Egyetemistaként tagja volt a Kolhoz Körnek, ’56-ban részt vett a változások hírnökének tartott Tiszta szívvel című folyóirat szerkesztésében. Bár történésznek készült, később belátta, hogy a diktatúra időszakában számára csak az irodalom nyújthat menedéket. Kabdebó Lóránt, irodalomtörténész, kritikus nemrég ünnepelte a nyolcvanadik születésnapját.
Kabdebó Lóránt
Hagyom hogy
ünnepeljenek…
Ezt mondtam a
Magyar Nemzet 2016. október 22. számának szombati Magazinjában a 19. és 20.
oldalon Lázár Fruzsina kérdéseire válaszolva. Persze jól esik, ha
felköszöntenek, ha kérdezgetnek életem folyásáról. De ezt is alkalomnak veszem
inkább arra, hogy tanítsak, barátokkal, ismerősökkel és ismeretlenekkel
elbeszélgessek. Ezért örülök, ha Hon-Lapunkon is leközlik válaszaimat.
Memoárokra soha nem mernék vállalkozni, mert sok eseményre bizonytalanul
emlékszem. Kimondom, aztán arra döbbenek rá: vajon tényleg így történt. Egyetlen
példát had említsek. Mikor is jelent meg a Tiszta Szívvel? Arra biztosan
emlékszem, hogy amikor első publikált tanulmányomat egyetemista kori
otthonomban, a nagynéném lakásában, első saját írógépemen fogalmaztam. Arra is
pontosan, szinte a mozgásokat is utánozva átélem, amint söröket ittam, és a
Körúton le- s fel rohanva mámorosan gondolkozom Juhász Ferenc kölcsönkapott
Virágok hatalmát magammal cipelve a könyv olvasói élményén töprengve. Arra is
emlékszem, hogy a történészek adminisztrációs irodájában többek között én is
diktálom a stencilgépbe író kolléganőnek a megjelentetésre szánt szövegeket.
Javítjuk a melléütéseket. De arra nem emlékszem, hogy láttam volna megjelenni a
lapszámot. Máté Imre és felesége Darázs Mária festőművész állandóan azt
hangoztatták, hogy a Rajk-temetésen már terjesztették is. Hiszen úgy kerültünk
az Andrássy útra a temetőlátogatás után, mert a képzőművészetis főiskolásokat is
magunkkal szándékoztunk vinni. Fruzsinának ezt a változatot ismétlem. Hiszen az
egész lap az Imre szervezése, ötlete volt. De amikor tíz éve a Domokos Pál Péter
által megőrzött, a szerkesztők által a megjelenéskor aláírt példányát a Napút
című folyóirat másolatként megjelentette, már akkor feltűnt nekem, hogy arról
hiányzik az én aláírásom. És ekkor megerősödött bennem régi emlékem, hogy én a
folyóiratunkat csak amikor 1957-ben újra Pestre utazhattam, és akkor hazáig
kísértem Pál Péter barátomat, aki édesapja zongorája alól elővéve adott át nekem
néhány szerzői „köteles” példányt. Akkor láttam először a lapot. Hiszen ha
meglett volna, akkor magammal feltétlen kivittem volna Erdélybe példányt. Tehát
az én emlékeim úgy állanak össze, hogy a lap csak október 10. után jelenhetett
meg. Ki tudja? Fő az, hogy megjelenhetett. És sokunk emlékezetében a forradalom
és szabadságharc szimbólumaként őrződött meg. Bennem pedig összekapcsolódik
Bartók, Illyés és Juhász Ferenc megjelenésével életemben, és a hátterében már
ott mosolyog a Bartók-modellt a magyar tudat szerves részévé avató Németh László
sugallata. Két rádiót hallgató emlékkel szövődve: amint Bessenyei Ferenc Illyés
Bartók-versét mondja, és Tóbiás Áron beszélgetése Németh Lászlóval, benne éppen
a Bartók-modellről. Ezekre biztosan emlékszem. Bennem ezek készítették elő a
