olvasni, kirándulni és látni közben mégis,
felfedezni azt, ami mellett csak vakon elrohantunk. És ez nem pénz kérdése. Ez
hozzáállás kérdése. Itthon, a környéken, bicikli nyergében is lehet
kikapcsolódni, és külföldön, drága pénzért is lehet semmit sem látva bambulni,
és kipihenetlenül hazatérni. Ez már csak rajtunk múlik. Magam, orvosként azt már
megtanultam, hogy sajnos, ha itthon maradok - bármennyire szeretem Békést, a
környékét, a kerékpározást, az olvasását, a sokszor csak pár percnyi délutáni
szundit - nincs pihenés. Csak engem, csak nekem, tudom, hogy szabin van, de..,
csak alá kellene írni, csak egy rövid megbeszélés, és így tovább. A dolog nem
működik így tehát. Mozogni kell.
Így
tehát mozgunk, megyünk, kirándulunk, nézelődünk és próbálunk látni is közben. És
bizony sok mindent lát és hall is az ember. Lát és belát dolgokat. Mert ha
kicsit mögé is próbál nézni a kirakatba kitett, turista szemnek szánt
csodadolgoknak - ha meg próbálja találni a mögöttest, azt a társadalmi, emberi
erőfeszítést, ami a kirakatokat eladható áruval megtölti - akkor tud valós képet
alkotni egy ország, egy nemzet, uram bocsá’ egy kormány mibenlétéről.
Meggyökeresedett békési emberként, de Erdély szülötteként természetes, hogy
minden évben itthonról kicsit hazatérek. Már nem ott élvén más perspektívából
látom a különbségeket. Látom a generalizált EU és világmasszát, mely ráömlik
Romániára is, látom a soha fel nem adott küzdelmet a lokalitás, a helyi értékek
megőrzéséért, látom azt a ki nem vessző emberfajtát, aki a sziklából is kinőve
mindig megmarad. De látom a közlekedés moráljában, hogy a Balkán az Erdélyben is
megvetné a lábát, ám hallom a józan, gondolkodó, erdélyi román emberi hangokat
is, akikkel szövetkezve lehet még kiút a perzselő déli meleg elől árnyékot
keresvén.
De,
másfele barangolván azt is látja az emberfia, hogy az EU önfelkent vezetőinek
tartósan vakációzni ment az esze, mikor saját földrészükre, saját országaikra
szabadították azt, ami oda szintén délről jön. Gépfegyveres katonák a főtereken,
több száz éves, patinás városokat, katedrálisokat terepjárón ülő egyenruhások
őriznek, árgus, de mégis jólesően vigyázó szemükkel vizslatva - még meg - nem
megszokott lepleket. Külvárosok, hol az ott született csak nappal mer utcára
menni, s akkor sem egyedül. Csillogó belvárosok, elegáns portálok, nyüzsgő
turisták, mosolygó felés kiszolgálók, pár utcával mögötte meg a szemét és a
nyomor. Ez is a valóság része. Felkiáltójel. Láss, ne csak nézz!
Van,
ami üdítő volt azonban, és ma is az. Szülővárosom, Sepsiszentgyörgy alakuló
főtere, Ivó, a Hargita örök csodája, Ljubljana teljesen és jólesően emberi
nyüzsgése és hazajönni Békésre.