"Egy leginkább a fiatalabb korosztálynak szóló, a könnyedebb témájú írásokból gyakran visszaköszönő mondatpárral kezdem – hiszen a kötet s az ahhoz kapcsolódó történelmi pillanat, melyről szólni óhajtanék, bár mindannyiunk életének meghatározó találkozásai, mégis elsősorban a fiatalokat érinti. Hogy megértsék azt, amiről nap mint nap hallanak, hol így, hol úgy, hol ezt, hol azt; s hogy megértsék azt, amiről apáik és nagyapáik leginkább az egyéni és közösségi hallgatásokból rakhatták össze önmaguk tanulságait. Illyés Gyuláról lesz szó, s az ő 1956-ban és 1957-ben papírra vetett, töredékesen megőrződött naplójegyzeteiről."
Tamási Orosz János
"Az a
csönd lett mit úgy hívnak halálos"
Illyés Gyula
naplójegyzetei, 1956-1957
Egy leginkább a
fiatalabb korosztálynak szóló, a könnyedebb témájú írásokból gyakran
visszaköszönő mondatpárral kezdem – hiszen a kötet s az ahhoz kapcsolódó
történelmi pillanat, melyről szólni óhajtanék, bár mindannyiunk életének
meghatározó találkozásai, mégis elsősorban a fiatalokat érinti. Hogy megértsék
azt, amiről nap mint nap hallanak, hol így, hol úgy, hol ezt, hol azt; s hogy
megértsék azt, amiről apáik és nagyapáik leginkább az egyéni és közösségi
hallgatásokból rakhatták össze önmaguk tanulságait. Illyés Gyuláról lesz szó, s
az ő 1956-ban és 1957-ben papírra vetett, töredékesen megőrződött
naplójegyzeteiről. A forradalomról, melynek során „Atlantisz sorsára
jutottunk”, írja ő, s emelődött ki címként a kötet borítólapjára ez a sor; és ez
a sor valóban talán még annál is tágabb metafora, mint amit itt, e
„címszerepben” sugall.
De, no lám, könnyedebb
indítást ígértem, és már milyen komor vagyok; lépjünk most még vissza, oda. Nos,
a mondat, amire utaltam, így szólna: ha mindent tudni akarsz Illyés Gyuláról, de
csak egy könyvet szeretnél elolvasni, akkor bizony ne ez legyen az; ám, ha
mindent tudni akarsz 1956 történelmi súlyáról, de csak egy könyvet akarsz
elolvasni róla, abban az egyébként szomorú helyzetben akár még ez is lehet az.
Mert hát mindenképp szomorú általános állapotokat élünk, amúgy, az írás és
olvasás terén tanúsított ismeretszerzés terén; ennek egyik lehetséges
magyarázataként, hogy némiképp kontextusban maradjunk, idézzük ide Illyést, más
forrásból; „...az írástudó ritkán árulta el úgy a közügy-tudót, mint
világszerte napjainkban”, írta a Szellem és erőszak egyik esszéjében; az a kötet
egyébként lehetne az az egyetlen, melyet érdemes betéve, szó szerint megtanulni,
kedves ifjú olvasó, és neked, elbölcsült kortársam, sem ártana újra felnyitni;
de nézzük végtére is „magát a medvét”.