forradalom befogadását. És ezek maradtak egy életen keresztül a magamat
meghatározni akaró ember tartópillérei. Ezek kapcsolódtak a Kolhoz
összejövetelekkel a Vár-beli Régi Országház Étteremben, ami akkor romlott csehó
volt, ma meg évtizedek óta lelakatolt magántulajdont képeznek. Még csak egy
emléktáblával sem tudjuk a Vár-beli Pilvaxunkat felékesíteni. És két könyvélmény
még. Déry remeke, a Niki, amit Marosvásárhelyre utazva vonati olvasmányként
vittem magammal, és hagytam ott, barátoknak, rokonoknak, tájékozódjanak belőle,
és a könyvet indító Tacitus-mottóból. A másik könyv már itthoni, hazaérkezésem
utáni emlék: szüleimmel Halottak Napján megyünk a temetőbe. Miskolcon akkor még
saját halottunk nem lévén, a nemzet áldozataiért imádkozunk, és akkoriban a
„villanyrendőrnél” (Miskolc akkor egyetlen villanyrendőrénél) a könyvesboltban
megvesszük az Illyés-bevezette Szabó Lőrinc „válogatottat”, amit Szakács Sándor
barátom, a Kolhoz diák-vezetője még a könyvhét idején megvett Katicájának,
feleségének, mert „szép könyv”. Sose kérdeztem meg, a Bernáth-csendéletre, vagy
a versekre gondolt, vagy mindkettőre. És még egy olvasói emlék: Szilveszterkor
becsöppent hozzánk Román Károly barátom, és olvassuk a Nagy László Deres majális
kötetét. És én félek, és reménykedem, és még mindig ókor-történésznek készülök.
Járok régi tanáromhoz, latint tanulni. Még előtte voltam ama nap rettenetének,
amelyet bennem csak a Kolhozhoz tartozó Szabad György higgadt vizsgáztatása
képes derűssé oldani. Ama nap: a tragic joy pillanata. A huszadik század
tanulságos üzenete. Amit Németh László Emberi színjáték című regénye egyetemista
korom nagy élménye indított, amit Weöres centenáriuma teljesített ki. Hogyan?
2013-ban, Weöres Sándor születésének századik
évfordulóján mondtam el először, hogy a XXI. századi olvasó most döbbent rá a XX.
századi irodalom maradandóságára. És, ami Weörest illeti, a Yeats által
megfogalmazott „tragic joy”, a XX. századi gyászos öröm, amely megjelenik Rilke,
Gottfried Benn, T. S. Eliot, Pound, József Attila és Szabó Lőrinc műveiben is,
ugyanúgy ott van Weöres verseiben is. Bár, még ma sem emlegetjük őt eleget, de
talán már tudatosult az olvasókban, hogy „Sanyi manó”, azaz Weöres Sándor
költészete – a maga metafizikával telített derűjével – a legnagyobbak között
van. De hiszen Szabó Lőrinc költészetében egy életen keresztül ezt kutattam.
Ezért dolgoztam évtizedeken át…
Az újságcikk oldalaira kattintva
olvasható méretet kapunk, ám a cikk alant is olvasható
Kabdebó Lóránt
a Kolhoz Körről, Rózsa Sándor fejéről, a goethei
üllőről és kalapácsról
Lázár Fruzsina
Aki lemaradt
a forradalomról
Tanítványaid és fiatal kollégáid, barátaid - ahogy most én is - tegeznek, hiszen
- mindenki szerint - örökifjú vagy. Milyen érzés a nyolcvanadik születésnapodat
ünnepelni?
Mások is
kérdezik ezt, és én is kérdezem magamtól, de nem tudom a választ. Talán mert
minden koromban benne élek. Életemnek bármelyik múltbeli pillanatát folytatni
tudnám.
Akkor
kezdjük a születésed pillanatánál. Budapesten láttad meg a napvilágot, pedig
örmény őseid annak idején Erdélyben telepedtek le, hogy aztán édesapád
Gyöngyösön találjon új otthonra, te pedig nagyrészt Miskolcon éltél. Izgalmas
utak. Hogy is volt ez?
