"A híres–hírhedt Ratkó-korszak gyermekeként az ismert nyomorúságban pottyantam e földre, alig két kilósan, angolkórtól sújtva. Éltem egy-két hónapot, mígnem agyhártyagyulladást kapva az orvoslegenda közölte: a picik 96%-án nem lehet segíteni! Önfeláldozó apám naponta adta vérét, kockáztatva életét, éjjel aratott, nappal tanított, s a végösszeg nyolcezer forintja, az orvos tréfája szerint – a majdani vőnek üzenvén így – egy kisebb kúria ára lehetett volna nászajándék gyanánt. Éltem. Egy sornyi hazát, hol megbújhatok, őrizve néhány álmomat."
Harsányi Katalin
Az
én
Kálváriám
(vázlat
egy filmnovellához)
Mert
az volt.
Súlyos. Hogy
mennyire, azt
még ő
sem gondolta,
akitől már
felnőttként kaptam
egy verset.
Nekem ajánlotta,
így írta
a címe
alá: „Ez
a vers
Katáé”.
De még
ő sem
sejthette, mennyire
az én
versem. S
hogy miért
szerettem meg
úgy. Azt
a verset. …
Mert oly
korban éltem….
Bocsánat, ez
egy másik;
ez a
vészkorszak emblematikus
versikonja! Van,
hisz mondtam,
nekem ajánlott
versem is:
versnyi hazát,
csak ennyit
adjatok, én
megteremtem benne
házamat. De
milyen korban
éltem, s
hol állt
ez a
ház? Mielőtt
erről beszélek,
egy másik
versre hivatkozom:
csak az
olvassa versemet,
ki ismeri
azt a
kort. Jól
ismeri, ha
csak a
történelemkönyvek lapjairól,
s el
tudja képzelni,
bele tudja
élni magát
azokba az
évekbe. Amikor
mindez megtörtént
velem.
A
híres–hírhedt
Ratkó-korszak gyermekeként
az ismert
nyomorúságban pottyantam
e földre,
alig két
kilósan, angolkórtól
sújtva. Éltem
egy-két hónapot,
mígnem agyhártyagyulladást
kapva az
orvoslegenda közölte:
a picik
96%-án nem
lehet segíteni!
Önfeláldozó apám
naponta adta
vérét, kockáztatva
életét, éjjel
aratott, nappal
tanított, s
a végösszeg
nyolcezer forintja,
az orvos
tréfája szerint –
a majdani
vőnek üzenvén
így – egy
kisebb kúria
ára lehetett
volna nászajándék
gyanánt. Éltem.
Egy sornyi
hazát, hol
megbújhatok, őrizve
néhány álmomat.
Az
utca, a
legszebb a
Földön, hisz
a mi
nyerő hármasunk,
édes, drága
szüleim és
én, itt
éltünk, néha
haltunk. A
Városliget legimpozánsabbja.
Égig érő
platánok, elegáns
villák, nem
hivalkodó, de
azért decensebb
két-három emeletes
bérházak, benne
lakhatott még
a régi
tulajdonos, mint
bérlő, gyönyörű
kertek, szökőkutak,
padok az
udvarban, sok-sok
virággal. Ajándék
az egykorvolt
polgári világból,
miliőből. A
napi séta,
játék mellé –
de a
beteg gyereknek
friss levegő,
mozgás, csukamájolaj,
csirkemáj, vitamin
dukál. Édesanyám
ezért 5
kötőtűvel éjjel
kesztyűt kötött –
bedolgozóként –,
nappal eladó
volt, este
tanár. A
közeli Domonkos-templomból
a pap
éjjel jött
megkeresztelni. Éltem,
jártam, s
első utam
a biciklivel
az utca
bal felére
vitt.
Oda
soha nem
mehettem! Se
gyalog, se
szülővel, se
bicajjal. Sehogy!
Tiltott terület!
Nem volt
lezárva. A
platánok ott
sokkal szebbek,
nagyobbak, a
házak is
díszesebbek, elegánsabbak
voltak. Csak
a levegő.
Az ég
kékje soha
nem ütött
át. A
fekete autók,
a lefüggönyözött
fekete autók,
a hosszú,
nagy fekete
autók ahogy
elsuhantak, megrázkódott
az utca.
