"Megőszültem. 1956-ban, azonban még meg sem születtem. Csak olvastam, hallottam, tanultam róla. Ma élő résztvevőit, a kor tanúit, ezért mélységesen tisztelem, és kicsit irigylem is őket. Nem szenvedésükért, hanem tettük hősiességéért, helytállásukért. Legyenek példaképeink."
Pálmai Tamás
1956
A nyáron
szülővárosomban, Sepsiszentgyörgyön jártam, és a városháza falán egy emléktáblát
fedeztem fel. Így szól a felirat rajta: „Gloria victis. (azaz dicsőség az
áldozatoknak, legyőzötteknek). 1956-ot követően Sepsiszentgyörgy 23 polgárát,
összesen 265 év börtönbüntetésre ítélte a kommunista diktatúra.” Tehát
átlagosan, 11,5 évet kaptak fejeként az említettek. Ez a város, Háromszék
fővárosa, 525 km-re van Békéstől, de 1956-ban még 40 év sem telt el a trianoni
diktátumtól, tehát még erős volt a kötődés az anyaországhoz, mint ahogy onnan
errefele ma is az, s hála Istennek, innen arrafele is egyre erősödik.
A Rákosi rezsimben
„természetesen”, a Kádár puha diktatúrájában aljasul, előre megfontoltan, az
erdélyi 1956-os történésekről szó sem eshetett a tananyagban. Még
ellenforradalom címszó alatt sem, hiszen a határon túli magyarok témája tabu
volt. Ma is mondják még, hogy Kádár alatt jobb volt. Volt közbiztonság,
munkahely, nyaralás, nem úgy, mint ma. Rákosi diktatúrája fizikai létükben
fenyegette az embereket, de terrorja, akárcsak a Ceausescué, lelkeket edzett és
hősöket, hősi ellenszegülést, 1956-ot szült. A Kádár rendszer az aczéli
„zsenialitásnak” hála, a XX. század egyik legrafináltabb elnyomó rendszere lett.
A látszólagos jólét és
biztonság kevésbé veszélyeztette - főként a rendszer második felében - a fizikai
biztonságot, de közben így, aljasul és orvul, megvette az emberek lelkét. Volt
biztonság, ha nem szóltál a rendszer ellen. Volt munkahely mindenkinek, de amit
termeltünk a KGST vette meg kényszerből, szovjet nyomásra, minősége nyugaton
sokszor nem állta meg a helyét. A munkanélküliség az intézmények, gyárak kapuján
belül volt: lufi állások, vízfej adminisztráció, ál szakszervezet, „dolgozó”
sportolók, stb. Egy idő után a párt, a vezér, már nem követelt nyíltan semmit,
Kádár mosolygott és az emberek önként tették azt, amiről úgy gondolták, hogy
odafent tetszene. Igába hajtották fejük, elveszítették lelkük és egy idő után
maguktól, önkéntesen viselték a jármot. Nagy tisztelet a kivételeknek. Az ál
jólét fenntartásában pedig úgy eladósodott az ország, hogy annak terhét ma is
nyögjük. És a legvidámabb barakk vitrinjének fényezésére az a nyugat és az az
Amerika adta a hitelt, amely 1956-ban segítséget ígért nekünk, és szépen cserben
is hagyott. Ma meg globalizálna, ha hagyjuk.
Térjünk vissza 1956-ra.
Gondoljanak bele, mekkora erő, mekkora lélek, mekkora hősiesség, bátorság
lakozott az akkori magyarokban! Mikor itt, Békésen is szembeszálltak a
hatalommal, tulajdonképpen egy még ereje teljében levő világrendszerrel, a nagy
Szovjetunióval, a kommunizmus akkori változatával szálltak szembe. Kaszával,
fejszével a tankok ellen. Vagy csupasz kézzel akár, de mindenre elszánt,
könnyfakasztóan gyönyörűséges akkori magyar lélekkel.
Ma már látni lehet a
régi, külföldre menekített fényképeket 1956-ról. Családom, feleségem, gyerekeim
arcán láttam a megdöbbenést, a hallottak, a rommá lőtt házak láttán. Igen, így
volt, véresen így. Mert a forradalom, a szabadságharc nem játék. Ott tényleg
meghatnak az emberek. Meg, mert jöttek a szovjet tankok, és leverettettünk.
Megtorlás, kivégzések, börtön itt is, és mindenhol, határon túl is, ahol
magyarok éltek. Erdélyben egyetemi évfolyamokat „fejeztek le”, emberek ezreit,
tízezreit hurcolták el börtönbe, gulágokra a Duna csatornához, mert szolidárisak
voltak a magyar forradalommal. Egység kell. Egyet akarás kell. Mert ma is csak
egymásra számíthatunk mi, magyarok. Hisz ahhoz, hogy a mai hazugságörvény
undorító szennye el ne nyeljen, nekünk kell összefognunk és elutasítanunk azt,
hogy a fejünk fölött döntsenek olyan európai politikusok, akiknek semmi sem
szent.
Megőszültem. 1956-ban,
azonban még meg sem születtem. Csak olvastam, hallottam, tanultam róla. Ma élő
résztvevőit, a kor tanúit, ezért mélységesen tisztelem, és kicsit irigylem is
őket. Nem szenvedésükért, hanem tettük hősiességéért, helytállásukért. Legyenek
példaképeink.