Az
erdélyi tatárjárás után Apafi Mihály fejedelem Erdélybe hívta a menekülő
örményeket. Odaajándékozta nekik Szamosújvárt azzal, hogy tessék, itt egy porig
égett város, építsétek újjá. Akkoriban két város épült körzővel, vonalzóval:
Szamosújvár és Szentpétervár. És az örmények hálásak voltak befogadó
nemzetüknek. Nem véletlen, hogy az tizenhárom aradi vértanú között két örmény
származású tiszt is volt. Az őseimet Jeszajánnak hívták, román tükörfordításban:
Cap de bou, azaz ökörfej, valószínűleg
valamilyen céhjelvényre utalhatott. Nagyapám a Szamosújvár melletti
Vasasszentivánon volt jegyző. Unokaöccse, apám unokatestvére Barcsay Jenő, a
későbbi festőművész, dédapám pedig Kovrig doktor, a szamosújvári tisztiorvos
volt. Ő vágta le a helyi börtönben hosszú raboskodás után elhunyt Rózsa Sándor
fejét. A családi legendárium szerint a királynak kellett elküldenie. A
koponyacsont most – nemrég láttam a tévében – a
rendőrmúzeumban
van.
Egyszer egyébként Páskándi Géza kérdezte tőlem, hogy láttam-e a szamosújvári
börtönt. Azt hittem, Rózsa Sándor miatt kérdezi. Kiderült, hogy ő is ott
raboskodott három évig,’56 után. Apám családjára ma is nagy szeretettel
emlékeznek a faluban.
Ennek ellenére az édesapád elköltözött
Vasasszentivánról.
De Magyarországon olyan helyen telepedett le,
amelyik emlékeztette a hazájára. Háromévi frontszolgálat, majd a mérnöki diploma
megszerzése után Gyöngyösre költözött, ahol a város közüzemi mérnöke lett. Az ő
nevéhez fűződik a helyi hegyvidéki víz- és villanyrendszer illetve a Mátra-vasút
kiépítése.
Mi az oka, hogy mérnök fiaként a vasútépítés
helyett a bölcsészettudományokat választottad hivatásul?
Amikor országos középiskolai tanulmányi
versenyt nyertem magyar irodalomból, egyértelmű volt, hogy a bölcsészpályát
választom. Akkor már Miskolcon éltünk, mert apámat időközben Egerbe, majd az
ÉMÁSZ újabb központosítása után Miskolcra helyezték. Magyar-történelem szakra
vettek fel az ELTE-re, akkoriban még ókortörténész szerettem volna lenni.
Mi
térített el a történészi pályától?
Talán
éppen a történelem. A kedvenc professzoraimat egymás után távolították el az
egyetemről, szeretett dékánomat, I. Tóth Zoltánt 1956. október 25-én máig
tisztázatlan körülmények között lelőtték a pártközpont bejáratánál, amikor a
diáság érdekében tárgyalni indult.
Milyen személyes emlékeid vannak a forradalomról?
Semmilyenek, akkor éppen a Marosvásárhelyen élő nagyanyámat látogattuk meg
apámmal. Október 10-én utaztunk el, és október 24-ére szólt a jegyünk
visszafelé. 24-én azzal ébresztett a nagynéném, hogy Pesten kitört a forradalom.
Visszaindultunk, de akkor már a vonatokat nem engedték Pestre menni. Egyszóval
lemaradtam a forradalomról…
De a
tagja voltál a Kolhoz Körnek, és részt vettél a változások hírnökének tartott
Tiszta szívvel című folyóirat szerkesztésében is.