Illyés naplójegyzeteit
arról az eseményről, melynek horderejéről, horizontjáról és lehetőségeiről
lényegében mindent megismerhetünk e sorokból, egyetemes tanulságairól épp úgy,
mint hétköznapi pillanatairól, az elkerülhetetlen, s mégis zavarba ejtő módon
bekövetkező fordulatról. Ez különösen fontos a leveretését követő sok évtizedes
csönd, majd az azt követő, egymással olykor élesen szembehelyezkedő értékelések
közötti eligazodásban, a tények és érzelmek harmonikus logikájának
összefésülésében. Hiszen Illyés, szinte mellékesen, az adott pillanatok,
pillanatnyi történések feljegyzése során az utókor előtt e hangzavar által
rejtve maradt kérdéseket válaszol meg; olyan kérdéseket, melyek súlytalanítása,
vagy épp hamis irányba induló feloldása számos esetben adott és alapot a
társadalom csoportjainak szembefordítására. Adott és ad, írom, mert a felszín fecsegése, olykor otromba lármája e történelmi
pillanatokban is éles kontrasztban áll a mélység pengeélként artikuláló
csöndjével. Ráérezhetünk erre, szinte azonnal, Illyés naplójegyzeteinek
böngészése közben, de még inkább akkor, ha azonnal felfedezzük a kötet
jegyzetanyagának kincsesládáját, Horváth István filológusi
munkájának hallatlan precíz, szerteágazóan merítő, értékén – híjával a még nem
elkoptatott jelzőknek – alig dicsérhető gazdagságát. S kéretik ezt nem túlzásnak
venni; ez azon könyvek egyike, melyben a szerkesztő-szöveggondozó munkájának
értéke, hozzátett lelkesedése nem csupán hangsúlyozza, de megemeli az alapszöveg
súlyát, értékét. Olykor nem kevés bátorság kell s kellett ehhez, hiszen időnként
jelentősen pontosítani, korrigálni, tényszerűbb kontextusokba kényszerült
illeszteni a szerző naplótöredékeit, ezt nyilván Illyés maga is megtette volna,
ha feldolgozza azt, ám lemondott róla; magát a naplót is elrejtette, létezése –
Illyés Mária a kötet előszavában ír erről, szépen – elfelejtődött. Majd
felbukkant a padláson tárolt régi kéziratok dossziéi között; és most
eltűnődhetünk a benne olvasható üzeneteken.
Azt írtam fentebb: „ha
mindent tudni akarsz Illyés Gyuláról, de csak egy könyvet szeretnél elolvasni,
akkor bizony ne ez legyen az; ám, ha mindent tudni akarsz 1956 történelmi
súlyáról, de csak egy könyvet akarsz elolvasni róla, abban az egyébként szomorú
helyzetben akár még ez is lehet az.” Érvényes megközelítésnek érzem ezt,
továbbra is, egyetlen pendítéssel kiegészítve: mindkét esetben ez mindenképp
megfelelő kezdet. Illyés írói, költői személyiségéhez, a művész alkotói
egyéniségének titkaihoz nincs ennél pontosabb kulcs; általában sincs ilyen
esetekben a konkrét eseményekre reagáló, azokra reflektáló, olykor mégis a
szabad ötletek jegyzékéig futó ösvények bejárásánál megfelelőbb képlet. Illyés
egyénisége s személyisége nagyon pontosan megrajzolható e napló sorait követve;
rálelhetünk itt is, olykor, annak okságára, hogy életútjának döntéseit miért
vitatták s vitatják némely elemző dolgozatok, viselvén az amúgy valóban
elkerülhetetlen kívülállás eleganciáját, de nem fogadván el azt, hogy a
cselekvés akarása nem ritkán viseltesebb göncöt, gúnyolható gúnyát aggat ránk.
A kívánt cezúra olykor
mégis eltéveszthető. Épp emiatt is oly fontos ez a naplójegyzet-passió; precízen
s okosan kiegészített töredékei az események valós idejű rögzítése révén
rávilágítanak arra a két kérdésre, hogy immár szavunk a történelemre fordítsuk,
ami hatvan év után is egyszerre tűnik túlbeszéltnek és megválaszolatlannak. Az
első: mégis, kinek a forradalma?
Az elmúlt harminc év
lármája épp ezt feszegeti, nem ritkán óhatatlanul is szolgálva tovább az előző
három évtized csöndjét. Mondhatnánk azt, a világirodalom idei méltán
Nobel-díjasát idézve: „a
választ, testvér, azt fújja már a szél”;
bizony, a Blowing in the wind
visszhangjára odafigyel-e valaki, legalább most, a Nobel-díj árnyékában; de ne
kalandozzunk el, hiszen a választ már e naplóban kimondja Illyés, utalva a
szavak idősíkjait olykor rejtélyesen összekötő titokzatosságra, mert hát, erről
ugyan Illyés mit sem tudhatott, azok a suhancok, meglehet, Bob
Dylan
dalokkal indultak volna maguk hányaveti módján a harcba; „Mama,
vedd le rólam ezt a jelvényt / többé már nem használhatom”;
mert ők a tett, mert „Egy nemzet
akarata válságos pillanatokban a »suhancok« útján fejeződik ki. Akik nem félnek
a kockázattól, ők a »szabadok« (a meglévőhöz még nem kötöttek) s a
»felelőtlenek«! Szavuk egy percig érvényes. Kimondják a kimondanivalót, elvégzik
a történelmi feladatot s tréfálva hazamennek”.