Rákosi, Péter
Gábor, Gerő
Ernő villáit –
a téli
villák, hisz
a nyári
a Rózsadombon
volt – őrbódéban
ülő, álló
fegyveres őrizte
tőlem, a
kétéves biciklistől.
Az utca
egyik végén
a kor
ünnepelt nagy
nevettetője, Latabár
Kálmán lakott,
a másik
végén, egy
ódon villában,
a zseniális
Szász Endre
bérelt műteremlakást.
A Latabár
fiú vizsláitól
soha nem
féltem. Felettünk
laktak Aranyék.
Arany Bálint
életfogytot kapott.
Egy szót
adjatok csak,
szónyi hazát.
A hozzátartozók
nem beszéltek.
Senkivel.
Az
első emelet
utcafrontjára; három
szoba hall,
cselédszoba, két
erkély, konyha,
fürdőszoba; azonnal
be kellett
költöznie egy
új családnak,
a rendszer
friss kegyeltjének;
a régiekért
jöttek, elvitték
őket. Többé
nem láttuk
egyiküket sem.
A többi
lakást már
rég társbérletesítették.
Csupa idős,
hallgatag, komor
ember lakta
a házat,
mi, ratkósok
voltunk – hatan
- gyerekek
az egész
házban.
Mindig csöndben
kellett lenni, nem
lehetett az
ablakon kinézni,
az erkélyen
ülni, rádiót
hallgatni. A
szüleim így
látták jónak.
Óvatos félelem.
Nem fortélyos.
1956 októbere.
Nincs a
házban lakóknak
ennivalója: tej,
kenyér a
gyerekeknek, öregeknek.
Lenn a
pince hideg
és nagyon
sötét. Jött
a hír:
osztás lesz.
A nők
nem engedték
ki férjeiket,
apjukat, nagyapjukat,
a házmester
bácsit az
utcára. Az
én drága
anyám fogta
a tejes
kannát és
indult. Az
Aréna úton
(ma Dózsa
György) orosz
tankok lánctalpai
dübörögtek. Egy
férfi ráordított:
feküdjön a
földre, hasra.
Neki már
nem volt
erre ideje.
Őt félbe
vágta a
sortűz. A
tej is
kifolyt a
kannából. A
forradalom hírére
a vidéki
rokonok küldték,
amijük csak
volt. Sok
lövedék érte
a házat,
éhen senki
nem halt.
Három házzal
arrébb Tóth
Ilona harcolt
a sebesültjei
életéért. Újabb
hír érkezett:
nyitva a
határ, aki
tud, induljon.
Három baráti
házaspár közösen
tervezett. Amikor
megkereszteltek,
keresztapámnak a
Jugoszláviában élő
apai unokatestvért
(szerb – magyar),
keresztanyámnak az
anyai unokatestvért
írták be – Amerikában,
Philadelphiában éltek.
Ki tudja,
mikor hova
kell, tud
a család
a gyerekkel
menekülni. Hát
most Amerikát
célozták be,
kényszeredetten.
Az
indulás napján
reggel nem
tudtam felállni
a kiságyban.
A másik
két házaspár
nélkülünk ment.
Az egyik
pár szerencsésen
átjutott Ausztriába,
a másiknál
elfogták a
feleséget, s
a férje
visszajött érte,
hozzá. Gyengeségem
oka, orvosi
diagnózisa tragikus
volt. Heine –
Medin, azaz
járványos gyermekbénulás,
nincs még
Sabin-csepp, nincs
gyógymód, orvos,
injekció, egészségügyi
ellátás, nincs
működő repülőtér,
nincs tej,
víz, kenyér,
csak a
fegyverek zaja.
Telefon Amerikába,
próbáljanak gyógyszert
szerezni, a
világ már
tud a
magyar forradalomról,
reménykedjünk a
Vöröskereszt
nemzetköziségében. S
megindul a lehetetlen,
a reménytelennek
vélt küzdelem.
Az injekciót
sikerült beszerezni,
s egy
Prágába tartó
repülő pilótája
elhozta Csehszlovákiáig.
Onnan egy
orvos Pozsonyig,
ahol egy „hivatásos”
csempészbanda vállalta
a szállítást
a háborús
övezetbe, Budapestre.