A Kolhoz
Kör sokkal inkább spontán baráti társulás volt, mint szervezet. Az időnként
össze-összejövő egyetemistákkal - főleg vidéki származású bölcsészhallgatókkal -
azért neveztük magunkat ironikusan Kolhoznak, mert közös kasszát tartottunk
fenn, hogy a kocsmában ahol találkoztunk, az is sörözhessen, akinek nem telt
volna rá. A kör első reprezentatív eseménye 1956. március 15-én egy, a
hivatalostól eltérő, zártkörű megemlékezés volt, majd október 6-án egy
tüntetésbe torkolló történelmi séta. A
történettudományi kar dékánja, I. Tóth Zoltán „fedezte” a társaság
működését. Rendkívül széles látókörű, ritka művelt ember volt. Sokat elárul
róla, hogy a dékáni szobájában Bartók képe lógott a falon. Később, miskolci
dékán koromban sokat gondoltam rá. Ő volt számomra a felelősségvállallás, a
sokoldalú műveltségű vezető példaképe. A forradalom ötvenedik évfordulóján én
avattam fel az emléktábláját a bölcsészkar Trefort-kertbe visszaköltözött
épületében.
Mi
tette fontossá az általatok szerkesztett lapot?
A Tiszta szívvel című
független egyetemi lap első és egyetlen száma 1956 október elején jelent meg,
Máté Imrével, Román Károllyal, ifj. Domokos
Pál Péterrel, Szakács Sándorral és Veres Károllyal szerkesztettük.
Szépirodalommal, tudománnyal foglalkozó, friss hangú cikkek, versek,
elbeszélések voltak benne, én Illyés Kézfogások és
Juhász Ferenc
Virágok hatalma
című kötetéről írtam. Juhászt mindig is a költészet Bartókjának tartottam. Az
október 6-án megjelent folyóiratot már Rajk temetésén is osztogatták. A
Rajk-temetést a Kolhoz Kör által már korábban kezdeményezett októberi történelmi
séta követte, de ez már tüntetés lett, a forradalom előszele volt. A Kolhozon
kívül más társaságokba is „bejáratos” voltam. Vitapartnerem volt például Szabó
Miklós, a későbbi SZDSZ-es képviselő, aki akkoriban a Petőfi Körhöz kötődött, és
délutánokat beszélgettem át, leginkább műfordításokról, évfolyamtársunkkal –
nehezen mondom ki a nevét – E. Fehér Pállal. Az 1957-ben, nagy kompromisszumok
árán összehozott Szavunk című folyóirat egyetlen megjelent számában ő írta az
egyik legértőbb, legszebb nekrológot Szabó Lőrincről. Hogy később milyen ember
lett belőle, az már más kérdés.
A Szavunknak csak egy száma jelent meg…
Ha már kimaradtam a forradalomból, a részt
vevő barátaim mentésében vállalt kompromisszum szerepe szakadt rám. Tíz éve
mindezt részletesen elbeszéltem Dobos Marianne Akkor is karácsony volt –
Bölcsészek 1956-ban című interjúkötetében. Verspályázatot indítottunk, a
nyertesek – az újonnan felfedezett Orbán Ottó, Kistóf Attila mellett – a Kolhoz
vezetői, a Bécsből hazatért Szakács Sándor, valamint Román Károly lettek.
Folyóiratban is társultunk. Szakács Sándor a szerkesztő bizottságba is
bekerülhetett. Már az első szám is olyan volt, hogy azt a részét, amelyet az
egyetemen maradt újságírószakosok – a többség a forradalom leverése után vidéki
lapoknál helyezkedett el – szerkesztettek, azóta sem szívesen olvasom el. De, az
irodalmi része valahogy jobban sikerült. Pedig rosszul is elsülhetett volna.
Nagyon naiv fiúk voltunk mi akkoriban. Finnül tanuló társaim, Nagy Lajos és Nagy
Ernő Koskenniemi-fordításokat közöltek, és a finn poéta költészetét méltatták.
Csak később tudtuk meg, hogy Koskenniemi a téli háborúnak, a finneknek a
szovjetek elleni függetlenségi harcának egy egész verskötetet szentelt. És ott
volt Kristóf Attila forradalmat elsirató, gyönyörű Vagyunk című verse. Máig nem
értem, hogy mehettek át a rostán ezek a költemények. Ami engem illet, én a
szocialista realizmusról értekeztem, ez volt az én kompromisszumom. A „szektás”
értelmezéssel szemben a később eretneknek minősített magyarázatot írtam le,
azazhogy bármilyen stílusban írhatunk, de a lényeg az, hogy igaz legyen. A
paradicsom mellett jelenítsük meg a purgatóriumot és az infernót is. A Szavunk
második száma már nem készült el, pedig Pap Károly addig publikálatlan Mózes
című drámájának első felvonását hoztuk volna le benne. Ezért az egyért sajnálom.