(Október 25. Csütörtök). Fentebb utaltam már az írói személyiségre, ez itt is
felötlik a kései olvasóban, de szavunkban most fontosabb a történelem arcéle.
Amit ennél is pontosabban rajzol meg október 31-én, olvassuk: „Azt
érzem, mintha nem törpegerincű nép fia volnék. … Mert ezeknek a tetteknek a
végrehajtóit testvéreimnek, öcséimnek, fiaimnak érzem. Egy családban tudom velük
magam. Azt érzem, hogy helyettem és nevemben cselekedtek. … Akiket én ott harc
közben láttam, egytől egyig munkásfiúk voltak. … Fölkelésük megindítói és
részben vezetői diákok voltak. Tudjuk, ezekben az években ki iratkozhatott be az
egyetemre. Akik szinte a hajdani árja-törvények szigorához hasonlóan tudták
igazolni munkás vagy paraszti származásukat. S ráadásul szellemileg is kiválóak
voltak, mert hisz a rendszer még belőlük is csak zárt számút vett föl. Hát még a
népi hadsereg fiatal katonatisztjei. Itt nem volt elég a munkás vagy paraszt
származás. A szülők munkásmozgalmi múltjával, forradalmi érdemeivel kellett
megtoldani.” S majd egy nappal
később papírra kerül a gondolat folytatása, összegzése: „A
szabadságharc első szakasza győzelmet hozott. Aki ezeken a napokon Pest utcáin
járt, tudja, ezt a harcot munkás, paraszt és értelmiségi származású diákok
kezdték, munkásfiúk vitték döntésre, munkás és paraszt honvédok fejezték be. Az
első szakasz nagy vívmánya a szabad választások előkészítése, a tíz év előtti
pártok föltámasztása.”
(November 1. Csütörtök). Ez a gondolatmenet, az események rögzítésével
párhuzamosan születő elemzés, végig jól követhető, s majd még pontosabban kerül
bele abba a dokumentumba, mely november 28.-án kelt, s a Magyar Írók Szövetsége,
valamint a Petőfi Párt Irányító testülete (köztük természetesen Illyés)
fogalmazott meg. Ennek egyik lényeges eleme: „Az
ország népét, életszínvonalának alacsonysága, politikai jogainak erőszakos
korlátozottsága, függetlenségének és szuverenitásának hiányérzése folytán egyre
fokozódó elégedetlenség öntötte el. … A tömeghangulat nyomása következtében
beállott újabb s újabb párt- és kormányváltozások azt a hitet táplálták a
népben, hogy jó úton jár, s magatartásával végre is kivívja jogos követeléseit.
A nép kívánságai forradalmi kívánságok voltak, és a népnek nem volt tudomása
lappangó ellenforradalmi erőkről. A forradalom első korszakában két réteg
figyelte dermedten a forradalom tényét. Az egyik Rákosi és Gerő hibás
politikájának szektáns csoportja volt, a másik pedig a Horthy-korszakból
megmaradt deklasszált és megfogyatkozott reakciós réteg. Az úri Magyarország és
a burzsoázia maradéka semmi részt sem vállalt a forradalom kockázatából”.
Eddig tartson az a
lényeges gondolat-vonulat általam történő felidézése, mely a második kérdés
kapcsán válik fontossá, előtte azonban utaljunk, röviden, kivonatosan, a
gondolat teljességére. Illyés, mint mások, pontosan összegzi, az események
menetét követve s elemezve, hogy a forradalom a háború utáni új hatalom
diktatúrája, erőszakossága, fölényes úrhatnámsága, az emberi lét, a szegénység
iránti közöny és közömbösség ellen tört ki, vált cselekvővé; hinni akart
valamiben s valakiknek, s ebben a hitében árulták el. A szabadság iránti vágyát,
annak akarását, szeretetét, annak alanyi cselekvőképességét alázták meg, törték,
gerincénél, el. Húzzuk ezt alá, hiszen nagyon fontos lelki mozzanata azon
kérdéskörnek, mely szintén egyszerre túlbeszélt és elhallgatott: mi volt Kádár
jóvátehetetlen bűne?