Átadás-átvétel a
Bazilika lépcsőjén,
úgy, hogy
a drága
jó anyám
meg sem
merte nézni
a marcona
férfiak gyűrűjében:
tényleg a
várva várt
injekciók vannak-e
a dobozban?
Szerencsém volt. Nem
szorultam örök
vastüdőre, tolókocsira,
két botra. „Csak”
drága édesanyám
emberfeletti erőfeszítéseire;
ahogyan orvost
szerzett, aki
odajön hozzánk,
az életveszélyes
utcákon át;
amikor a
gyógyszer megszerzését
intézte a
harcoló Budapestről;
amikor, már
a rémült-levert,
dacba és
fájdalomba borult
főváros nem
túl biztonságos
mellékutain – ahová
madár még
igen, de
busz s
egyéb jármű
nem kanyarodott
- sokszor
puszta karjaiban
cipelt fel
Zuglóból a
budai hegyekben
kúszó utcába,
az orvoshoz;
csak vitte
testemet, rajta
a nehéz
járógéppel, vitt,
fohászkodva. S
a bal
lábszár közepénél,
térd alatt,
megállt a
bénulás.
Mikor
már futottam,
mint Forest,
gép nélkül
(magas szárú
cipőre kötött
fém – bőr
pánt), elvittek
a szüleim
a tengerhez.
Amíg ők
leverték a
parton a
sátrat, az
izgalomtól égve,
nem tudtam
várni, s
engedély nélkül
a gumimatracommal
elindultam a
nagy kék
víz felé.
Hol megbújhatok,
őrizve néhány
álmomat. A
hullámok vittek,
repítettek, s
mikor már
messze volt
a part,
sírva ordítottam:
segítség, segítség.
Messze a
cápák uszonyai
látszottak, sokkot
kaptam. Egyszer
csak kétszemélyes
gumicsónak úszott
mellém, egy
magyar házaspárral,
akik az
anyanyelvükön felhangzó
segélykiáltásra fordultak
vissza. Értesítették
a parti
őrséget, s
ők sikeresen
kimentettek. A
fehér köpenyes
orvosnő azonnal
megvizsgált, de
velem, a
pici magyar
gyerekkel nem
tudtak kommunikálni.
A szenzációra
éhes parti
strandoló tömeg
körbevett bennünket,
és élénken
érdeklődtek: mi
történt? A
szüleim, miután
észrevették eltűnésemet,
azonnal a
partra szaladtak.
Csak annyit
láttak: egy
orvosi ruhás
nő hozza
az ismert
csíkos gumimatracot,
a gyerek
sehol, s
óriási a
tömeg. Édes
jó apám
összeesett, anyukám
sokkot kapott,
a tömeg
pedig egyre
azt kántálta:
due bambino,
két gyerek
volt, a
másik eltűnt,
megfulladt, megették
a cápák?
És el
is hitték
egymásnak a
borzalmas tragédia
legendáját; másnap
sokan virágokkal
érkeztek a
partra, hogy
azokat a
hullámokba vetve
emlékezzenek az
ismeretlen kis
halott gyermekre.
Mégis
- minden
jó, ha
vége jó.
Amikor a
tömeg szorításából,
segítő érdeklődéséből,
kíváncsiskodásából
kiszabadulva szüleim
végre magukhoz
ölelhettek – leírhatatlan
volt. Másnapra
az én
34 éves
anyám hófehérre
őszült. Okoz
néha ilyet
a sokk –
mondják az
orvosok. A
magyar házaspár,
akik segélykiáltásom
meghallották, az
a szerencsésen
kijutott „ötvenhatos
disszidenspár” volt,
akikkel együtt
indultunk, menekültünk
volna 1956
novemberében. Nekik
sikerült a
szabadság. Mi
itthon maradtunk.
Álmodva, arról
is, tovább.
Egy szót
adjatok csak,
szónyi hazát.
Tisztát, igazat,
szépet.
Határtalant.
***
Kálvária.
versnyi
hazátcsak
annyit adjatokén
megteremtem benneházamat
egy
sornyi hazáthol
megbújhatok
őrizvenéhány
álmomat
egy
szót adjatok
csakszónyi
hazáttisztát
igazat szépet
határtalant
***
Határtalant, szépet,
igazat, tisztát.
Szónyi hazát.
Adjatok.