Azon a napon államvizsgáztam Szabad Györgynél, amelyiken Nagy Imre kivégzését
közölték a lapok. Vizsgára készen érkeztem, amikor társaim elém tették az
újságot. Ekkor nyílt tanárunk ajtaja: „kérem a következőt!”. Gondolhatod! Amikor
évtizedek múlva ezt egyeztettük a parlament elnökével, ő meg elbeszélte: erről a
napról csak arra emlékszik, hogy egy barátnőjüket kellett lebeszélnie a
történelmi csalódást követően az öngyilkosságról. Akkortól tudom: menedéknek
csak az irodalom maradhatott számomra. Túl patetikus? Vagy inkább túl
kétségbeesett belátás. Nekünk ez a kor adatott.
Említetted, hogy a Szavunkban megjelent Szabó
Lőrinc nekrológja. Te, aki Szabó Lőrinc legjelentősebb hazai kutatója vagy,
személyesen sosem találkoztál a költővel?
Egyszer láttam 1957-ben a Kossuth Klubban, a
Shakespeare-szonettek újabb kiadása alkalmából. Arra, hogy Szabó Lőrinc
életművével foglalkozzam, Németh László adta az áldását. Egyetemista korom két
nagy művészeti élménye Bartók Béla és Németh László volt. Egy éven át hallgattam
Bartha Dénes kiváló zenetudós Bartókról szóló csodálatos előadásait a Váci utcai
Bartók Teremben. És legalább ekkora hatást gyakoroltak rám Németh László
regényei és esszéi. Amikor diploma után kezdő tanárként Miskolcra kerültem, két
nagy tanulmánnyal mutatkoztam be, az egyiket Szabó Lőrinc akkor megjelenő
összegyűjtött versei
ihlették, a másikat Németh László addigi életműve. Az utóbbival aztán elnyertem
Németh László atyai barátságát is. Biztatott, hogy foglalkozzam továbbra is
Szabó Lőrinccel, hiszen azok közé a költők közé tartozik, akiket, az ő szavaival
élve: „ki akarnak iktatni a közemlékezetből.”
Miért félt a szakma Szabó Lőrinc életművétől?
Egyebek mellett azért, mert újságíróként
tudósított
Horthy, majd Teleki Hitlernél tett látogatásáról. Sokan nem
tudják, hogy Gombaszögi Frida színművésznő, az Est-lapok - egy megszüntetés
előtt álló, zsidó tulajdonú lapkonszern – tulajdonosának az özvegye, személyesen
kérte meg, hogy utazzon el Németországba, egyrészt, mert Szabó Lőrinc jól tudott
németül, másrészt azt szerette volna, hogy a költő tollából született színes
tudósítást közölhessen a lap. Egyik látogatása alkalmával keletkezett talán
legvitatottabb, Hitler, a szónok című cikke. Sokan vádolták azzal, hogy Hitlert
isteníti benne, pedig nem így van. Már az írás elején elmondja, nem is azt
figyelte, hogy mit mondott Hitler, hanem azt, hogy szónokként hogyan tudott nagy
hatást gyakorolni az emberekre. A cikk végén pedig a goethei üllőre és
kalapácsra hivatkozik. Goethének ebben az idézetében („döntened kell – győzz
vagy reszkess, / üllő légy vagy kalapács” – Vas István fordítása) az a
Nagy-Kophta szólal meg, akinek a modellje
Giuseppe Balsamo, az olasz szélhámos, aki Mephisto előképe.