A válasz egyik
lehetséges kulcsa szintén itt olvasható, a napló soraiban, vagy azok mögött. Nem
szándékosan elrejtve, dehogy; épp csak hogy valóban csak meglibben, átsuhan a
tények árnyékaiban. Egy furcsa lelkiállapot, melynek felfejtéséhez az első
általam beemelt idézetből is kiindulhatunk; a forradalom lehetőségének kételye,
ám csodaszerűségének mégis-elfogadása lassan-lassan egyfajta realizálható
reménnyel párosul; ahogy haladunk előre a napok sodrában, előttünk születik meg
egy tényként ugyan soha nem elfogadott, nem úgy kezelt érzés az íróban; az az
érzés, mely miatt ő maga is annyiszor s majd még sok évig, ez után is, elmegy a
falig, vájja azt, mert űzi valamiféle akarat; ne féljünk kimondani: népe,
nemzete, hazája sorsának jobbá tétele. Ha egy konszenzust ezért kell
elősegíteni, ha egy kompromisszumot ezért kell elfogadni, akkor nem lehet azt
felülíró kívülállóként tűnődni csak az adott helyzet reménytelenségén; akkor
sem, ha az adott helyzet – reménytelen. Az a fajta reménytelenség, az a
szkepszis, mely az „írók forradalmának” valósága volt; akik elhitték, elfogadták
a negyvenes évek végén a rend körvonalazódását, de tiltakoztak is ellene, aki
ahogy tudott. Illyés például papírra vetette híres versét, az Egy mondat-ot,
majd elrejtette, másra bízta, a vers kéziratának története önmagában a kor
lenyomatát tükröző regényes legendárium; miként, mind mondtam, a forradalomra
készülődő írók valósága; erről tesz említést, ennek helyzetébe emel bennünket a
napló felütése, október 23.-án Miskolcra indulnak, Szabó Lőrincet köszönteni,
sok hete leszervezett időpont ez, egyszerre különös és megható pillanat: a
forradalom ifjúsága még nem sejti, de órákon belül cselekedni fog, a nagy írók
pedig görgetik s hevítik tovább a parazsat, nem gondolván még a tűzzel. De már
nem csupán lazul, de bennük is rég elengedett az a kötés, melyről majd Illyés
leírja ezt a sort, a suhancokról szólván: „a meglévőhöz még nem kötöttek”.
Nem úgy, mint ők, kiket magához kötött a rég felrúgott és megszegett
konszenzus, annak terhe, beleértve a sok-sok éven át szükségtelenül vállalt
kompromisszumokat; mit ért mindez? Hogy majd, zárjuk le a hosszú gondolatot,
Illyés feljegyezze naplójában az Egy mondat-ról, már 1957 január végén, hírt
kapván valakitől egy összejövetelről: „Ő megvédett engem. De már mások is
azon a véleményen voltak, hogy a Zsarnokság című verssel sokat »jóvátettem«.
Hogyha kétkulacsosnak tartottak is … most úgy látszik – szimbólum lehetek”.
Értjük-e, megérthetjük-e elkeseredését, magába nyelt indulatait, érti-e,
megérti-e valaha is a politika azok szomorúságát, akikkel visszaél, akiket
beszennyez, akik tisztessége s hite mögé bújva elköveti legaljasabb árulásait.
Akkor, amikor – sokadszor is – elhinti bennük a remény lehetőségét; úgy, s itt a
válasz, ahogyan Kádár tette azt, s tették rendszere nyájasai. Ott lebeg mindez a
feljegyzések szavai között, a hit, hogy lehet, talán mégis, lehet valami Kádár
kompromisszumokat, konszenzusokat ígérő, lebegtető manővereiben, a tárgyalások
alakításában; ott van ezek lenyomata, a kivárás kora, a leszámolás
terrorgépezetének beindításáig; arról Illyés már nem beszél, nem tudósít, ám
sokkal ékesszólóbban beszél a puha diktatúra konszolidációnak nevezett
előkészítéséről; nagyívű szépprózák lehetőségének skiccei, vázlatai rajzolódnak
sorra elénk, befejezett és befejezetlen, olykor már befejezhetetlen mondatok
foszlányaiból. Átlátja s átláthatóvá teszi a kínzóan ismerős manővereket, s ami
legfontosabb: pontosan érzékelteti a felépülő rendszer konok dacát a
demokráciával szemben. Nem mondja ki, már s még nem, csupán tudtunkra adja, hogy
a forradalom vezetőinek a kivívott eredmények miatt kell meghalnia; hiszen „Az
első szakasz nagy vívmánya a szabad választások előkészítése, a tíz év előtti
pártok föltámasztása” sikerrel járt, legalábbis elindult fölötte a látszatalkuk
hazugsághálója. Márpedig ide visszatérni, vagy akár csak gondolni rá, lehetetlen
és elfogadhatatlan út volt a hatalom birtoklóinak. Ez az, ami egy túltengő
hatalom számára amúgy mindig elfogadhatatlan. Olvassuk hát a naplót, a
pillanatok, a hétköznapok letehetetlen olvasmányát adják, a lassan kezdődő
egyéni és nemzeti idegösszeomlás kezdeteiről, a sok-sok példával alátámasztott
tanulságról: „Érdemes tehát – mert hisz eredményes – hazudni az igazság
legkiáltóbb esetében is” (Január 12. Szombat) – írja Sartre mondatai
kapcsán, oly elegáns iróniával; a könyv, igen, akkor is megunhatatlan olvasmány,
ha a történet elsődleges fordulataira vagyunk kíváncsiak, de, mondom, méltóan
egy klasszikus íróhoz, hordoznak olykor általános, egyetemes tanulságokat is e
textusok. Hadd emeljek ide ezek közül csak egyet. A szöveg Ady baráti körének
három személyiségét említi, az ő jellemzésükből indul ki, imígy kanyarítva a
szót: „Nézzük meg hogy a korról, amelyből kinőttek, mit vallanak,
olyanformán, ahogy a még »fajtaazonos« fák gyümölcse is rávall a talajra.
Mindhárman az első világháború előttben gyöke- [A folytatás hiányzik]”.
Ott van az. Végig,
nagyon pontosan, ott van.
Csak nagyon figyelmesen
kell olvasnunk, legfőképp ott, ahol a míves filológus, Horváth István sem tart
velünk. Épp csak jelez valamit lehetőségeinkről; jelez arról, hogy a míves,
szövevényes líra avagy széppróza is nagyon erős belső logikán épül fel; követni
s értelmezni kell tanításait. Nem árt, de nem mindig jó, ha elfogódottság és
pátosz hat át bennünket, a múlt egy-egy tanulságába botolván. Példám erre egy
pillanat kettőssége. Illyés Mária eligazító, szép és megrendítő előszavában van
egy különös mozzanat. „A legmaradandóbb esemény számomra azonban apám egyik
szűkszavú, de életre szóló leckéje”, írja. „November volt már, amikor egy
hajnalban fölébresztett: - Öltözz föl – szólt. … fölvitt a padlásra. … A még
koromfekete ég alatt jól látszottak a pesti hídfőn álló tankokból kilőtt
világító lövedékek, ahogy a budai várba csapódtak. Ahol célt értek, ott lángok
csaptak föl.” A következő sorok egy tűzharc érzékletes képét formálják,
később ezt olvashatjuk: „Majd apám a kigyulladt épületre mutatott és azt
mondta: - Az ott az Országos Levéltár”. Nos, anélkül, hogy kételkednénk a
színes kép valóságában, moccan bennünk valami tűnődésféle. Arról, hogy a
koromfekete ég alatt lángoló épület pontosan beazonosítható-e? Illyés november
6.-án kelt bejegyzésében aztán rálelünk egyfajta feleletre: „Este - a hídról
az orosz tankok a Bécsi kaput lövik, ott magyar tankok mozognak: tüzelnek
vissza. Kigyullad a levéltár jobbszárnyának felső emelete, kiég. A padlásról
nézzük sötétedésig”. Lám, a dolgok olykor roppant egyszerűek; a lírai költő,
meglehet, metaforaként adja tovább érzései lenyomatát, olykor nem is alkotásban,
csupán alkotó dialógusban, ám mindig rábukkanhatunk az eredeti képre, a lenyomat
valóságára. Ránk bízatik, hogy mit hogyan értelmezünk, s mit viszünk tovább,
múltunkból, történelmünkből, történeteinkből.
Ami - ott van. Végig,
nagyon pontosan, ott van, s ott marad, velünk.
(Illyés Gyula:
Naplójegyzetek, 1956-1957. Magyar Művészeti
Akadémia és Magyar Szemle kiadása,
2016)