De ezt csak a vájtfülűek hallják meg. És mindkét berlini tartózkodása alkalmával
elsétált a wannseei hídhoz, és részletesen beszámolt arról, hogy a drámaíró
Kleist, aki sokáig a germán hadigépezet tagja volt, és emiatt állandóan háború
dúlt a lelkében - erről szólnak a drámái -, ott lett öngyilkos. De ehhez is fül
kell! Antiszemita volt? Számtalanszor közbenjárt
az üldözöttek mentesítése érdekében, és a
mentési munkálatokban is részt vett, például
Zelk Zoltánt ő is bújtatta.
És
mégis, ma is rendszeresen ugyanazokat a vádakat emlegetik Szabó Lőrinccel
kapcsolatban, amelyeket a negyvenes évek közepén megfogalmaztak ellene.
Írtam egy többszáz oldalas kötetet, Szabó
Lőrinc „pere” címmel. Ebben felsorakoztattam minden dokumentumot, pró és kontra
a Szabó Lőrincet ért vádakkal kapcsolatban. Ennek ellenére barátaim, kollégáim
televízióinterjúkban, újságcikkekben ugyanazokat az alapanekdotákat ismételgetik
azóta is. Hát, akkor minek írok én? De az például nagyon jól esett, amikor egy
vidéki ügyvéd felhívott, mert elolvasta a könyvet és nagyon tetszett neki.
1992-ben a Miskolci Egyetemen Szabó Lőrinc
Kutatóhelyet alapítottál, sőt,
ha te nem vagy, talán
bölcsészkar sincs ma Miskolcon.
Tíz évig
középiskolai tanár voltam ott, és ugyanennyi ideig lapot szerkesztettem, rovatot
vezettem, például a Napjainkat, ahol Oravecz Imrét, Tandorit én közöltem
először, a Hetek költőcsoport indulásánál is jelen voltam Miskolcon, én lettem a
„keresztapjuk” - Bella István szavával. Nyilvánvaló volt, hogy
Felső-Magyarországnak szüksége van a bölcsészkarra. 1993-ban a Miskolci Egyetem
akkori rektora, Kovács Ferenc akadémikus keresett meg, hogy vállalom-e a kar
véglegesítését, akkor még csak igazgatóként. Természetesen elvállaltam.
Ugyanebben az évben alapítottam meg a Szabó Lőrinc Kutatóhelyet, amelynek a
honlapján (krk.szabolorinc.hu, Horányi Károly állítja össze) rajta van már ma is
nagy részben Szabó Lőrinc összes versének a kritikai kiadása, a költő hagyatéka,
a dokumentumok, és a róla szóló tanulmányok digitális formában.
Szerintem nem sokan dicsekedhetnek azzal, hogy
annyi legendás művészt ismertek személyesen, mint te. Több köteted jelent meg
például a huszadik század nagyjaival: költőkkel, írókkal, festőkkel,
színészekkel készített interjúidból.
Miskolci tanárságom után a Petőfi Irodalmi
Múzeumba hívtak, és a véletlen úgy hozta, hogy ha nem vállalom el a hangtár
vezetését, akkor megszüntették volna. Megbeszéltem a rádiósokkal, hogy a felvett
beszélgetésekből készítsünk rádióműsort. A háborúnak vége lett című sorozat volt
az első, többek között Nemes Nagy Ágnes, Illyés Gyula, Vas István, Major Tamás
szólaltak meg benne. Később a beszélgetések kötetben is megjelentek, soha
egyetlen könyvemnek sem volt akkora sikere, huszonhatezer példány fogyott el
belőle már a könyvhét alatt. Azóta több kötet is készült, legutóbb az Orbán
Ottóval készült beszélgetésekből Színpompás ostrom címmel, és most készülök az
Utassy Józseffel felvett anyag véglegesítésére.
Ezenkívül mivel foglalkozol mostanában?
Hagyom
hogy ünnepeljenek… De közben a Digitális Irodalmi Akadémia Szabó
Magda-szakértőjeként azt sem felejtem el, hogy 2017-ben lesz Szabó Magda
születésének a századik évfordulója. Addig nem érthetjük meg Szabó Magda írói
nagyságát, amíg hiszünk az önéletrajzi szuggesztiójának. Mert egészen más
magánember volt, mint ahogy az az írásaiban világirodalmi rangon megmutatkozik…